KÉPMAGNÓ
A képernyõs ember

A tévé csupán betölti az ûrt, mely bennünk keletkezett.

Megkezdtük az Olvasás Évét. Ez várható volt magunktól, hisz amivel baj van, ami döglõdik avagy ki is múlt már, annak Éve, Hete, Napja hirdettetik, hátha életre támad. Az effajta kampányok a törzsi társadalmak hiedelemvilágát idézik: a meghívott szellemnek el kell jõnie. Ebbõl a szempontból pontos az elnevezés, véletlenül sem a Könyvnek van éve – abból a kelleténél jóval több is napvilágot lát, mintha a hagyományos könyv-kultúra torsluszpánikjában nekivadultak volna a kiadók –, és végképp nem az Írásnak, amely tudvalévõleg terapikus célokat szolgál, márpedig az ország betegállományban van. Könyvet gyártunk és veszegetünk (kicsit polgárosodván immár sikkes árunak tartjuk), írni írunk doszt – de nem olvasunk.
Somolyog az esztéta Radnóti Sándor a közszolgálati képernyõn, hogy lám, milyen kötelességtudóan kampányol ez ügyben a televízió is, az a televízió, amely köztudomásúlag a legtöbb embert tántorította el az olvasástól. Csakhogy nincs igaza neki sem, a köznek sem. Az egyébként sokmindenért joggal ócsárolható tévét végre föl kéne mentenünk a kollektív lelkiismeret megnyugtatására született vád alól, miszerint a készülék mintha valami istencsapásaként termett volna a szobánkban, s tartana fogva. Nem. A tévé csupán betölti a hiányt, az ûrt, mely egyre nõtt bennünk azután, hogy tömegesen nem volt szükségünk többé az olvasásra. Olvasó Nép voltunk korábban, igen, elképesztõ példányszámokra emlékezhetünk, mert emlékiratokat faltunk pofonegyszerû történelmi igazságok kimondása híján, útleírásokat utazás híján, verseket politikai agórák híján, Fekete bulát (Kolozsvári Grandpierre) nyilvános szubkultúra híján, Antik eclogát (Weöres) pornó híján. Az olvasás volt minden. Író-olvasó találkozók egykori meghívottjai, tegyétek a szívetekre a kezetek, hány irodalmi kérdést kaptatok az évtizedek során?
A nyitott társadalom kialakulásával nem az irodalom veszítette el a presztízsét és varázsát (akiknek a szemében megvolt, meg is maradt), hanem az olvasás. A nap huszonnégy órájában egyre több és több csatornán özönlõ tévémûsor már fokozatosan légüressé vált teret töltött ki: minthogy az élet egyébként kínálja mindazt, ami korábban kényszerûen és virtuálisan az olvasáshoz kötõdött, az emberek a puszta kikapcsol(ód)ásnak, a rohanás és robot kellõs közepén a megpihenésnek természetesen a lehetõ legkevesebb erõfeszítéssel járó módon engedik át magukat. A sorból az útleírások példáját választva: az elõzõ nemzedékek arra rendezkedtek be, hogy a világot idõben is, térben is csak képzelet (olvasás) útján ismerhetik (a film önmagában ezt a beállítódást nem változtatta meg!), s nálunk a ‘45 utáni fejlemények a kötöttségeket abnormális mértékûvé fokozták; a ma embere viszont úgy gondolja, mindössze pénz kérdése, mit birtokolhat, azaz merre járhat s merre nem, ezért van, hogy a televíziók (túlnyomó részt idegenforgalmi indíttatású) úti-mûsorai nem a megismerés, hanem az ottlevés vágyaira játszanak rá. A televízió tehát csupán megtalálta azt a közönséget, amelyiknek – úgy hiszi – többé nincsen szüksége szellemi és lelki áttétekre ahhoz, hogy az élményéhez hozzájusson.
Megfigyelhetõ, hogy az igazán tömegesen olvasott (képes) bulvárlapok ma már milyen mértékben élõsködnek a tévék sorozatainak, magazin-mûsorainak, „sztárjainak” témáin, ezek nélkül egyszerûen éhkoppon maradnának. A tévé nem elvonja az embereket az olvasástól, hanem más olvasmányokat teremt nekik. S ha egykor katasztrofálisnak minõsíthettük a televízió „kultúrpolitikai” próbálkozásait a szépirodalom adaptálós népszerûsítésére, ma teljesen anakronisztikusnak érezhetjük a Nyitott könyv föltámasztásának mégoly nemes elképzeléseit.
A Discovery Channel nemrég kitûnõ osztrák filmet sugárzott az írás történetérõl, a suméroktól Gutenbergen át az Internetig. Napjaink vitáit illusztrálandó faggatták a digitális kultúra feltétlen híveit, akik lelkesen ecsetelték, mit kínál a világnak a tudás sosemvolt bõségszaruja sosemvolt demokratikus feltételeivel, illetve meghallgatták azokat, akik fenntartásaikat hangoztatták, egyebek közt a számítógép-analfabéták tömeges leszakadása miatt. A disputa igazán szemléletesen összefoglalta a legismertebb nézeteket, forgatták a dolgot az írás, a szó, a szöveg funkciói szerint, „csak” egy szempont maradt ki (jellemzõen): a nyelvé. A magát kifejezõ képernyõs ember nyelvi gazdagságának, illetve szegénységének, nyelvi életmódjának – szerintem – kardinális kérdéséé. Szerencsére a magyar változat munkatársai alkotó módon pótolták e hiányzó dimenziót, s a honi televíziózás nyelvi állapotával teljes összhangban fordították, feliratozták a kísérõszöveget: „az írás nem volt egy hirtelen feltalálás”, „Gutenberg bebukott”, „fizikai érintkezésbe közelítenek egymáshoz”, „a betûk jól megkülömböztethetõk” stb., stb., stb.
Így olvashattuk, hol is tartunk.

Reményi József Tamás


Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu


www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/