Öt év forgatás után végre elkészült a száz éven át indázó kalandos, romantikus cigánytörténet, a Chaco Rom.

– Hol tart jelenleg a Chaco Rom (Igazi cigány) címû filmjének munkálataiban? Várhatóan mikor lesz a premier?
– Készen van egy nyers változat, amit tegnap éjszaka láttam elõször. Ma viszem Németországba az anyagot, ahol majd az utómunkálatokat fogom csinálni. Közben ezt a félkész változatot meg fogja nézni a velencei fesztivál zsûrije, és ha beválogatják, akkor elképzelhetõ, hogy ott lesz a Chaco Rom augusztusban Velencében. Ebben az esetben lehet, hogy már õsszel bemutatjuk a filmet Magyarországon. Ha nem válogatja be a zsûri a programba, akkor csak a filmszemle után lesz a premier, mert akkor szívesen dolgoznék még rajta. Aránytalannak érzem ugyanis, hogy négy év munkáját pár hét alatt véglegesre kell összeállítani. De persze mindent megteszek azért, hogy kész legyek a velencei fesztiválra, és az így megszületõ alkotás ne egy kompromisszumos megoldás eredménye legyen.
– A film egy Habsburg fõhercegnek és egy magyar cigányprímásnak illetve leszármazottjainak 1849-ben kezdõdõ és száz éven át indázó történetét meséli el. A hosszú történelmi távot átívelõ filmeknek két típusa van: vagy a történelem valamilyen elõrehaladására (legyen ez hanyatlás vagy felemelkedés), vagy éppen a ciklikusságára helyezi a hangsúlyt. A szinopszis alapján a Chaco Rom története ez utóbbi típusba tartozik. Egyetért ezzel?
– Igen. A filmnek az a szemléletmód az alapja, hogy az embernél nincs ostobább állat, mert nem tanul a hibáiból, a bajaiból, a tragédiáiból. Ha egyszer meglövik az oroszlánt valahol, akkor soha többet nem megy oda vissza. Az embernél nem mûködik az ilyen fajta önvédelem, sem fizikai, sem pszichés ölés esetén. Nem változik a történelem, csak más-más formát ölt. Maga a lényeg – az élet, a halál, a szerelem, az árulás, a hazugság, a pénzhajhászás – mindig ugyanaz.
– A film mégis egymásra találással végzõdik.
– A befejezésben a jövõ reménye van benne. Hiszek a túlélésben, és hiszek az ötvözetben. Az ötvözetet értékesebbnek tartom, mint a nemesfémeket. Nem véletlen, hogy egy Habsburg fõherceget és egy magyar cigányprímást használtam fel a „konfliktus” indulásához. A túlélést számomra a cigányok képviselik, akik eljutottak Indiától a Holocauston keresztül Strasbourgig. A film szimbóluma a fõnixmadár, amely ezerévenként elégeti magát, és újra feltámad. Ez a fõcímben képileg is megjelenik.
– Az elmúlt évben két hasonlóan hosszú történelmi idõszakot átfogó magyar filmet is bemutattak, a Glamourt és A napfény ízét. Mi lehet az oka annak, hogy mostanában a magyar rendezõk érdeklõdni kezdtek az ilyen típusú filmek iránt?
– Úgy gondolom, az ezredforduló ösztönösen egyfajta összegzésre készteti az embert, amire igazán alkalmas a hosszú történelmi idõszakot átfogó film. A Glamourról egyébként már születése óta tudok, hiszen Gödrös Frici gyermekkori barátom, és mindkettõnk producere Sípos Kornél volt. Ennek ellenére semmilyen módon nem befolyásoltuk egymást, mert mindketten annyira független alkotók vagyunk, hogy tõlünk a világ jöhet-mehet, nem számít.
– Nem fél attól, hogy A napfény ízéhez hasonló vitákba fog keveredni az Ön mûve?
– Abszolút nem érdekelnek a kritikusok vitái, és véleményeket is csak bizonyos személyiségektõl fogadok el a filmjeimmel kapcsolatban.
– De a zsidó asszimilációról folyó vita nemcsak a kritikusokra, hanem a szélesebb közönségre is kiterjedt. Az Ön filmje a cigány asszimilációt illetõen tapinthat rá érzékeny pontokra.
– A vita nagyon jó, mert közös gondolkodást jelent, ami kiveszõben van az emberiség nyugati felében a televízió képernyõje által kikényszerített magányosság miatt. Ugyanakkor a filmemben nem a cigány asszimilációban rejlik a lényeg.
– Gondolom, mégis van valamilyen állásfoglalása a kérdéssel kapcsolatban.
– Nincs semmilyen állásfoglalásom, kételkedõ típus vagyok. A mûvész feladata az, hogy kérdéseket tegyen föl, és – hogy nagyképûen fogalmazzak – az emberiség keresse rá a választ. Én az embert tartom fontosnak, és engem sem a történelmi hazugságok, sem a történelem ostoba fordulatai nem érdekelnek. Kizárólag az ember élete érdekel, és azon belül is számomra a pillanat a legfontosabb. Ez a legkisebb egység, amire az életet le lehet bontani, és ezt a legkisebb egységet éljük meg. A Chaco Rom száz éve is pillanatokból tevõdik össze.
– A nagyon hosszú idõszakot átfogó történelmi filmekben a helyzetek gyakran a levegõben lógnak, mert nincs idõ arra, hogy dramaturgiai megalapozásra. Mivel próbálta elérni, hogy a pillanatok valóban pillanatok legyenek és ne csak kimerevített élõképek?
– Az idõ síkja zárja ki, hogy a pillanatok a levegõben lógjanak. A filmnek nem lineáris története, hanem speciális szerkezete van: a jövõre irányuló vízió, a múltra történõ emlékezés és a pillanatok megélése egyszerre. Az idõvel való játszadozás – a fantáziálás, az emlékezés és a pillanat megélése – nemcsak a filmben, hanem minden ember lelkében zajlik.
– Milyen hosszú lesz ez a száz évet átívelõ film?
– Körülbelül 120–125 perces. A szerzõdésem ugyan 160 percre szól, de engem nem érdekelnek ezek az idióta megkötések. Egy film annyi, amennyit a történet kiad magából. Így kétrészes lesz a film, ami eredetileg háromrészesnek készült, de a pénzhiány miatt húznunk kellett belõle. A negyven perc kihúzása a film dramaturgiáját és szerkezetét egyaránt megváltoztatta. 160 percben el lehet mesélni egy romantikus történetet lineárisan, ám 120 percben ez nem megy. Egyébként háromszor ötvenpercnyi lineáris televíziós változatot a leforgatott anyagból is össze tudok állítani, de háromrészes mozifilmet nem. Az úgy nem érdekel.
– Azt mondta, hogy a Chaco Rom az emberi életrõl szól. A szinopszis alapján Ön szerint a legfontosabb az emberi életbõl a szerelem. Miért?
– Nem hiszem, hogy a világon fontosabb volna bármi is a szerelemnél. Minden e körül forog. A szerelem fricska az istenek részérõl, mert a szerelem terén teljesen a játékszereik vagyunk. Az embernek minden másban megvan a lehetõsége, hogy jól vagy rosszul döntsön. Egyetlen egy dologban nem dönthet: ez a szerelem.
– Az elõbb azt mondta, hogy a történelem során az ember folyamatosan ismétli a hibáit. Ebben az esetben nem ugyanarról a kiszolgáltatottságról van szó, mint a szerelemben?
– A hülyeségnek való kiszolgáltatottság más, mint az isteneknek való kiszolgáltatottság. Az embernek van lelke és van agya, amennyiben ezt a kettõt jól ötvözi, akkor jól dönt.
– Az értelem és érzelem kettõsségét a filmjében a magyarok és a cigányok közti különbségre vetítette?
– Igen. Számomra a cigányok az emberiség énekesmadarai.
– Ezt a fajta megosztottságot kiterjeszthetõnek véli a férfi és nõ közti különbségre?
– Igen. Míg az értelmet és az érzelmet azonban lehet ötvözni, a férfit és a nõt nem. Pontosabban csak a lelken belül ötvözhetõ a két nem, ugyanis minden embernek van férfi és nõi oldala. A szerelem viszont pontosan arról szól, hogy az ember a világban az ötvözete után rohangászik. Ha megtaláljuk, akkor nagyon kell neki örülni, de többnyire nem sokáig tart.
– Egy ennyire kalandos és romantikus történetû filmmel kapcsolatban azt feltételezem, fontos érzelmi szerephez jut benne a kép és a hang. Áll ez a Chaco Romra?
– Igen. Varga Péter art direktorommal egyfajta színdramaturgiával kísérletezem, aminek következtében a film egyik része színes, a másik pedig fekete-fehér. És nagyon sok zene lesz benne. Babos Gyula zeneszerzõ barátom már a történet alapján megírt nyolc számot elõre, és a forgatókönyvet egy CD-demóval együtt futtattuk. Természetesen végül nem minden számot használtunk fel, de vannak olyan dallamok, amik megmaradtak. Nagyon fontosnak tartom a zenét, mert szerintem a lelket csak zenével lehet etetni.
– Használta a forgatáson ezeket a zenéket?
– Persze. Nemcsak az elõre felvett számok, hanem élõ zene is szólt a forgatáson, hiszen sok cigány muzsikus játszik a filmben. Ennek óriási hatása volt a színészekre. Ha egy jéghideg hajnalon, egy betonbunkerben, húsz méterrel a föld alatt kétszázötven cigánynak azt mondom, hogy most muzsikaszóra mentek a gázkamrába, és nem szól a zene, akkor csak egymás lábára hágó, toporgó, rabruhás embereket fogok látni. A cigányok nem is tudnak zene nélkül élni. Volt egy felmérés 6–8 éves gyerekek közt, hogy mi az, ami nélkül nem tudnának élni. Volt, aki a tévét, volt, aki a lakást nevezte meg, a cigánygyerekek pedig a muzsikát. Zene nélkül tényleg nem lehet élni, és a zene alatt értsünk mindent, ami a mûvészettel kapcsolatban áll: képeket, fényeket, ízeket, illatokat. Ha lehetne szagokat használni a filmben, én biztosan élnék a lehetõséggel.
– Miért nincsenek a fõszerepekben cigány színészek?
– Kerestem, de nagyon kevés profi cigány színész van az országban. Viszont olyan profi amatõröket találtam a filmben megformálandó kisebb szerepekre, hogy azok felérnek az iskolázott színészekkel is.
– Koncepcionális oka volt annak, hogy három operatõrrel, Medvigy Gáborral, Vasile Dragannal és Sas Tamással dolgozott?
– Nem, egyszerûen az elhúzódó forgatásban rejlik az oka. Remélem a nézõk számára nem lesz észrevehetõ a különbség a három munka között. Ugyanígy a teljes stáb is kicserélõdött, a díszlettervezõtõl a világosítón át a sminkesig. A színészek maradtak ugyan, de két forgatás között megváltozott a kinézetük, és rengeteg dolog történt velük idõközben.
– A film ötlete 1996-ban született. Ennek immár öt éve. Az Ön impulzivitásával hogyan bírt ennyi idõn át egyetlen munkára összpontosítani, és mindvégig fenntartani a lelkesedését?
– A lelkesedést nem lehet fenntartani öt éven át. Ez olyan, mintha vágtázó paripát pányvára kötnének. Azért nem dögöltem bele, mert vigyáznak rám valahol valakik, és volt néhány barátom, aki tartotta bennem a lelket. És talán azért is tudtam megcsinálni, mert álmodozó alkat vagyok, akiben belül állandóan egy film pereg. Ám ha elõre tudtam volna, hogy ilyen nagy kihagyások lesznek a film készítése során, akkor lejegelem a lelkemnek a Chaco Rommal foglalkozó részét, és közben máson dolgozom. De ez nem így történt. Mindig úgy volt, hogy két hét múlva már mindenképpen forgatunk.
– Kevés pénzt kapott a film?
– Nem is az volt a baj, mert mindenki támogatta filmet, ahová csak beadtuk a forgatókönyvet. A probléma abból fakadt, hogy a pénzek nem a szerzõdésben meghatározott idõpontokra érkeztek meg. Egy stábot pedig fizetni kell akkor is, ha leállunk. Csak a leállások költségeibõl garantáltan le lehetett volna forgatni egy low-budget filmet. Mostanában egyszerûen nem lehet tervezni, csak és kizárólag beledögleni lehet a filmkészítésbe.
– Mennyire tartja a kapcsolatot a többi magyar filmrendezõvel? Mennyire tudják megbeszélni a problémáikat?
– Teljesen magányos alkotó vagyok. Amióta megszûnt a filmgyár, azóta nincs egy hely, ahol a szakma rendszeresen találkozhatna. A pénz dirigálta szép új világ felszámolta a BBS-t, ahol együtt lehetett gondolkodni a kollégákkal és a társmûvészetek képviselõivel. A Happy End megjelenése óta már a filmszemlén sem lehet találkozni egymással. Pedig filmet csak közösen lehet készíteni. Nem úgy van ez, mint a versírással. Úgy látszik azonban, hogy ez a történelmi idõszak a magányos monológoknak kedvez.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu