Simplon, Újbuda, Alfa, Szabadság, Bartók – öt név, egy mozi. Történeti kiállítás az Ernst Múzeumban.
Ha a világ valamelyik szupermúzeumában meglátok
egy tökéletesen rekonstruált, mindentudó dinoszauruszt,
amint élethûen egy másik dinót fogyaszt, már
ott sem vagyok, mint ahogy semmi kedvem egy dollárért virtuálisan
leereszkedni a Holdra. Viszont felballagván az Ernst Múzeum
emeletére, hogy kicsit megmártózzam A budapesti mozi
100 éve kamara kiállításának hangulatában,
egybõl szíven üt a látvány. Hiszen itt
engem is installáltak! Mozibolond volnék magam is, ennek
az úgymond évszázadnak a felét az itt felidézett
kisbüdösökben és filmpalotákban töltöttem.
Hát, mit tudtam én arról, kicsoda Mándy Iván,
amikor kölyökhaverjaimmal a Bodográfba jártunk
Tom Mix meg Tom Tiller kovbojfilmeket nézni? Anyám még
ismerte a Décsiéket, volt is protekciója náluk,
engem, mint a többi mozifaló srácot, csak és
kizárólag az éppen esedékes bejutás
érdekelt. Volt egy Konzella nevû profi jegyüzér
barátom (nekem alapáron adott az elsõ sorba!), annyira
nagyban ûzte az ipart a Vörös Csillag meg a Május
1. elõtt, hogy két évre kitiltották a fõvárosból.
A jegyüzérkedés komoly, jövedelmezõ szakma
volt!
Szerény a kiállítás, mégis ékesen
bizonyítja, hogy a magyar mozi története (építészet,
filmgyártás, közönség), különféle
(politikai, tulajdonlási, ízlésbeli) kacskaringók
dacára, egyik legsikeresebb ága volt újkori mûvelõdéstörténetünknek.
Jó így egyben látni, olvasni: hányan, hányféleképp
dolgoztak a hazai kinematográfiáért. Hiszen ez egy
nagy, népes „tábor”. Épp ezért nem gondolnám,
hogy a televízió és a multiplex kétfelõli
szendvics-szorításában a mozi-hús örökre
kiveszne. Mit tudjuk mi, miféle lázongások, forradalmak
jönnek még az örök film kedvéért?
Karinthyék, Babitsék kezdeti nagy mámora lohadt
a szörnyûséges tömegfilm-dömping láttán,
honnét sejthették volna az érett filmmûvészet
késõbbi hullámíveit? Ma könnyedén
szidalmazzák Révai Józsefék sztálinista
filmpolitikáját (joggal), de én emlékszem,
hogy a szovjet filmdömpingben számtalan korszakos remekmûvet
is vetítettek (becsúsztak?), s az olasz neorealizmus megrendítõ
opusait is tûrték. „SUSA” – „fiúk a rács mögött”
– mond valamit? A kisbüdös csõmozik telente melegedõül
szolgáltak. A Kopár sziget ment valamelyikben. Egy villamoskalauznõ
végigcsókolózta a filmet, oké. De náthás
volt, és két smár között hangosan szürcsölt
az orrán át. Ölni tudtam volna. A Duna/Lloyd/Duna mozgóban
„nézhetõ mûsor” – kánikulában nyitott
tetõ –, fentrõl egy dilettáns zongorista visszhangos
klimpírozása. A nézõk kórusban üvöltöttek,
hiába, persze.
Saját, különbejáratú mozitörténetembõl
nem tudom kifelejteni az Országútont, bemutatója után
alig egy héttel, 40-ed magunkkal néztük a Puskinban.
Nem gyõztem magam a nézõtéren prolongálni.
A mozinak akkor még nem volt olyan rejtélyes, kifertõtleníthetetlen
dögszaga. Egyébiránt nálunk Fellini kultusza
az Édes élettel kezdõdött (lásd: hard
pornó), és befogadása enyhén szólva
fokozatos volt.
Nagy mozi, sokszázas nézõtér, zsúfoltság.
A szokásrendben olyan cucilista anarchia honolt. A Vörös
Csillagban kérlelhetetlenül levetkõztették a
nézõt (vetítés után ménkû
hosszú sorok a ruhatár elõtt), bezzeg az Alfában
mindenki úgy gyûrte, gyömöszölte felöltõjét,
cókmókját, ahogy bírta. Tudni kellett, hol
árulnak rendes sósperecet, hol vajasat, néhol még
kétfélét is. Híradó, kísérõfilm,
rajzfilm – mire a fõfilmhez (gong, függöny, kék
fény kialvása) értünk: a ropogtatással
rendes mozinézõ már felhagyott. Engem, személy
szerint, üldöztek az alkalmi narrátorok. Többnyire
mögöttem ült két nõ, az egyik már látta
a filmet és félhangosan sutyorogva magyarázta a másiknak:
mi jön?! Mi lesz a poén! Hová rejtették a hullát?!
Tízbõl hatszor viszont kifogtam az elõttem ülõ
kalaposat, aki sokszoros ösztökélésre, nagy nehezen
szabadult meg tollas fövegétõl. Holott ezt régi
rendelet is elõírta. Némelyik mozgóképszínház
jegyszedõnõjét rendezõi kvalitásokkal
vert meg a sors: ráment a film fõcíme, eleje, míg
minden késõnjövõt, önkényeskedõt
– zseblámpájával hadonászva – helyre ültetett.
S ott volt még a pénztári játszma is. Kezdés
elõtt, mi, makacs filmbuzik, lestük, hány elõre
rendelt, félbe hajtott mozijegy maradt? S vajon megjönnek-e
a telefonos nyomoroncok a híradó utáni rövid
szünetig? Hogy aztán, ha nem: leperkálni a pénzt,
és uzsgyi, be.
Ha valaki azt hinné, nosztalgiázom: téved. A nyugati
nagyvárosokban honos: „sorba állsz kezdés elõtt,
fizetsz, bejutsz, nézel, jól látsz, az üleped
kényelemben, az ájer kellemesen hûtött” –, azaz
a multiplex demokratikus elvét, gyakorlatát könnyû
megszokni. A vetített hideglelõs baromságokat nem
lehet megszokni. Errõl azonban az Ernst Múzeumbeli kiállítás
nem szól. Aki látta, jól járt, mert a figyelmeztetõ
jegyeket „kiolvashatta”.
Ernst Múzeum. A kiállítást rendezte: Lencsó László.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu