Japán fantasy anime találkozása hollywoodi sémákkal.
A Final Fantasy csodálatraméltó. Ugyan nem jó
film, de a készítõk a technika szintjén mindenképpen
bámulatos teljesítményt nyújtottak. A legtöbb
animált szereplõ olyannyira elképesztõen életszerû,
hogy nemcsak a Szárnyas fejvadász-féle Tyrell Corporation
replikánsai bújhatnának el mögöttük,
hanem még a valóságos filmsztárok is aggódni
kezdhetnek kenyérkeresetükért. Nincs az a blazírt
nézõ, aki a megdöbbentõen valósághû
mozdulatok vagy az arcvonásokon tükrözõdõ
érzelmek finom rezdüléseinek láttán ne
kapkodna leesett álla után. (Egy amerikai újságírót
állítólag annyira megtévesztett ez a technológia,
hogy cikkében gratulált a színészek alakításához…)
Bár a legtöbben azért még mindig nem keverjük
össze a rajzolt számítógépes grafikát
a valósággal; Aki, a film hõsnõjének
arcmimikája idõnként tényleg annyira emberi,
hogy egész biztosan fanatikus rajongók ezrei fognak a szó
igazi értelmében beleszeretni a digitális sztárba.
(William Gibson Mona Lisa Overdrive-jának víziója
beteljesedni látszik…)
A készítõk minden bizonnyal rengeteg pénzt
öltek a filmbe, ezért végül is érthetõ,
hogy nemcsak technikai téren, hanem a dramaturgia tekintetében
is biztosra mentek. Szó sem lehetett arról, hogy ebbe az
amerikai és európai piacra szánt termékbe az
eredeti japán Final Fantasy-játékok – részben
az anime, részben a konzoljátékos kultúrából
táplálkozó –, idõnként nevetségesen
naiv, gyermekien mesés, varázslatos és hõsies
bája teret nyerhessen. Szinte érezni a film történetén,
ahogy a forgatókönyvíró elõszedte a hagyományos
„a nyolcadik utas: a Schwarzenegger csillagközi inváziója”-stílusú
sci-fi akciófilmek agyonhasznált (igaz, jól bevált)
kliséit, hogy az amerikai rágógumi ízéhez
szokott nézõ otthon érezhesse magát. Csak a
legszembetûnõbb motívumokat kiragadva: ide sorolhatjuk
az õrült felettesével bátran szembeszálló
férfias és szívdöglesztõ amerikai fenegyerek
tiszt, a súlyos sebbel hátrahagyott, a csapatot üldözõ
rémeket élete árán is feltartó katona,
a minden technikához értõ, de érzelmileg csökött,
jópofi ezermester, vagy a nem csak jellegében, de külsejében
is feltûnõen az Alien 4 kommandós nõi karakteréhez
hasonlító „GI Jane” figuráit.
A védtelen Földre támadó, rovarszerû
idegen lényeket is jól ismerjük már: eleinte
mindenkit lemészárolnak, mint a Csillagközi invázióban,
de aztán persze kiderül, hogy õk is Isten állatkái,
és igazából csak egy szenvedélyes nõ
és egy férfias hõs értheti meg lelkivilágukat,
mint A mélység titkában. No és persze nem hiányozhat
az összképbõl az elfajzott és velejéig
romlott ezredes sem, aki csakazértis el akarja pusztítani
az idegeneket, mert azok lemészárolták családját,
és õ egyébként is már csak ilyen.
Az amerikai szépségideál már-már
nyomasztó mértékben képviselteti magát
a filmben: szinte mindenki tökéletes, gyönyörû
és fiatal, sõt, a rajzolók ügyességének
köszönhetõen még az idõsebbek is szépen
öregedtek meg.
Az elkerülhetetlen giccs a csodálatos képek révén
még plasztikusabb: a történet poros sablonjai nemhogy
feltûnés nélkül megbújnának a háttérben,
hanem még szembetûnõbbé válnak. Egyedül
a „lélekegyesüléses” történetszál
emlékeztet a Final Fantasy-játékok vagy az igényesebb
anime filmek eredeti szellemiségére, ezt viszont olyannyira
túlbonyolították, hogy a legtöbb nézõ
a film második felétõl már semmit sem ért
belõle, s csak diszkréten fészkelõdve unatkozik.
A szédületes látványvilág miatt a
Final Fantasy-t mégis mindenképpen érdemes egyszer
megnézni, de hogy mi lehetett volna ebbõl a filmbõl,
ha a kopottas sci-fi klisék helyett a japán fantasy anime
elemeit használják fel, annak elképzelését
már csak saját fantáziánkra bízhatjuk.
Final Fantasy – A harc szelleme (Final Fantasy: The spirits within) – japán, 2001. Rendezte: Sakaguchi Hironobu és Motonori Sakakibara. Írta: Jeff Vintar és Sakaguchi Hironobu. Kép: Motonori Sakakibara. Zene: Elliot Goldenthal. Gyártó: Chris Lee Productions/Square Co. Forgalmazó: Intercom. Szinkronizált. 97 perc. |
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu