A József és testvérei címû próza-darabról, a forgatókönyvrõl, egy lehetséges filmrõl és a tuaregekrõl.
- Hallom, végre leforgathatod a József és testvéreit:
mész Erdélybe?
- Most radikálisan új dolgot kell kitalálnom,
mert az eredeti ötlet, hogy Erdélyben forgassunk, az ottani
emberekkel, úgy látszik, mégsem mûködik.
Ott színészként nem használhatóak az
emberek. Vagy ha igen, az nagyon nagy munka volna, és nagyon sok
idõ. Mondjuk egy évre oda kellene költözni. És
akkor sem biztos, hogy sikerülne. Most kaptunk valamennyi pénzt,
ami ugyan nem elég szinte semmire, viszont októberben és
novemberben le kell forgatni a filmet. És akkor arra gondoltam,
hogy miért nem azokkal az emberekkel csinálom meg a filmet
és ott, ahol a megjelenés, a mozdulat, a gesztusok eleve
azt mondják, ami a szövegben áll. Mondjuk ránézek
egy tuaregre, és azonnal tudom, hogy az. Hogy nincs tévedés,
vagy diszkrepancia a külsõ és a képzeletemben
hozzárendelt funkció között.
- Szóval elmész Marokkóba.
- Honnan tudod, hogy Marokkóba?
- Azt mondtad, hogy a tuaregek...
- Szóval van bizonyos mûveltséged...
- Á, ugyan. Egyrészt nincs. Most, hogy olvastam a szövegedet,
rájöttem, hogy újra kell olvasnom a Bibliát.
Fogalmam sincs, mit találtál Te ki, és mi az, ami
a Bibliában van.
- A Bibliában minden megvan...
- Semmit sem találtál ki? Nem írtál bele
semmit?
- Nem. Szerintem nem. Thomas Mann egy vonatkozásban van jelen
- van az a figura..., aki angyalként szerepel ott, és leszáll
a kútba...
- Akinek az a neve néha nálad, hogy „szopottfejû"...
- Igen. Ez a figura létezik Thomas Mann-nál, ezzel a
funkcióval: angyal.
- Amikor a nagyapám megérkezett Jeruzsálembe 1921-ben,
rájött, hogy a modern Európából bevándorolt
telepes zsidóknak igazában nincs sok közük a Bibliához,
a beduin pásztoroknak van közük hozzá, mert õk
élnek úgy, ahogy az a Bibliában meg van írva,
ezért, bár nagyon vallásos ember volt, arab szokás
szerinti zsidó nevet vett föl, az elsõszülött
fia után nevezte el magát.
- Hát valami hasonlóra jöttem én is rá.
Képeket láttam, antropológiai képeket, és
rájöttem, hogy nem fogok én Pepsi-reklám alatt
üldögélõ csákókkal kínlódni.
Ott a helyszín, minden együtt, és nekem tulajdonképpen
dokumentumfilmet kell csinálni, miközben õk többé-kevésbé
leképezik vagy végigmennek ezen a történeten.
- És a szöveg?
- Narrációban hangzik el. Ami dialóg lenne, az
se lesz dialóg, vagy pedig berberül fogják a dialógot
mondani. Ha ez a két közeg egymással szembeállhat,
a nyelvi meg a vizuális, és az jól vetül egymásra,
jól van összeszerelve, akkor az már érdekes.
- Szóval mondjuk kimész egy stábbal Marokkóba,
és ott szereplõket gyûjtesz?
- Igen. Kiválasztom, aki megfelel: õ és õ,
õ, õ, õ - még egyszer-kétszer visszamegyünk,
megbeszéljük a klánnal, a családdal, satöbbi...
Akit meglátok. És felveszünk mindenféle elképzelhetõ
helyszíneket.
- Ez nagyon jó gondolatnak tûnik, de nem vész-e
el valami? A történet, ahogy meg van írva - majd beszélhetünk
arról is, hogy ez mennyiben tisztán irodalom, és mennyiben
egy filmterv -, az a Parasztbibliát veszi alapul, aminek van egy
jól ismert közege: tehát a beszélt nyelvnek,
a hozzá tartozó arcoknak és természetnek van
jelentõsége. És minderrõl ilyen könnyen
le tudsz mondani?
- Nem könnyen, és nem is biztos, hogy le tudok mondani,
csak ahhoz a stádiumhoz képest, amikor azt gondoltam, hogy
ezt erdélyi magyarokkal kell megcsinálni, most a Marokkót
nagyon komolyan veszem: azt, hogy dokumentárisan megjelenjen egy
archaikus világ. Ugyanakkor még egy dolog eltávolított
attól, hogy realisztikusan dolgozzam, vagyis hogy azt, ami a szövegben
megidézõdik, realisztikusan rekonstruáljam, ugyanis
félõ, hogy így a film elmegy a népies vagy
a népszínmû atmoszférájába, ami
nagyon jópofa lehetne, de nem az én mûfajom. De van
itt egy csomó szempont, amit még nem tudok. Minden döntésnek
olyan messze nyúló konzekvenciái vannak, hogy most
még egy kicsit zavarban vagyok. De hogy ez erõs legyen és
egységes, és alapvetõen nem általam szervezett
a vizuális része, hanem olyan legyen, mint maga az élet
vagy a látható világ, tehát hogy kvázi
teljesen autonóm módon és nagyon gazdagon, magától
folyjon és kibontakozzon, azt nagyon fontosnak tartom. Az ellenkezõ
véglet az lenne, hogy nagyon precízen és kicsit színpadiasan
vagy színháziasan belõjem a dolgokat, és akkor
lehet, hogy színészekkel kéne dolgozni, elhanyagolni
a paraszti világ rekonstruálását. Ez a két
lehetõség van, jó lenne ebbõl próbát
látni, mind a két változatból, és normális
körülmények között ezt meg is kéne csinálni,
de az anyagi feltételek miatt nem vagyunk normális körülmények
között.
- Nálad ez nem új, hogy megmutatsz egy világot
és a hozzá kapcsolt narráció eltéréseibõl,
divergenciájából születik egy új jelentés.
Mint mondjuk Rátonyi Róbert az Álombrigádban.
Bizonyos fokig hasonlót csinál Pasolini az Ezeregyéjszakában.
- Hasonló dologról van szó - érdekes, ezt
más is mondta: a Pasolininál, az Ezeregyéjszakában
vagy a Boccaccio-mesékben kopog a kosztüm és a szöveg
az emberekhez képest, szóval abszolút nyersen, mint
egy bádogruha, úgy kopog, állandóan figyelmeztet,
hogy itt a dolgok összeszerelésérõl van szó,
és ezt fel is vállalja, sõt, ez adja a kedvességét,
az eleganciáját, a nagystílûségét.
Mindig átüt a jeleneteken az, hogy a figurának sorsa,
elõélete van, és ez leválik a történetrõl
és a ruhákról, és a nevetések! Az, hogy
a filmben idõnként fel-felszabadul egy-egy nevetés,
az az én számomra ezt is jelenti, hogy a szereplõk
ezen a helyzeten is nevetnek. Valóban így is volt: sokszor
felnevettek, hogy hova kerültek, egy forgatásra, és
ez gyönyörû.
- Mégis úgy érzem, hogy a szövegednek van
egy sûrûsége, rendkívül komplex - szóval
nagyon modern, minden archaikusságával együtt.
- (némi iróniával) Posztmodern, nem?
- Nem, nem posztmodern, mert rendkívül plasztikus, valóságos
tétje van - nem posztmodern, mégis arra gondolok, hogy tele
van olyan trükkökkel, nem is trükkökkel, fordulatokkal
és szintekkel, amelyek egyrészt teljesen kiszámíthatatlanok,
másrészt viszont kiiktathatatlanok, és nagyon sokszintessé
teszik, mindig egy látószöggel több van benne,
egy nézésiránnyal több, mint az ember gondolná.
Valami istenáldotta pillanatban írtad ezt a szöveget,
például ott ez a „magyar", aki elõugrik a „lúganéból":
„...gyönyörû hódvilág volt, hát elértek
egy lúganét, s az Isten Angyala belerúgott a lúganéba,
akkor né, kiugrott belõle egy félrecsapott kalapú
magyar, egyet kárinkodott, s azt kérdezte az Isten Angyalától,
hogy hol van az igazolvánnya. Ácsi, aszongya akkor ez az
Illetõ, ne ugrálj, koma, mer hon vagy te még, azzal
egy ilyet tett, mint aki elõtt homályos az ablak, oszt letörüli
magának. Tehát egyelõre le volt törülve
a magyar a napirendrõl."
- Tudod ezt, hogy írtam? Halálfélelmemben. Nem
felejtem el. Ültem abban a parasztszobában, mondom idáig
megvan, hogyan tovább? Egy sort nem tudtam tovább. Az lökött
tovább - de nevetséges nagyon a dolog -, a precíz
építkezés - mert minden egyes etap kidolgozásánál
az ember végletekig beleéli magát, aztán megszakad
a jelenet, ott vége van, lépni kell, mint a sakkban, és
csak ha strukturálisan gondolkoztam, csak ha gondolat jelent meg
a saját tevékenységemmel vagy az anyag igényeivel
kapcsolatban, az vitt tovább. Hangulat, ilyesmi, érzés
nem. Ez nekem furcsa, mert abszolút nem így dolgozom. Ki
kellett mondani, matematikát kellett csinálni. És
akkor mindig legalább eggyel tovább tudtam lépni.
A „magyar"-epizód egyébként az egyetlen dokumentum
a Parasztbibliából. Nem teljes egészében. Az
ötlet igen. Nem abban a formában, ahogyan ott szerepel.
- Te az elején belelépsz egy archaizáló
stílusba, és ezt az archaizáló stílust
lehet nyomni, mint tubusból a fogpasztát, és végig
lehet mondani vele egy történetet. De neked ezt a csapdát
sikerült kikerülnöd, mert minden pillanatban alkalmazod
azt a rendkívül egyszerû megoldást, hogy friss
szemmel nézel rá a dologra, mintha ma ülnénk
itt egy kávéházban, mindig azt érzem, hogy
természetesen hagyod mûködni az archaikus történetet,
de ugyanakkor van egy nagyon elementáris egyszerûsége,
az, ahogyan a Jeles András gondolkozik a dolgokon. Így gondolom
én modernnek. Abban is, ahogy szavakat alkotsz. Aki Téged
ismer, az tudja, hogy egyrészt nagyon anyagszerûen gondolkozol,
és mennyire indulatból történik nálad
minden. De lépjünk tovább. Te a Jézus-történetet
akartad megírni, és ezt írtad meg helyette.
- Ezt, meg a Szenvedéstörténetet.
- Nagyon sokféle módon nekifogtál a Jézus-történetnek,
és végül ezt írtad meg.
- Ez egy fatális helyzet az életemben, hogy vannak szerintem
nagyon jelentõs elgondolásaim vagy ötleteim, amiket
soha nem tudom mint olyat kivitelezni. Minden, amit csináltam, melléktermék,
valaminek a fragmentuma. Mint a Latin film - tizenvalahány éve
készülök egy filmre, ami abból indulna ki, hogy
miként rekonstruálják, teljesen tévesen (15
ezer év múlva, Tacitus alapján) a római kort.
- A kis Valentinót is mellékterméknek érzed?
- Ami ott számomra érdekes volt, az a szerkezet lett
volna, mert a miliõ magától jött, de az eredeti
szerkezet nem ez lett volna, hanem az elágazások. A Tristam
Shandy-bõl ezeket az „elágazásokat" loptam el, vagy
loptam volna el, ha engedték volna a filmelhárítók.
Ily módon ez eredetileg egy négy és félórás
film volt.
- Ilyen hosszúnak írtad?
- Nem volt megírva, de leforgattuk. Az a változat teli
volt elágazásokkal, és egy csomó filmjelenet
tulajdonképpen ezeknek az elágazásoknak az emblémája,
maradványa. Mint egy rajzfilmben, amikor valaki nekiszalad a labirintusban
a falnak, és csak a körvonalai maradnak, ezek a jelenetek mind
ilyen elágazások körvonalai csak. A legtöbb figurának,
aki feltûnik A kis Valentinóban, megvan a története.
Persze szóba sem jött, hogy én még ezzel is provokáljam
az elvtársakat, nem engedték volna, és akkor eldobtam
az anyagot. Nem törõdtem vele. Persze nagy hülyeség
volt ez részemrõl. Az összes filmnek a sokszorosa megvolt,
mert én nem úgy forgatok, hogy nem jó, na vegyük
fel még egyszer, vegyük fel még egyszer, hanem sok mindent
felvettem. Tehát mindent másfélszer vettem fel, vagy
egyszer. Átlagosan másfélszer. Valahol olvastam, talán
Camus naplójában: ahhoz, hogy az ember megismerje magát,
állítania kell magát. És ez nekem reveláció
volt, mert egész életemben azt csináltam, hogy megpróbáltam
ezeken a próbálkozásokon keresztül megismerni,
tehát állítani magamat, mert én a magam számára,
ha szabad ilyen szubjektív dolgot mondani, tényleg egy nagy
semmi vagyok. Ez nem szerénység - épp valamelyik éjjel
olyat álmodtam, azt hozta az álom, hogy magamba kellett nézni,
és nem találtam semmit. Ez tulajdonképpen egyfelõl
teljesen természetes, mert ahogy az ember hordozza magát,
ahogyan jár-kel az életben, ez egy ismert helyzet, vagyis
hogy az ember azt mondhatja, egyszerûen szólva, hogy nem tudom,
ki vagyok. És ez szerintem lelkileg egy alaphelyzet - és
az, hogy valami megtudjak magamról, ezért csinálom
ezeket a dolgokat. Nem is bánom, hogy ilyen véletlenszerûen
jönnek a dolgok, mert ez olyasmi, hogy az ember megy valahol, nincs
felkészülve arra, hogy valahol tükör legyen, és
hirtelen észreveszi önmagát. Nagyon nehéz az
embernek meglátnia magát más szemével.
- Sem a színházban, sem a filmben nem élted át
soha azt az érzést, hogy azt csinálod meg, amit eleve
akartál?
- Ez kimutatható a színházi produkcióknál,
hogy minden véletlenszerûen került elém: ugye
készültünk a Félkegyelmûre, és tulajdonképpen
a gyakorlatok hoztak újabb és újabb elõadásokat
vagy elõadás-lehetõségeket.
- Mert elég nyitott vagy arra, ami történik, nem
a prekoncepcióiddal foglalkozol, és ha történik
valami, ami jelentõsebbnek tûnik annál, mint amit elõre
elképzeltél, akkor elmész abba az irányba,
viszont általában olyan erõs rögeszméid
vannak, hogy az abba is belemegy.
- Igaz, és így a legtöbb dolog mandinerbõl
jön, és ilyen módon talán érdekesebb -
nem monomániaként jön elõ, hanem en passant.
- De nem lenne ez egy nagyon nagy leegyszerûsítés,
ha csak „tuaregek" játszanák ezt a filmet? Rendben van, „autentikus"
lenne. De végeredményben nem lenne-e kétdimenziós
a dolog? Mert te azért nem ismered azt a világot eléggé.
Nem mintha nem bíznék az esztétikai ítélõképességedben.
- Most olyan kérdezel, hogy beleõrülök, mert
még nem döntöttem. Lehet, hogy színészeket
kellene toborozni, és mesterséges környezetben levezényelni
az egészet, mint egy népszínmûvet.
- Ha ez még ennyire képlékeny, akkor ebbe nem
is akarok belemenni. Arra nem gondoltál, hogy keverjed a dolgokat?
Hogy magyar színészek keveredjenek a tuaregek közé?
- Egy esetet gondoltam így, pont azt, amit az elõbb kiemeltél,
amikor feltûnik a lószarból a magyar paraszt, és
kéri az angyal igazolványát. Ha ott tényleg
egy autentikus, pörgebajszú magyar feltûnik, az lehet,
hogy elég.
- Az a helyzet, hogy a szövegedben a természetleírás
teljesen kelet-európai. Szóval lehetne Boszniában,
Ukrajnában - szinte látom magam elõtt az utakat, a
fákat, az arcokat. Az állatnevek is magyar paraszti elnevezések.
Vagy ott a „figefa". Ez nekem nem fügefa egy közel-keleti tájon,
hanem egy szlovén parasztudvaron áll, és csodák
csodájára terem. Szóval adott egy nagyon látványos
észak-afrikai táj, amelyben ezek a dolgok, a maguk nagyon
egyszerû és látványos módján lebonyolódnak
- viszont semmiképp sem lesz lehetõséged, hogy bonyolultabb
dolgokat ott megcsinálj...
- De az Ábrahám-Izsák feláldozási
jelenet úgy gondolom, hogy hitelesen megcsinálható
lenne. Például az is, ahogy Jákob siratja Józsefet.
Erdélyben érdekesebb lett volna, vagy lenne, de ott nem találok
rá embert. De Afrikában megcsinálható, ott
természetes.
- Amikor írtad, forgatókönyvnek írtad, vagy
egyszerûen írtál egy szöveget, ami vitt?
- Tudtam, hogy filmnek írom, mert egyszerûen anyagi meggondolásból
filmnek írtam, de akkor már annyira kezdett érdekelni,
hogy egyszerûen félretettem ezt a szempontot. Tudtam, hogy
ez film lesz, de írás közben nem törõdtem
vele. Azt a töredékességet akartam rekonstruálni,
ami a Parasztbibliában megvan, mert én eredetileg nem akartam
semmit írni, nekem nagyon megtetszett a Parasztbiblia, és
azt néztem, már évek óta, hogy hogyan tudnék
ebbõl filmet csinálni? Ebbõl a rengeteg anyagból,
kezdve a Teremtés történetétõl - mert
Mózes elsõ könyvétõl kezdve vannak töredékek,
egészen a Jézussal foglalkozó evangéliumokig,
de ezek mind töredékek, s az istennek nem ment, hogy ebbõl
én egyvalamit csináljak. Évek kellettek ahhoz az egyszerû
gondolathoz, hogy akkor írjál valamit te magad, egy történetet.
Ott szerencsétlenkedek, és érzem magamban a filmet,
hogy valami fantasztikusat tudnék ebbõl csinálni,
hogy itt nagyon nagy lehetõség van, és hogy mégsem
tudom összehozni. Hát akkor írjál. És
akkor rájöttem, hogy kedvem van ezt írni.
- Te írtál már archaizáló szövegeket,
sokat is.
- És ennek ellenére, miért jön az ember ilyen
lassan rá a dolgokra, ilyen egyszerû megoldásokra?
- És amikor megírtad, akkor megint kezdtél úgy
nézni rá, mint egy lehetséges filmre. Ez azért
mégsem egy forgatókönyv.
- Nem is néz úgy ki. A stáb tagjai könyörögnek,
hogy csináljak valami szakmailag olvasható dolgot, mert nem
tudják, mit akarok, és hogy mik ennek a gyártási
konzekvenciái. Ami a megvalósítását
illeti, igazából nincs szabadságom a döntésben,
mert ha most úgy döntenék, hogy színészekkel,
díszletben, stilizált környezetben - nincs rá
pénz.
- Tulajdonképpen jó, hogy meg vagy fosztva a döntéstõl.
Elmész Marokkóba?
- Igen.
- Mindezzel együtt ez azért lehet egy kevert stílusú
film. A narráció és a látvány ütközése
itt valóságos frontális ütközés.
Én arra gondoltam, amikor most újra elolvastam az írást,
hogy ebbe még az animáció is belefér (mint
ahogy tudom, hogy a Téli utazás színpadi változatánál
ilyesmiken törted a fejed) -, szóval engem nem elégítene
ki ennek a szövegnek a megfilmesítése esetén
a kép és a szöveg egyszerû ütköztetése.
- Annyira beletrafálsz, mert tényleg ezek a problémáim,
ilyesmiken töröm a fejem.
- Ez a szöveg megjelent a Holmiban, megjelent a Magvetõ-antológiában,
ennek a szövegnek váratlanul sikere lett, mint irodalmi alkotásnak.
A siker azért is jöhetett szerintem, mert mindig az alapkérdéseket
feszegeted. Éppen ezért nem úszhatod meg a megfilmesítést
sem két pofonegyszerû ötlettel. Bármilyen hatásosak
is legyenek azok. A szöveg maga áll a lábán,
biztos nagyon jó filmet lehet csinálni belõle, viszont
épp olyan elementárisan hatott most rám, mint mikor
elõször olvastam.
- Mert naiv a szöveg.
- Naiv, ereje van, hitelessége van, és rengeteg szintje
van. De ha a legjobb színész is olvasná, egy Gielgud,
mondjuk, a film nézése közben ott is kimaradna a szöveg
kétharmada, mert elveszne a hang és kép közötti
térben. Különben az összes filmedben van egy ilyen
probléma, ami persze termékeny probléma: mindig elõröl
kezded, mindig autodidaktát játszol, mindig megtanítod
magad az eszközeidre, amiket használsz, ezért a gondolatokkal
sosincs probléma, mindig van benne valami ismeretlen, új,
valamiféle határátlépés, viszont mindig
probléma van a ritmussal, és probléma van a teljességérzettel.
Tehát miközben pofán csap a filmed és olyannak
látom, mint amilyent még sohasem láttam - én
minden filmeddel így vagyok: a végén mégis
gyakran úgy érzem, hogy ezt még meg kéne csinálni.
- Ez azért is van, mert itt nagyon átélem a viszonyokat,
amik között forgatnom kell, és azt mondom, hogyha nem
gyilkolok, csalok, lopok, nem játszom el mindazt, amit Machiavelli
a fejedelmeknek ajánl, akkor nem lehet megcsinálni. És
nem éri meg. Ezt nem tudom végigcsinálni. Nem tudok
gyilkolászni. A színház más, mert egyszerûen
idõ kérdése, és ott emberekkel vagyok körülvéve:
a film az egy gyár, egy filmrendezõnek gyilkolászni
kell, én ezt nem tudom csinálni.
- Lehet, hogy mégsem olyan fontos, amit az elõbb mondtam,
mert a mûveidnek van egy nyitottsága, és a nyitottság
már önmagában is érték.
- Nem, ezek félig megoldott dolgok, ez igaz.
- Nehogy az legyen most, hogy a tuaregek bejönnek a képbe,
zseniálisan, a szöveg is zseniális, és mégis
kimarad a dolog kétharmada. Ott van például az a madár-epizód.
(„A kegyetlen nõstén madár reákényszerítette
az ártatlan atyát, hogy hezzá izéjjen, közösködjön
véle. No és õ hezzáizélt, meggyakta
osztán, megtette, mert nem volt kibúvó, muszájt
vót a dolog. S akkó annak idején kinyomta szegény
Josepkét a mi drága testvérünköt...") Ez
a madár is benne van a Bibliában? Amikor Józsefet
eladják a testvérei...
- ...és jön egy bonyolult és szürreális
történet... (nevet) Egy penetráns történet.
- Ez hogy jutott eszedbe?
- Valami népmesére emlékeztem, de csak homályosan.
Éreztem, egyszerûen, hogy ott funkcionálisan kellett
valami. A Thomas Mannt nem lehetett használni. Egy löket kellett,
ez ilyen primitíven jött be.
- A madár, mint figura, ez a nagy madár. Amelyik mint
valamilyen perverz díszítmény, belekapcsolódik
Jákób történetébe. Mint mítosz
és mint indok a bûnre. A testvérek használják
az apjukhoz küldött ember meggyõzésére.
Mese a mesében.
- (hangosan, maga elé) Ezt hogy fogom megcsinálni?
- Gyakran olyan tömények a képek, hogy szerintem
egyetlen beszélõ ember sem tudja azt elmondani.
- Azt a berbereknek kell megcsinálni. Most megnyugodtam, mert
õk megcsinálják nekem a madarat: jobban bízom
bennük, mint a magyar tervezõkben. Aztán mozogjon. Mennyi
meglepetés fog érni! Direkt nem olvastam el a szöveget
egy éve. És most hogy megtudtam, nincs két hete, van
ez a pénz, azóta még nem mertem kézbe venni.
- Vagy ott van például az a rész, amikor moziról
beszélsz a szövegben - megint csak egyetlen bekezdés.
(„No, innét már, úgy érzem, megyen a dolog
a maga súlyán, mint az elszabadult vedér a kútba,
csereg a láncon, hajcsa a nehézség, vagy mint a lepedõre
mikó mozit föstenek: ehon a grófné, rázza
a keblit, rí, sivalkodik valamijé, nyalja a bajszát
az édes kapitánnak...")
- Nagyon jó, hogy ezt most mondod, akkor ez most már
megvan: abszolút század eleji stílusban, magyar helyszínen
kell megcsinálni, akkor az nagyot üt a tuareg környezetben.
Ez az.
- Szóval e pillanatban komoly dilemmák elõtt állsz.
- Azt is nagyon nehezen mondtam ki, hogy valódi dolgot szeretnék
látni. Tehát nem stilizált világot. Az a szöveg
számomra mindenek elõtt életteli. Életmûködésben
van. Hogy ezzel versenyképes legyen valami, azt gondoltam, nem bûvészkedhetek
parasztokkal instrukciós alapon, nekem dokumentumot kell odatennem,
aminek során tulajdonképpen tényleg hagyom, hogy történjenek
a dolgok, és csak dokumentálom a kamerával hogy mi
jön ki belõle... Nyilván sok mindent megteszek majd
azért, hogy képi vonatkozásban se tûnjön
el, hogy itt a magyarság van alapvetõen érintve. De
úgy jelent meg nekem az alternatíva: vagy csinálok
egy közepes valamit, amilyen szokott lenni, vagy most elõször
életemben olyat, hogy megy magától valami, és
tényleg csak egy vízióra hasonlít az egész.
Nincs más ambícióm.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu