George Jung igaz története abba a korszakba repít vissza bennünket, amikor az Egyesült Államok drogéhségét még csupán a piacon dolgozó néhány kisebb csempészvállalkozás igyekezett kielégíteni. Hõsünk és társai az úttörõk közé tartoztak, akik a hetvenes évek elején megteremtették a tiltott füvek és porok nagykereskedelmi importját. George maga szegénységgel küzdõ, alsó középosztálybeli családból származott, de nagyra vágyott és a földi paradicsomot egy pillanatra el is érte. Aztán persze a fejére omlott az egész.
Noha a filmben a fegyvereknek nem sok szerep jut, a Betépve szerkezetét és témáját tekintve igazi gengszterfilm, elõadásmódja pedig szûkebben Martin Scorsese újabb mûfajkísérleteivel, a Nagymenõkkel, de legfõként a Casinóval rokonítja: színpompásan megidézett korszak, dögösen összeválogatott korabeli rockzene (néhol még ugyanazok a számok is szólnak, mint a Casinóban), sõt a családi kapcsolatok is éppolyan döntõ szerepet kapnak, mint Scorsesénél. A érzelmi hangolás azonban Ted Demme esetében kevésbé durva, viszont annál szenvelgõsebb, sõt kifejezetten célzatos. És ha a film utolsó szakaszának magánya és nyomorúsága nem lenne elég erõs érv a drogok ellen, a vége fõcím elõtt felvillanó arckép a ma is börtönben sínylõdõ valódi George Jungról felér egy kiütéssel.
Ha nem Robert De Niróé volna, a nagy átalakulómûvész cím Johnny Deppet illetné, aki itt hajlandó pajesz, lobonc haj és csúnya napszemüvegek mögé rejteni leányszíveket dobogtató fizimiskáját. Színésztársai vele egyenrangúan hitelesek, különösen az európaiak alakítása izgalmas: Franka Potente (A lé meg a Lola) mint beteges csempész-barátnõ, Penelope Cruz mint feleség a tönkremenõ házasságban és Jordi Molla (a Bigas Luna-gárdából) mint az áruló jóbarát.
Jonathan Demme unokaöccse, Ted Demme már az 1996-os Gyönyörû lányokkal jelét adta, hogy érzékeny az apró emberi pillanatokra, a Betépve pedig csak megerõsíti, hogy Amerika egyik erõs kismesterét tisztelhetjük benne.
Nevelõs Zoltán

Az elmúlt években a brit gengszterfilm hirtelen támadt neoreneszánsza izgalmas mûvek sorát hajtotta be a szerencsésebb országokban a mozikba: az egekig magasztalt Guy Ritchie munkái mellett a Fast Food, a Circus, a Kiss Kiss Bang Bang, a Sexy Beast mind-mind figyelemre méltó darab.
Valamennyi közül a tavaly készült, nálunk csak videón terített Gengszterek gengsztere az egyik legsikeresebb. A film a hatvanas évek végén játszódó, kacifántosan alakuló karriertörténet a fõnöke hatalmára éhes, ambiciózus és leleményes, eszközeiben nem válogatós maffiózójelöltrõl. A most debütáló Paul McGuigan klasszikusokon iskolázott rendezõ, aki úgy forgatta minden ízében modern mûvét, hogy közben nem ült fel a legújabb trendeknek. A direktor a nagy múltú brit gengszterfilm hagyományából két kulcsmûre támaszkodik: Mike Hodges Get Carterével az önnön korlátoltságukba szédült hõsök galériája, Peter Medak Kray fivérekével pedig a precíz és aprólékosan rekonstruált miliõrajz rokonítja opusát. McGuigan fél szemmel persze az amerikai mozira is figyel, azonban – ellentétben annyi kortársával – az ottani minták közül nem Tarantino, inkább John Boorman és Brian DePalma klasszikusai ihletik meg: A játéknak vége és A sebhelyesarcú néhány motívuma és történetépítkezésének fordulatai félreérthetetlenül jelen vannak a Gengszterek gengszterében.
A vizuális csemegékkel (nagylátószög, többszörösen osztott vászon, többszörös expozíció stb.) megtalpalt film igazi erénye, hogy a trükkök nem telepszenek rá az építményre, a rendezõ kizárólag akkor él a finom formalista megoldásokkal, amikor a struktúrát nem sérti velük. A Gengszterek gengsztere így nem szimpla formamutatvány, sokkal több annál: alapvetõen színészközpontú munka, melyben a parádés alakításoknak jut a fõszerep. A mozi talán egyetlen hibája csöppet elnagyolt, a második felében felhíguló szerkezete. McGuigan meséje a bûnrõl azonban e hibáival együtt is az év egyik meglepetésfilmje lehet nálunk. A Gengszterek gengsztere aprócska gyöngyszem, de valódi.
Pápai Zsolt

Micsoda élet! A zsidó hõsnõ (Christina Ricci) még kisgyerek, amikor elszakad imádott apjától, aki Amerikába megy szerencsét próbálni. A kislányt ide-oda veti a sors: az orosz stettl, ahol született, porig ég, de õ csodával határos módon eljut Angliába, ott örökbe fogadják, és felnevelik; már felnõtt fejjel Párizsba megy, Párizs német megszállása után ismét menekülnie kell, de megint hóna alá nyúl a véletlen: barátnõjétõl kap egy hajójegyet. A hajót bombatalálat éri, õ ezt is megússza, eljut Amerikába, és apját is megtalálja.
A viszontagságos életútból a rendezõnek nem sikerült filmet csinálnia. Erre még a párizsi idõszakban lett volna legtöbb esély, de a nárcisztikus operaénekes (John Turturro) meg az orosz táncosnõ (Cate Blanchett), illetve a fõhõs és a Johnny Depp alakította cigány lovászfiú párhuzamos románca önmagában kevés. Azt pedig, hogy voltak-e identitásproblémái a katolikusok nevelte zsidó fõhõsnek, akit a fél világon végigkergetett a történelem vihara, a film nem bolygatja.
Lehet, hogy a témául szolgáló tragikus sors bõvelkedett fordulatokban, de a film – nagy ívû életút ide vagy oda – feltûnõen üres, és mintha a kevés beszédû fõhõs sem volna más egy naiv tekintetnél. Egyébként csak annyit tudunk róla, hogy zsidó, tud énekelni, és meg akarja találni az apját Amerikában. Ez a cél adhat értelmet egy életnek, de a mozivászont, sajna, nem tudja bebútorozni.
A torokszorító jelenetek, megható pillanatok valahogy nem állnak össze: a szereplõkbõl nem lesz jellem, az eseményekbõl nem lesz cselekmény. Persze, hogy ott a rendezõi szándék: egy tragikusan megindító életút felmutatásának igénye. Csakhogy nagy érzelmekkel – mondta már Gide is – nem lehet irodalmat csinálni. Hozzátehetnénk: mozit sem.
Ádám Péter

A Late Night Shopping (nem vagyok hajlandó azt az iszonyú, bizonyára a komplexusokkal terhes KISZ-múlt és a hatvanas-hetvenes évek újmagyarja ihlette, bornírt magyar címet használni) négy hétköznapi (vagy annál azért mégiscsak kissé fotogénebb) angol fiatal néhány napjának laza, pergõen színdarabszerû dialógusokkal és sallangmentes, de azért kellõen divatos (vagy jóindulatúan: korszerû) stílusban elõadott, zeneileg ugyancsak korszerûen megtámogatott története. Hõseinkben egy dolog közös: mindannyian éjszaka végzik egyformán egyhangú, közepesen embertelen munkáikat: Sean kórházi betegtologató, Vincent segédmunkás egy szupermarketben, Lenny telefonos tudakozóban dolgozik, Jodey pedig elektronikus alkatrészeket szerel. Munka után ugyanabban az éjjel-nappal nyitva tartó presszóban ücsörögnek, innen származik ismeretségük, amit több-kevesebb erõfeszítéssel próbálnak barátsággá feltornázni. Fiatalokról lévén szó, a konfliktust természetesen szerelmi életük váltja ki, ami, természetébõl adódóan, kusza, olyannyira, hogy a szálak a kis közösségen belül is váratlanul összefonódnak. Hogy ki kinek a barátnõjével mikor, hogyan és miért mit csinált, az majd a moziban kiderül. Ennél talán fontosabb itt megemlíteni, hogy a hosszú évek óta kiváló-megbízható brit filmtermés újabb darabbal gazdagodott (noha ezúttal inkább az utóbbi fajtából). Ha eddig nem fejtettük meg ennek az irigylésre méltóan egyenletes színvonalnak a titkát, most sem fogjuk: nem valószínû, hogy a képzetlen angol melósok nagy átlagban ezekhez a fiúkhoz-lányokhoz hasonlóak, a forgatókönyv is inkább színpadi, mint filmes erényekben gazdag, a százszor látott tárgyi környezet, látványvilág sem tölt el a felfedezés élményével, a zene meg pont olyan jellegtelen-noha-érzelemdús, mint a minket Pesten ha kell, ha nem körülvevõ hangkulisszának a fiatal értelmiség által kedvelt változata. Azonban a film lezser, formás, szellemes, szórakoztató, még ha a nézõben a moziból kilépve nem is marad meg sokkal több, mint (némileg átalakítva) a filmbéli fiatalok sokszor elhangzó, ám mindannyiszor válasz nélkül maradó kérdése: és akkor most mi van?
Ágfalvi Attila

Elég egy futó pillantást vetni a moziba járók statisztikai adataira, hogy kiderüljön, a fizetõ nézõk zömét a tizen- és huszonévesek teszik ki. Nem számíthat jelentõs sikerre, dús bevételre az a film, amelynek témája és/vagy megközelítése kívül esik a fenti korosztály érdeklõdésén. Nem csoda, ha egyre több olyan mozival találkozunk, ami a tizenévesek célcsoportjának készült. Mondani könnyû, csinálni nehéz, mármint nem egy ilyen filmet, hanem azt, hogy meglegyen benne a sikerhez szükséges mennyiségû stimulus, mégse kapjon 14 éven felülieknek besorolást. Az amerikai minõsítési rendszer híresen prûd és szigorú, különösen ha a szexrõl van szó: a népszerû tinédzserhorrorok teli vannak kibelezett hullákkal, de keblet még beültetésre elõkészített szilikon formájában sem mutathatnak.
Erõs a gyanúm, hogy a Rózsatövis címû francia ifjúsági filmet, amely 13–15 éves kamaszokról szól, Amerikában csak nyugdíjasigazolvánnyal látogatható pornómozikban vetíthetnék. A tinédzserkor számos és szerteágazó zûrforrása közül itt (szinte) kizárólag a szexre összpontosítanak az alkotók, ezt viszont igyekeznek teljes mélységében föltárni, a csoportosan elkövetett maszturbálástól a fiatalos anyukák molesztálásán és a meleg csábításon át egészen az élesben menõ heteroszexuális akcióig. Hõseink barátkoznak a szexszel verbálisan, álló és mozgó képen, sõt animáció formájában is, ébren és álmunkban, valamint autopszia útján. Közben adódik számos abszurd és mulatságos helyzet és eset, lehet nevetni, lehet izgulni, hogy összejön-e végül Roudoudou és Romain, illetõleg örülni annak, hogy a francia szerzõpárosnak sikerült megtalálni az igaz utat a sokkhatásra vadászó naturalizmus és a felnõttek (szülõk) vágyképeinek megfelelõ, mûkamasz ábrázolatok között.
Bori Erzsébet

Filmrendezõ, márkanév, üzletember: Luc Besson. Utóbbi két minõségében mostanában egyre többször. Tolassunk vissza a Taxiig. Komolytalan marháskodás, mégsem lehetett nem szeretni. Elõször is a politikai korrektség színpadán, amit ma filmkészítésnek hívunk, Besson lehülyézi a németeket, vértolulásos, bigott rasszistaként vezeti elõ a francia rendõrfõnököt, hõsének egy szimpatikus arab srácot tesz meg. És van képe amerikai filmet csinálni, chase-movie-t. Nyárra tökéletes, szimpátiánk a producer Bessoné. Taxi 2: enyhe izzadságszag csapja meg az orrot. Most meg ez a Yamakasi: fiúk a térrõl, a lakótelepi dzsungel hõsei, mellesleg (dehogy mellesleg!) csupa kisebbség, brahiból házfalakat másznak, megõrjítik a fakabátokat, nem utolsósorban példát mutatnak. Törvényt, elvbõl, nem szegnek, mígnem becsületük és egy kisfiú életének (“kisebb” õ is, a rendszer nem törõdik vele!) megmentése úgy kívánja, hogy Robin Hood nyomdokaiba lépjenek. Klassz, szép, éljen, hurrá! Nem egészen, de majdnem. A Yamakasi a majdnemek és minthák filmje. Mintha ismét egy tökös filmet látnánk, mintha a lázadás szükségességérõl szólna a mese. A fenéket! Átverés az egész, a krakélerség kimódolt, a bohémság kidekázott, fejlett csomagolástechnika és hipp-hopp akrobatika kérdése az egész. Besson túlontúl cool, egyre olyanabb. Gyanús, ahogy tetszeni akar. Házra gyûjt talán, vagy saját filmgyárra? Mindenesetre egyre dörzsöltebb üzletember. Lehet, hogy titokban divatlapból öltözködik?
Köves Gábor

A háborús románc mûfaja kimeríthetetlen. A színhely ezúttal a görögországi Kefalinía szigete a második világháború idején. Az ide érkezõ, megszálló olasz csapatokat ellenséges érzésekkel fogadják a helybéliek, de az olaszok habitusa, kedvessége és életöröme feloldja az ellentéteket, lassanként baráti kapcsolatok szövõdnek közöttük. Ez adja a hátterét az olasz kapitány és egy szépséges görög lány között kibontakozó szerelemnek, kiemelve õket a szokások és elvárások hétköznapiságából. Végül az idilli sziget is áldozatává válik a háborúnak, ám a szerelmesek nem kerülhetik el a kötelezõ, boldog befejezést. A kiszámíthatóság, a sablonok alkalmazása jellemzi a rendezést. A képeslapokra illõ tájak látványa, az idegenforgalmi programok folklór rendezvényei vagy a Zorba a görögbõl ismerõs táncok a mindig kéznél lévõ, kiszínezhetõ brosúrák kellékei. Ennél is nagyobb problémát jelent viszont a hitelesség kérdése. A fasiszta Mussolini hadseregében a diktátornak egyetlen híve sincs, a szigetre bevonuló német erõk tisztje pedig szemlesütve szégyenkezik Hitler nevének említésekor. Az alkotóknak ez a fajta naivitása kimeríti a történelmi hazugság fogalmát. A film az egymás ellen uszított népek háborúja során az azonos kultúrájú emberek egymásra ismerésének és együttérzésének szövetségét hirdeti az öldöklés felett. Azt az ideát, amelyet Renoir A nagy ábrándban búcsúztat, ahol a gyûlölet a humánum utolsó fellegvárait is lerombolja.
Tíz évvel ezelõtt a Mediterraneo a legjobb külföldi filmnek járó Oscart kapta. Ugyanez a történet, háború és népek barátsága, szerelem és a nagy kékség. Déja vu mondhatnánk most az amerikai változat láttán, bár másutt ezt lopásnak hívják, és a törvény bünteti.
Mátyás Péter

Lássuk, mi kell ma egy sikeres hollywoodi produkcióhoz. Sztár, technika, sztori. Nagyjából ebben a sorrendben. A sztárnak elsõsorban a nevére van szükség. Jelen esetben Eddie Murhpyéra. Miután most nem villoghat egy filmen belül tucatnyi szerepben (lásd Bölcsek kövére és folytatása), lévén szó családi moziról, nem is trágárkodhatja-szemtelenkedheti végig a cselekményt (A Beverly Hills-i zsaru és folytatásai), Murhpy azt csinálja, hogy nem csinál semmit. Azaz jóformán nem végez színészi munkát. Nincs is rászorulva, hiszen ott van körülötte a (tökéletes szájmozgással) beszélõ – valódi vagy hagyományosan és számítógéppel animált – állatok tömege. Tehát Murphy helyett ezúttal a technika virtuóz.
Hugh Lofting Dr. Dolittle-történetei harmadszor kerülnek filmvászonra. Az 1967-es, Rex Harrison címszereplésével készült musical-változat meghagyta az állatorvost eredeti, viktoriánus környezetében, a harminc évvel késõbbi feldolgozás (írásom témájának elõdje) modernizálta a fõhõst és viszonyait. A mostani sztori már mindössze arra szolgál, hogy közlekedési rendõrként irányítsa a sztárt a technika forgatagában. Ahogy az manapság szokás: a rendezõ egyetlen hangulatot sem tart ki, vázlatfigurákat rohantat a végkifejlet felé.
Mindazonáltal többnyire kellemesen szórakozunk: vannak ötletek, az állatok jópofák, és közegükben hatványozott szellemességgel hatnak a parodisztikus utalások A Keresztapára, A bárányok hallgatnak egy jelenetére, a Madarakra. Még Poe Hollója is elkárogja magát: “Soha már!” A jó mulatság ízét azonban olykor megkeserítik az ízlésficamok. A családi filmbe nem illõ szexuális viccek mellé még a Bölcsek kövére szellentés-poénjai közül is beszivárgott egy.
Harmat György

Isten hozta Spielberg vidám- és õslényparkjában! Erre az attrakcióra már kétszer befizettük a gyereket (a bennünk lévõt, a rajtunk kívülit), eddig jól szórakoztunk, volt kukorica és kóla, guvadt a szemünk, képeskönyvekbõl és kifestõkbõl ismerõs õslények rohangáltak jobbra-balra, tehetséges karakterszínészek statisztáltak a látványnak – ritkán ásítottunk, s ez már jó, megérte. Mágusunk, tanítónk és minden jó ügy bajnoka ezúttal, egyéb elfoglaltságai miatt – Kubrick örökül hagyott vázlataiból forgatott ízlésficamos, önmaga fontosságától elbûvölt filmet – megbízható kollegája (Joe Johnston – Rocketeer) kezébe adta az irányítást, hogy újra megnyílhasson Miki Mókatára, na meg a pénztárcánk. Õslények jobbról-balról – eddig ismerõs. Nini, papa, az ott repül, az meg úszik, az meg ott Indiana Jones, ja, mégsem, csak a kalapja (a kalap alatt egy jobb sorsra érdemes ausztrál színész)!
A mester nagy újítása: a harmadik rész ragadozói már nemcsak vérszomjas dögök, ó nem kérem, ezek a sátánfajzatok megfontolt stratégák, kommunikációs hálózatuk fejlett (a korszellem!), csapdába csalnak, csatasorba rendezõdnek, és csak akkor ölnek, ha már biztosak a dolgukban (nagyvállalati stratégia!). Egyre ijesztõbbnek tûnnek, egyre több az emberi vonásuk. Hogy mire emlékeztetnek leginkább? Képzelj hozzájuk öltönyt nyakkendõvel, s megtudod. A Jurassic Park harmadik része a sorozat eddigi leghatásosabb darabja.
Elek Kálmán

Történik napjaink New York-jában, hogy a még mindig gyönyörû Kim Basinger életébe a család fekete báránya, a narkomán húg újból betoppan, a viszontlátás örömére hóna alatt egy újszülött csecsemõvel. A lányka a nagynéni vigyázó szemeinek kereszttüzében cseperedik; fura típus kissé: tányérokat pörget puszta akaraterejével, éjszakákon át falba veri a fejét – az orvosi diagnózis sem késik soká: autista a gyermek.
Aki attól tart, újabb Rain(wo)mannel szaporodott a filmgyártás, ne essen kétségbe: a mozi abba a misztikus vonulatba illeszkedik, mely az ezredfordulóra prognosztizált világvége-hangulatot transzcendentális tematikájú filmekkel igyekezett megragadni – arra azért vigyázva, hogy a klasszikus hollywoodi sémán túl ne lépjen: a filmek középpontjában a Jó és a Rossz, a Messiás és a Sátán évezredek óta zajló meccse áll (Stigmata, End of Days, Pokoli szolgálat, A kilencedik kapu).
A nézõ tökéletes teológiai tudatlanságát feltételezve a bibliai párhuzamokat egy arámi nyelven kiválóan beszélõ és a keresztény ikonográfiában jártas fõfelügyelõ magyarázza el: a kislány, Cody érkezését a betlehemi csillag felbukkanása elõre jelezte, születését rejtélyes manhattani halálesetek, az aprószentek lemészárlása árnyékolta be, kézrátétellel gyógyít betegeket, halott galambokat támaszt fel, nincs mese: itt a Messiás.
A dolgot nem csupán õ, hanem a Sátán földi helytartója, az Új Hajnal vallási szekta vezére is hasonlóan gondolja, aki Codyt elrabolva megpróbál elkötelezett Antikrisztust, helyesebben Antikrisztát faragni a lánykából – a tét pedig nem kisebb, mint az emberiség üdvössége. Persze, hogy a nézõé eltörpül ekkora kihívás mellett.
Hungler Tímea

Szellemes mulatság, meglepõ fordulatokban bõvelkedõ bonyodalom az Élni tudni kell!, a történet a pénz/pénztelenség, a hatalom/a hatalomnélküliség köreit járatja hõseivel. A buszsofõr (a Lábad között címû filmben megismert búsképû lovag, Carmelo Gomez alakításában) és a pincérnõ (Salma Hayek elementáris, vibráló tehetséggel játssza) katartikus találkozása izgalmas, örök konfliktusok végiggondolására készteti a történések Ariadné fonalát nyomon követõ nézõjét.
Annyit elárulhatunk, anélkül, hogy lelõnénk a számtalan meglepõ ötletet, hogy a film az abszolút mélypontról indít. Martin elõször buszos ámokfutásba kezd, majd magára nyitja a gázt, ezt a viaduktos ugrási szándék követi – végezni akar az életével mindenáron, mert szerencsétlen nyomorultnak érzi magát. Egy ismeretlen „jótevõ” – Salva, a „könyvelõ” ideiglenesen lebeszéli róla, elkíséri a Zöld Mezõk Idõsek Otthonába, hogy nem csekély haszon reményében uzsorásoktól egy hétre százötmillió pesetát vetessen föl az öngyilkosjelölttel. A terv ördögi: a balek kétlábon járó befektetéssé válik, de legalább kiélvezi az életet, mielõtt meghal –, így szól az alku. Martinból „trendi gyerek” lesz, mobiltelefonnal, bankszámlakártyával, végre kiélheti beteges vonzalmát a távirányítókkal, zabálhat számolatlanul („gazdag ember akkor is eszik, ha nem éhes”), álompartit rendezhet iraki kaviárral, kígyóemberrel, Jacuzzis fürdõtermében pezsgõvel töltheti fel az úszómedencét. A parti lesz a végzete, itt pincérkedik ugyanis Lola, alias „Frida Kahlo” (ez Salma Hayek következõ filmszerepe), aki temperamentumos, egzotikus és szabadszájú. A Nagy Életet vivõ Martinnal pillanatok alatt elvernek néhány milliócskát: divatbemutató – egy másodpercre föltûnik Sophia Loren is –, Eiffel torony…
Mindenki mást alakít, mint ami, és mást, mint amit hisznek róla. A film a „vége” feliratig bírja szusszal, sziporkával. Miközben Lola, Martin, Salva „reciklálnak” százmillió pesetányi összeget, mindhárman megtanulnak örülni annak, amijük van/amijük nincs. És rádöbbennek a szakállas igazságra: hogy az életet végig kell játszani. Hogy is mondta Hippokratész? Ahol a méreg, ott a gyógyszer is. Burjánzik körülöttünk a „nyomor”, a „dõzsölés” – lármáját, szagát is érezzük. Egyszer fenn, máskor lent. Mint fent, úgy lent… élettörténetünk párkái – mi magunk vagyunk.
Tamás Amaryllis

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu