Mit szólna ehhez a filmhez Bridget Jones, akit Helen Fielding
könyveibõl megismertünk? Ha éppen csömörletes
magányában nézné -- természetesen nem
moziban, hanem a tévén --, oly napon, midõn az „alkoholegység
14, cigaretta 22, kalória 5424”, elvihogna rajta, ám
öntudatosabb napjain morogna, hogy õ azért nem ennyire
hülye, mint amilyennek a mozgókép mutatja. Hiába,
lektûrben mulatságos lehet egy józan ítéletû,
tájékozott nõ, vásznon viszont az érzelmi
intelligencia (középpontjában a maró öngúny)
túláradása is elegendõ a burleszk-jelenetek
egész sorához. Könyvben szórakoztató a
játék Jane Austen Büszkeség és balítéletének
gyöngéd világa és a barbár valóság
között, filmben viszont elég, ha személyesen megjelenik
Colin Firth, és Mark Darcynak hívják.
Pedig egyébként a moziváltozat alkotói
-- köztük az okos és alkalmazkodó Fielding -- sokkal
határozottabban építenek Austen eredeti történetére
és dramaturgiájára, azaz lényegében
a Büszkeség és balítélet paródiáját
látjuk. A paródia viszont nem árnyalt személyiségekkel,
hanem kifigurázott mintákkal mûködik, így
hát a két férfihõs szerepében Hugh Grant
és Colin Firth önnön idolját játssza el.
Ez azért is termékeny ötlet, mert Bridget Jones -- napjaink
álmodozó és szerencsétlenkedõ leányzója
-- környezetének valamennyi önáltató, képmutató
magatartásformájától és életmintájától
elborzadva valóságos férfiakban nem, csak megelevenedõ
vágyképekben bizakodhat.
Renée Zellweger kedvesen komédiázik, s noha a
Betty nõvér címszerepéhez hasonlóan
itt is túlterheli alakítását az amerikai grimasz-iskola
agresszív hatása, elfogadjuk õt a Bridget Jones-hasonmások
egyikeként.
Reményi József Tamás
Gyorsbüfék, gyors nõk, hosszú-lassú
utóhatású, keserédes „vigalom” – Amos Kollek
trilógiává sikeredett (Sue, Fiona) filmjeinek harmadik
darabját tavaly Cannes-ban az Ökonomikus Zsûri díjra
méltatta.
Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be, avagy
értekezés arról, hogy ami a legkönnyebb, az a
legnehezebb… élni – kölcsönözhetnénk a film
alcíméül akár a klasszikus mondást. S
azt is meg kell jegyeznünk, látva a boldogságkergetõ
megnyomorítottak, a kegyetlen hüllõérzékiségben/érzéketlenségben
vegetálók – Bella (Anna Thomson), a pincérnõ
és vonzáskörében élõk – sorsának
szinte dokumentumélességû föltérképezését,
hogy Kollek filozófiai, pszichológiai elõképzettsége
vagy könyve (Ne kérdezd, szeretek-e) mintha elõtanulmánya
volna a kegyetlen-illúziótlan, lehangoló bonc-mûveknek.
Kollek az elrontott emberrõl értekezik, akiben még
megvan a normális ember. A mérték, a szenvedély
devalvációjáról szól, hiú, kevély,
megalázható, didergõ nõkrõl és
férfiakról. A mindenáron boldogságot akarókról,
hûtlen „boldogokról”, komisz egoizmusról, bakfis öregasszonyokról.
Brunóról (Jannie Harris), a meghunyászkodás
és hetykeség taxis-bajnokáról, aki mintha elfelejtette
volna észrevenni, hogy kétgyermekes családapává
„cseperedett”; Belláról – akit ide-oda ráncigál
cinizmus és frivolitás, az egyedüllét rémülete,
mikor tíz éve ragaszkodik értelmetlenül, érdemtelen
Broadway-rendezõ, nõs szeretõjéhez. Kapcsolatuknak
a boldogsághoz semmi köze, annál inkább a szenvedéshez.
Kibúvónak, védekezésnek, hazugságnak
épp megfelel. De: senkit nem lehet önmagától
megmenteni. Így élni mindhalálig – a szeretetlenség
mint betegség, melynek kórokozóját a tudomány
még nem ismeri.
Kollek hõsei minél többet tudnak a perspektívátlan
kapcsolatokról – ahol a valódi dialógus tilos mûvelet
–, úgy tûnik, annál kevésbé képesek
változtatni rajta. Mielõtt elviselhetetlenül nyomasztóvá
válna a gyorsbüfé beltenyészete, egyetlen, felragyogó
pillanatban kitüntetett ponttá sûrûsödik a
szeretet. Egy négy év körüli kislány szólal
meg, õszinte természetességgel és igaz tekintettel.
A kulisszahasogató felnõtt (emberi és színészi)
maszkok – minden, ami fals, szemet-fület sértõ – azonnal
leleplezõdnek. Kollek még egy ilyen pillanatot engedélyez:
amikor az agg gavallér könnyed eleganciával fölsegíti
a lengyel emigráns örömlány kiskabátját.
A benne élõ kiskamasz még valódi nyelven beszél.
Emma fantáziátlan szenvedése ott ér véget,
mikor Miskin és Aljosa félkegyelmûségét,
az „ostoba ártatlanságot” követve, ösztönösen
megment egy ismeretlen, idõs nõt. Azaz, a lényébe
kódolt parancsot teljesíti: „A jót elõször
tenni kell, és csak azután akarni és gondolni”.
Mit is honorálhatott a zsûri a – végül befejezetlen
tündérmesévé kerekített – Gyorsbüfék,
gyors nõkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja
mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története
nem fullad bele a vigyorgásba – az aljasságon, a gyarlóságon,
a generálõrületen. Talán, hogy hírt ad
a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány
pillanat erejéig is.
Tamás Amaryllis
Miközben a középkori francia várúr (Jean
Reno) lakodalmát üli, rosszakarója valamit belekever
az italába. Az újdonsült férj rövid idõre
megzavarodik, és hallucinációs rohamában megöli
ifjú feleségét. Majd kétségbeesésében
varázslóval próbálja visszaforgattatni az idõt
a gyilkosság elõtti pillanatig. De a varázsló
a nagy sietségben kifelejt valamit a varázsitalból,
hõsünk pedig eltéveszti a házszámot: nem
a múltban köt ki, hanem a jövõben, és nem
Franciaországban, hanem – Amerikában.
Innentõl kezdve nincs a filmben egyetlen poén sem, amit
akár a leghumortalanabb nézõ is ki ne tudna agyalni,
ha nagyon muszáj. Vetítés közben gyermekkorom
nagy élménye, az Oké Néró jutott eszembe.
Nem mintha remekmû lett volna, dehogy. De abban legalább volt
önirónia! Márpedig ebbõl a két távoli
kultúrát ütköztetõ francia–amerikai filmbõl
épp a csúfondáros kajánság, az amerikai
világ ironikus (ön)kritikája hiányzik a legjobban.
XII. századi idõutazónk – miért, miért
nem – a chicagói Történeti Múzeumban landol.
Értesítik is azonnal a csinos muzeológust, aki nemcsak
a korszak kutatója, hanem – micsoda véletlen! – szegrõl-végrõl
leszármazottja is a várúrnak. De a fiatal nõ
csak ide-oda rohangál a városban mellvértes vendégével,
annak ügyes-bajos dolgait intézve, és eszébe
se jut megkérdezni: igaz is, öreg, hogy ityeg a fityeg ott
nálatok a középkorban?
Ez a filmbeli muzeológus – hát miféle kutató
az ilyen? – egyszerûen kihasználatlanul hagyja a páratlan
tudományos lehetõséget, mármint hogy ilyen
szenzációs "adatközlõvel" került kapcsolatba.
Bár ki tudja, lehet, hogy neki van igaza. Mert ebben a XII. századi
lovagban van valami gagyi. Lerí róla, hogy – cselekmény
ide vagy oda – nem a középkori Franciaországból
érkezett Chicagóba. Hanem Disneylandbõl...
Ádám Péter
A Tomb Raider se kerülhette el végzetét: jó
hollywoodi szokás szerint megfilmesítették, kivesézték,
megszentségtelenítették. Az „eseményt” óriási
csinnadrattával harangozták be, Lara-jelöltek jöttek
és mentek, míg rá nem bukkantak a mellbedobással
nyerõ Angelina Jolie-ra. Hogy miért pont õ lett a
kiszemelt, s nem egy B-szériás modell, esetleg hasonló
(valószínûleg még elõnyösebb) anatómiai
tulajdonságokkal bíró pornósztár, csak
az alkotók (?) és a marketingguruk tudják. Merthogy
Jolie kisasszony színészi produkcióját – az
egyetlen John Voightot leszámítva – csak a többi, valószínûleg
D- és E-kategóriás aktor múlja alul. Na és
a rendezés, a forgatókönyv, a produceri munka. A vizualitás
csak-csak eldöcög, igaz, ennyi a minimum, amit egy mai hollywoodi
mozitól elvárhatunk. Szerencsétlen egybeesések
következtében, adott esetben (sajnos) a maximum is.
Hiába száguld a hõsnõ kontinensrõl
kontinensre, mégis döcög a történet, kidolgozatlanok
(pontosítsunk: egyáltalán nincsenek kidolgozva) a
karakterek, a szokásos giccsbe hajló szentimentalizmus (apa-lány
viszony), high tech csúcsbutaságok, amúgy akció
akciót követ, változatos gyilok-módozatok (elsõ,
s leghatékonyabb az õsi hasba-rúgás), gigászira
(galaktikusra, sõt univerzálisra) turbózott, mitikus
szósszal (popularizált kabbala, popularizált buddhizmus)
lebutított összeesküvés-elmélet. A szálakat
– mint az utazási irodák pompás katalógusaiban
– angol kastélyokban, velencei palotákban, Angkor erõdtemplomaiban,
örök hófedte sarki tájakon szövik. Illuminátusok
a fõszereplõk: szegény Robert Anton Wilson, tõle
is zanzásítottak a „szerzõk”… Egyéb források:
Indiana Jones, Mátrix stb., stb. Az eredeti Larát, a cyberhõsnõt
viszont elfelejtették. Kár.
Kömlõdi Ferenc
Tapasztalt lótenyésztõk világszerte alkalmaznak
egy roppant visszataszító, mindazonáltal kétségkívül
praktikus módszert fedeztetéskor, amelynek lényege,
hogy a tenyészcsõdör értékes idejét
és energiáját kímélve a nászt
megelõzõ hosszadalmas (valamint igen belsõséges)
udvarlást mezítlábas ménekre bízzák.
A hoppon maradt võlegényeket a kellõ pillanatban elvezetik
kancájuktól, csupán messzirõl figyelhetik,
miként élvezi a gyakorlott rangidõs munkájuk
gyümölcsét. A szerelmi háromszögek rút
fintorai iránt fogékony írók, rendezõk
régóta ellesték már a lóvilágból
ezt a szívszorító momentumot mûveik számára.
Motívuma gyakran felbukkan kimondatlan hátsó gondolatként
cowboy-sorstragédiákban (mint az Arthur Miller-John Huston
páros Kallódó emberekjében), sõt esetenként
elõfordul, hogy egész melodrámát építenek
rá (lásd Sacher-Masoch gróf hírhedt Bundás
Vénuszának 1968-as olasz filmfeldolgozását).
1999-ben két hollywoodi produkció is elõkotorta
a sötét hálóistálló-titkot: míg
azonban Stephen Frears High-Lo Country címû regényadaptációjánál
a huston-i csapást követi, a Sam Shepard darabja nyomán
forgatott Simpatico már-már az Equushoz fogható következetességgel
viszi végig választott musztáng-metaforáját.
A történet szerint két nyeretlen kétéves
kiterveli élete legnagyobb derbi-szélhámosságát
– a cinkelt futam révén befolyt dollárhalmot azonban
csak úgy tarthatják meg, ha közös szerelmüket
kiszolgáltatják a versenybizottság dörzsölt
csatalovának. A kényes ügy darabokra zúzza az
édeshármas napfényes harmóniáját,
majd húsz évvel késõbb Halloween idején
feltámad a karámba zárt múlt emléke,
hogy egy 30 milliós csodacsõdör képében
a fõhõsök szembenézhessenek bûneikkel.
Matthew Warchus, brit színházi rendezõ filmdebütálása
érthetõ, ám eltúlzott tisztelettel kezeli az
élõ klasszikus darabját, amelyet nyilvánvalóan
eredetileg nem forgatókönyvnek írtak; ráadásul
a sztáristálló telivérjeinek is jót
tett volna egy kicsit szorosabb gyeplõ és több ösztönzés,
mivel makacsul minimálformájukat hozzák, versenyrutinból.
Botlásai ellenére azonban a Simpatico – névadó
paripájához hasonlóan – lassú léptû,
nemes tartású munka, amely kevés eséllyel indul
a mai versenypályákon, de ereiben ott csörgedezik még
valamennyi a nagy õsök tiszta vérébõl.
Varró Attila
Ivan Reitmanról egyszer azt jósolták, hogy elõbb-utóbb
filmgyári mogul válik belõle. Diadalútja a
fenomenális sikerû Szellemirtók-szériával
indult, majd az osztrák testépítõ-kolosszus,
image-ének finom-hangolása következett (Ikrek, Ovizsaru),
végül pedig az óvódások bevételére
került sor a süket zeneszerzõrõl elnevezett bernáthegyivel.
Reitman minden sáncot bevett, keze alatt minden arannyá változott.
A csehszlovákiai születésû, kanadai kitérõvel
Hollywoodban kikötõ producer-direktor már-már
olyan magaslatokra jutott, ahol a filmes, ha arra van igénye, nagy
pénzbõl akár személyes hangvételû
projekteket is finanszírozhat. De nem, Reitman megmaradt a biztos
nyugdíjjal kecsegetõ kaptafánál: a nép
egyszerû gyermekét a Fehér Házba (Dave), a kalandor
természetû pilótát egy lakatlan szigetre (Hat
nap, hét éjszaka) delegálta. Ha humoránál
van, a nézõ elégedett, ha azonban csak reciklálja
a gegeket, olyan katyvaszt kapunk, mint most is. Az Evolúció
egy sokak által ígéretesnek tartott horror-szkript
vígjátéki átirata, igazi fából-vaskarika
mutatvány. A „horrortalanítás” sterilizációs
folyamata után a guberálás nem kevésbé
viszolyogtató munkafázisa következett: a díszletraktárból
elõbányászták a Flinstones és a Jurassic
Park hátrahagyott kreatúráit, kéz alatt hozzájutottak
tucatnyi leértékelt látványelemhez, végül
pedig alaposan szemügyre vették a filmgyári szemétkosarakat,
amelyek mélyérõl értékes forgatókönyvfoszlányok
kerültek napfényre. Az eredmény láttán,
most már egészen bizonyos, hogy Ivan Reitman igazi hollywoodi
mogullá érett.
Köves Gábor
Párducmintás mini, spagettipántos top, világoszöld
körömcipõ, kárminvörös ajakrúzs
– ilyen egy kisvárosi femme fatal. Döglenek is érte
a pasik. Ha a teremtés koronái közé tartoznék,
ilyen meggyõzõ küllemnek én sem tudnék
sokáig ellenállni. A belbecs szintén figyelemreméltó,
bár a ruházkodásnál mindenképpen egysíkúbb:
a démon álma egy komplett hifi berendezés DVD-lejátszóval.
A producer, Michael Douglas fekete komédiájában
a farce hagyományát igyekezett újjáéleszteni,
de az sajnos csupán pár perc erejéig tért magához
– az Elvis frizurás bingó-megszállott Douglas vagy
a szado-mazo bõrszerkóban pózoló Paul Reiser
látványa a harmadik perc után már inkább
kínos, mint mulattató.
A mozi, mely formáját, tartalmát és élvezeti
értékét tekintve leginkább a
Dögölj meg, drága Mona! címû mozgóképpel
tart rokonságot, elõdjéhez
hasonlatosan egy bûntény körül bonyolódik,
melyet a kisvárosi vamp, Liv Tyler követ el. A segítségére
sietõ három testõr (Matt Dillon, Paul Reiser, John
Goodman) álmaik és fantáziájuk által
vezérelten látják mind a gyilkosság éjszakáját,
mind magát Jewelt, aki a vágy titokzatos tárgyaként
egyszerre szende szûz, élvhajhász lotyó és
belevaló kiscsaj.
A Rashomon-technikával elmesélt/bonyolított történetet
(a kérdéses éjszakát a három férfi
szemszögébõl háromszor szenvedhetjük végig)
a flashbackek, a rossz arányérzékkel felépített
helyzetkomikumok, valamint a szereplõk eltúlzott, karikatúraszerû
megjelenítése tovább rontja; a mozi megítéléséhez
jelzõ sem kell, egyszerûen: csalódás.
Hungler Tímea
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu