Több, mint félszáz magyar film bizonyította, hogy a tudományos ismeretterjesztõ film mûfaja csak tetszhalott.
A Lumiere-testvérek egy pillanatig sem hittek a mozi jövõjében.
Úgy vélték, az újdonság varázsa
gyorsan megfakul, az emberek csömörig telnek a tengert, vonatot,
forgalmas tereket, reggelizõ kisbabákat mutató kurta
mozgóképekkel, s néhány év után
újabb szórakozást keresnek maguknak. Lumiere-ék
és a többi pionír igazából a kinematográf,
azaz a mozgást megörökítõ készülék
tudományos hasznában bízott. A mozi (és a mozijegy)
fölfedezésének évét 1895-re teszik, ám
az emberek már jó két évtizede néztek
mozgóképeket: Reynaud, Marey, Muybridge, Edison és
a többiek megmozgatott fotográfiáit. Nem mozibolond
nézõk, hanem tudós elmék, tudományos
érdeklõdéssel és szenvedéllyel. A mozgóképet
szigorú tudósok találták föl – maguknak,
hogy segítségével tanulmányozzák az
égitestek mozgását, a virágok nyílását
és hervadását, az állatok futását,
a sérült emberek járását. Születésekor
a tudomány jelölte meg a kinematográfot, nem a mûvészet.
A film, ez a kivagyi, tékozló fiú sokáig
megtagadta szerény szüleit. Annyi köze maradt csak a tudományhoz,
hogy új tudományokat ihletett: filmelméletet, filmesztétikát,
melyek mind az õ mûvészi dicsõségét
hirdették. A tudományos vagy tudományos-ismeretterjesztõ
mûfaj máig lenézett kissé; mintha a szégyellt
származásra emlékeztetné a puccos mozgóképet.
Nála még az animációs és a dokumentumfilm
is elfogadottabb. Igazából csak a tévé, majd
a tematikus csatornák megjelenésével enyhült
valamelyest e pária-sors. Igaz, annak meg súlyos ára
volt: a pionírok szenvedélyes kutatásait a megismerés
lustító válfaja váltotta fel. A parádés
kínálatot nyújtó tematikus csatornák
célja nem az ismeretterjesztés, hanem – s ebben nem különböznek
bármely más tévécsatornától –
a nézõ fogva tartása. Az ismeretszerzés aktív
tevékenység, karosszékbõl nem pótolható.
Azok a bravúros operatõrök, akik méregdrága
kameráikkal helyettünk mennek el a tengerek mélyére,
az Antarktisz jégvilágába, a gleccserek csúcsaira,
a világ egzotikus tájaira, ahová halandó nem
jut el, nem a felfedezés izgató személyes élményét
közvetítik, hanem a tévécsatorna erejét,
hatalmát hirdetik. Ma már több gyerek látta a
Hold túlsó oldalát, mint ahányan fészkelõ
gólyát, fára ugráló mókuscsapatot.
Fantasztikus képek tûnnek elénk lávakitörésekrõl,
nukleáris reakciókról, ám ki kísérletezget
manapság a konyhában papírral, pohár vízzel,
szál gyertyával? A világ kinyílt, s egyszersmind
be is zárult: a közvetlen tapasztalás élményét
a képi közvetítés passzív szórakoztatása
váltotta fel. A tudományt, a technikát, a természet
csodáit ugyanúgy bekebelezte az infotainment, mint a politikát,
a bûnügyeket, a személyes-családi tragédiákat.
A káprázatos csillagászati filmeket, Hold-utazást,
Mars-expedíciót bámuló gyereknek nem jut eszébe,
hogy látcsövet ragadjon, könyvet vegyen a kezébe,
s maga fölnézzen az éjszakai égboltra, úgy
tanulmányozza az égitestek mozgását. Többet
tud, mint elõdei – s kevesebbet. Nyereség az egyik oldalon
– veszteség a másikon.
A szegényes honi tudományos és/vagy ismeretterjesztõ
filmezés nem versenyezhet a nagy csatornákkal, de szûkösségébõl
elõny kovácsolható – ez volt az idei Szolnoki Tudományos
Filmszemle legfontosabb tanulsága. Személyes, közvetlen,
barátságos filmekkel lehet pótolni a pénz és
a csúcstechnológia hiányát. Olyanokkal, amelyek
világunk aktív fölfedezésére buzdítanak.
Igazából ez volt a titkuk az Öveges József-féle
legendás mozgóképes fizika- és kémiaóráknak.
Nem voltak benne trükkök, vizuális bravúrok, látogatások
a Föld nagy laboratóriumaiban, távoli tájain,
csak egy lelkes bácsi, aki kizavarta a gyerekeket a konyhába
pohárért, vízért, papírért, gyertyáért
– s mindenki maga fedezhette föl otthonában a világegyetem
törvényeit. Egyik útja csak ez az ismeretterjesztésnek,
de rokonszenves, s számunkra járható. Vélhetõen
akadnak ma is érdekes tudós egyéniségek, akik
szellemi kalandozásokra képesek rábeszélni
a fogékony nézõket. Egyikõjük minden bizonnyal
Ráday Mihály, aki az Egy állati jó hely címû
filmjében a budapesti Állatkert építészeti
kincseit mutatja be, kedvesen, közvetlenül, újdonságokkal
szolgálva még az intézményt, s benne Kós
Károly épületeit jól ismerõknek is. Alighanem
az agykutató Freund Tamás is megnyerhetõ lenne ilyen
feladatra. Róla Belsõ világunk címmel portréfilm
készült, Monostori Károly rendezésében.
Freund izgalmas, színes egyéniség, minden, csak nem
szobatudós: muzsikál, kórusban énekel, egy
nagyra nõtt gyermek tágra nyílt szemével bóklászik
a világban – s mellesleg világtekintély a szakmájában,
titkok tudója, olyan bonyolult dolgok ismerõje, amilyeneken
egyszerû halandó gondolkodni sem mer, õ meg úgy
beszél róluk, olyan természetesen, mint mások
a töltött káposzta receptjérõl.
Igen, van valami ellentmondásos abban, hogy – mint minden tévémûsor
– az úgynevezett természetfilmek is roskadoznak a hightech
súlya alatt. Márpedig a zöld mûsorok természetüknél
fogva modernitásellenesek – paradox, hogy épp a legmodernebb
eszközökkel hatolnak be a természetbe, s csiszolják
e bestiálisan rideg technikával csillogóra, klipesre-reklámosra
a róla készült képet. Ebben a filmmûfajban
– tán a dokumentumfilm még ilyen – a technikai tökély
hiányáért bõséggel kárpótolhat
a közvetlenség és a bensõségesség
édes sutasága, a leskelõdés közben remegõ
kamera, a meddõ várakozás, az idõnkénti
sikertelenség, hogy nem látunk mindent pontosan, mint az
Úristen, mert a természet nem adja meg magát, és
nem lehet mindent pontosan látni. A mostani szolnoki szemlén
nem a csillogóra lakkozott, tökéletes formájú
„spektrumos” ismeretterjesztõ munkák voltak a legizgalmasabbak,
hanem azok, amelyeken érzõdött az erõfeszítés,
hogy az alkotó megpróbál mélyre hatolni anyagába,
küszködve annak természetes ellenállásával.
Hibáikkal együtt is izgalmasak és rokonszenvesek voltak
ezek a munkák. A bõ félszáz magyar versenyfilm
azt mutatta, tetszhalott csupán e mûfaj; készülnek
ilyen tárgyú mûvek, csak épp láthatatlanok,
rejtõzködõk, nem jutnak el a közönséghez.
A helyük a képernyõn lenne, ám még a közszolgálati
csatornák is csak hébe-hóba szánják
rá magukat egy-egy tudományos-ismeretterjesztõ filmecske
sugárzására – helykitöltésül, holtidõben.
S még egy helyen otthon volna a most látott film legtöbbje:
az iskolákban. Földrajz-, történelem-, biológia-,
fizika- vagy kémiaórán. Csak a hazai mozgóképekbõl
hasznos kis videótéka volna összeállítható
az iskolai könyvárak számára. A mostani mezõnybõl
– és csak a magyar mûhelyekbõl – végtelen hosszan
sorolhatjuk a címeket: Kormos Ildikó Szõrmenténje,
ifj. Kollányi Ágostontól a Jövõbelátó
chip és a Tisza(fok, gazdálkodás), Zsigmond Dezsõ
Szamos-menti útifilmje, Paulus Alajosé szintén a Tiszáról,
Sáfrány Józsefé a Dráváról
és a fóti boglárkáról, Csubriló
Zoltáné a Tiszavirágzásról, Moldoványi
Judité a szitakötõkrõl, a Homo Faber-sorozat
szépen megmunkált etûdjei a kihalóban lévõ
mesterségekrõl, sorolhatnám, sokakat kihagytam, de
talán e töredékes listából is érezhetõ
a bõség, a címekbõl pedig az, hogy milyen rokonszenves
lendülettel fedezik fel a filmesek azt, ami csak vagy elsõsorban
idehaza fölfedezhetõ: folyóinkat, tájainkat,
jellegzetes állatainkat.
Ugyanilyen megkerülhetetlenül fontosak a Kárpát-medencei
folklórkincset, szokásrendszert megörökítõ
etnográfiai filmek. Dénes Zoltán Toronyvigyázója,
Kocsis Péter Csaba filmje a mezõségi bozgorokról,
Mohi Sándoré a moldvai szakrális népköltészetrõl,
Rák Józsefé Kalotaszeg nagyasszonyáról,
sorolhatnám hosszan megint, elnézést az indokolatlanul
kimaradtaktól, elvégre e mûfajt nemigen kényezteti
el a sajtó. További terjedelmes felsorolást igényelnének
az értékõrzõ és -közvetítõ
kultúrtörténeti munkák: Lakatos Iváné
a honfoglaló magyarok mûvészetérõl, Fuzik
Jánosé az ezredfordulós régészeti leletekrõl,
a Magyar Történelmi Arcképcsarnok darabjai, a Hungaria
Litterata-sorozat – ott lenne a helyük minden iskolában –;
s egy szívemnek különösen kedves kultúrfilm
a Divald fotográfus-famíliáról, Vékás
Péter gondos és pontos munkája. S akkor még
nem szóltunk a hagyományos dokumentumfilmekrõl, Varga
Ágota megrendítõ Porrajmosától Gulyás
János balladisztikus szépségû Mámójáig
– de ebbe az újabb fölsorolásba már bele sem,
fogok, reménytelen, nagy a mezõny.
Nemzetközi volt a szemle, az alkotások mintegy fele külföldrõl
érkezett, köztük olyan virtuóz remeklés,
mint az Egy kõ repülése, a német Suzanne Horizon
Franzel munkája; egy másik német hölgy, Birgit
Lehmann szellemes áldokumentumfilmje Hitchcock állítólagos
németországi kalandjáról, s annak hatásáról
filmjeire; a tudományos-ismeretterjesztõ munkák közül
Gary Marcuse-tól, a Nukleáris dinamit; a német Günther
Bludszuweit és Ilona Riehl mûve az õsi garnélákról;
a francia Gilles Sévastos precíz, türelmes alkotása
egy középkori koporsó aprólékos feltárásáról.
Ha volt különbség a magyar és a külföldi
versenyfilmek között, az elsõsorban nem a bõségesebb
költségvetés, annak minden jó és rossz
következményével – hanem a didakszis jelenléte
illetve hiánya. A magyar filmek egy része megengedhetetlenül
didaktikus: nemcsak a mondandót, hanem a levonandó tanulságot
is gondosan a szánkba rágja – poroszosan, ómódian
iskolás, akárcsak a magyar oktatási szisztéma.
Sok közülük fantáziátlanul egysíkú:
beéri a tudományos vagy természeti jelenség
bemutatásával, ám azt nem helyezi szélesebb
összefüggésekbe, nem szól a kölcsönhatásokról,
összefüggésekrõl. A ritka kivételek közé
tartozott – többek között – a már említett
Freund Tamás-portré, továbbá Ecsedy Márton
nagydíjjal jutalmazott alkotása, Az élet átmenet,
a fák kidõlnek, amely az emberi depressziót a maga
ellentmondásosságában és bonyolultságában
mutatja be, harmonikusan ötvözve az orvosi, lélektani
és mûvészettörténeti megközelítés
szempontjait, egyszerre ábrázolva a kedélybetegség
pusztító hatalmát és inspiratív erejét
az emberi kultúra történetében.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu