Hõsiesség, harcmûvészet, igazságérzet. A kosztümös kínai kalandfilmben húsz évszázad néz le ránk.

Fang Kang-Erh lábánál tucatnyi halott: mind a jóságos Chi Jun mester harcmûvészeti iskolájának (volt) növendékei, akik azért követték õt egészen a hóborította, hegyvidéki fenyõerdõ legközepére, hogy végezzenek vele. Az orgyilkosokat a mester szadista lánya, Chi Pei bujtotta fel, aki egy biztos rejtekhelyet nyújtó fatörzs mögül bámulja kedvtelve a mészárlást. Mikor a tombolás egy pillanatra megáll fröcsögni, és Fang Kang-Erh koncentrációja alábbhagy, Chi Pei egy alattomos csellel lemetszi a férfi jobb kezét. Így lesz belõle Félkezû kardforgató (1967), Chang Cheh legendás filmjének fõhõse, minden akkori hongkongi mozibevételi rekord megdöntõje, a kardforgatót játszó Jimmy Wang Yu-ból pedig a legimádottabb ázsiai sztár (B. L. E. (Bruce Lee Elõtt) -- természetesen.).
Fang Kang-Erh csak a szerencséjének köszönheti, hogy túléli a borzalmas sebet. Sikerül elmenekülnie, és az egyszerû parasztlány, Hsiao Man - Chi Pei pszichikai ellentéte - odaadó ápolása révén az egészsége is rendbe jön. A férfi attól kezdve kizárólag a bosszúnak él. Félbetört kardja egyszerre szimbolizálja megalázottságát, nyomorék voltát és a frusztrációt, amelyet az õsei és mestere becsületén ejtett folt miatt érez.
Fang Kang-Erh mazochista hõs - mentális klausztrofóbiájának találó leképezései a gyártó cég, a Shaw Brothers díszletei: még a külsõ térben játszódó jelenetek is stúdióban készültek -, az utolsó néhány perc kivételével, amelyek persze, a happy end után, ezt már megengedhették maguknak...
Hsiao Man mocskos-öreg szabálykönyvet ajándékoz Fang Kang-Erh-nek: egy olyan kardmûvészeti stílus leírását, amelyet apja alkotott -- egy régen halott hõs, akinek emléke szintén bosszúért kiált. Fang gyakorolni kezd, gyötri önmagát, testét és agyát egyaránt. A szûz stílus magáévá tételekor eléri a magasabb tudatállapotot, és teste is készen áll ellenségei seggének kollektív szétrúgására (pontosabban-stílszerûbben: szétkaszabolására).

Kétezer éves kalandregény
A Félkezû kardforgató forradalmasította a harcmûvészeti filmek mûfaját. Bár kung-fu és wuxia-filmek az 1920-as évek óta készültek Hongkongban. Egy korai példa: A Vörös Lótusz Monostor leégetése (1928), Chang Che alkotása volt az elsõ, amely akciójeleneteiben szakított a pekingi operából átvett tessék-lássék-contact-os erõszakkal. A Félkezû kardforgatóban látható összecsapások, a csambarák, az intenzív japán szamurájfilmek vérbõségét elegyítik egy addig sosem tapasztalt könnyedséggel - Chang Che filmjének rendkívüli feszültsége mûfajteremtõ erejû.
A wuxia szóösszetétel (wu - nagyon nagyvonalúan fordítva -: a hadakozás eszköze; xia: a hadakozó) a wuxia pian-ból, a kínai ó- és középkori kalandregények gyûjtõnevébõl ered. Wuxia filmeken az izzadtságszagú beskatulyázás rajongói olyan hongkongi fantasy-filmeket értenek, melyek hõsei, ha kedvük szottyan, kilométereket repülnek, hegyeket rombolnak le egyetlen ütéssel, vagy szemöldökükkel rángatják ide-oda az égen a Holdat. Csakhogy ezen áltudorok megfeledkeznek arról, hogy már 1983 elõtt (mikor is Tsui Hark meg az õ Zu Warriors-a meghonosította ezeket a motívumokat) is léteztek wuxiák - mindössze a fantasy elemek hiányoztak belõlük.
A harc eszköze a wuxia filmekben mindig a kard. A Dao.
A wuxia pian-ok szereplõinek fõ tulajdonságai-erényei a becsület, a hõsiesség, a harcmûvészeti tudás, a kötelességtudat, az igazságérzet és a bátorság. Általában a kínai történelem egy meghatározott periódusában játszódnak - a filmekkel ellentétben, amelyek leginkább a mondai dzsang hu-t, a csavargók földjét, egy képzeletbeli dimenziót választják színhelyül. A wuxia irodalom, bár több mint kétezer éves múltra tekinthet vissza, a mai napig nagy népszerûségnek örvend, sõt, a XX. század második felében élte csak igazi virágkorát.
Klasszikusok, mint Pu Songling Furcsa történetek egy kínai mûterembõl címû novellagyûjteménye (amely a kalandregények motívumait vegyíti a horroréval), A három királyság romantikus története címû hétszázötvenezer (!) szereplõt felvonultató, a XI. században Luo Guan Zhong által összerendezett, addig szájhagyomány útján terjedõ mondafüzér, vagy a Luo és Shi Nai'an együttmûködésébõl született Minden ember testvér, amely 108 férfi és nõ történetét meséli el, akik kénytelenek banditának állni Hui Zhong császár (Song dinasztia, 1101-1125) kegyetlen uralkodása idején - mind nagyívû eposzok, amelyek az emberi lélek nemességérõl mesélnek, még akkor is, ha épp térdig gázolnak a vérben.
A XX. század második felében Jin Yong (Louis Cha néven is ismert) volt a wuxia pian-ok legsikeresebb szerzõje. Írásait 1955 és 1972 között publikálta. Az utóbbi idõben több mûvét is megfilmesítették: az õ könyvei inspirálták Tsui Hark Kardforgató (Swordsman, 1990-1993) sorozatát, Cheong Hoi-Ching Királyi vér pettyezte kard címû filmjét, vagy Wong Jing Kung-Fu kultusz mesterét. A nemzetközileg legismertebb adaptáció Wong Kar-wai Idõk pora (1994) címû munkája, amelyet a Jin Yong rajongók, mivel a rendezõ kedvenc karaktereiket köldökbámuló szerencsétlenekké redukálta, egy emberként, szenvedélyesen gyûlölnek! Valóban, a Sammo Hung Kam-bo koreografálta szenzációs akciójelenetek ellenére a filmet végigülni kínszenvedés.

Egy csipetnyi Shaw
A Félkezû kardforgató váratlan sikere a Shaw-testvéreket, Hongkong akkoriban legeredményesebb producereit arra ösztökélte, hogy erõforrásaikat teljes egészében a harcmûvészeti filmek gyártása érdekében vessék be. A hetvenes években készült is pár száz darab arrafelé, nagyrészük, fõleg miután Jimmy Wang Yu a Kínai boxolóval még elsõ sikere bevételi rekordját is megdöntötte, inkább volt kung-fu, mint wuxia. Ez nem jelenti azt, hogy a kardmûvészeti filmekrõl teljes egészében megfeledkeztek, mindössze - fõleg Bruce Lee világrengetõ mozijai után - a hongkongi filmgyártás a kétkezi (+kétlábi) harcot részesítette elõnyben.
Így az a tény, hogy minden idõk legjobb harcmûvészeti filmje (!) -- a „harcmûvészeti" jelzõ talán nem is szükséges - mégis wuxia, olyan kivétel, amely rendkívüli módon erõsíti a szabályt. King Hu 1971-es Csipetnyi Zenje Pu Songling A jóságos hölgy címû novelláján alapul - az író-rendezõ a majdnem három órás filmben a rövidke történetnek mindössze alapmotívumait használja fel, és ezek mesteri továbbgombolyításával alkotja meg a filmtörténet kevés igazi eposzának egyikét.
Ku Shen-chai, a szegény kalligráfus anyjával él együtt egy hegyvidéki vityillóban, és a közeli falu piacára betévedõ idegenek portréinak megrajzolásából tartja el magát. Egy nap csinos, de feltûnõen ideges fiatal nõ költözik be a falu szélén aktívan amortizálódó, állítólag kísértet járta kastélyromba. A faluban is egyre több az ismeretlen látogató: õk a Dongcsan, a birodalmi titkosszolgálat emberei, és a lány nyomát kutatják. Ku Shen-chai az üldözött, Yang Hui-ching segítségére siet, akirõl kiderül, hogy egy magasrangú hivatalnok lánya. A gátlástalan Wei eunuch Yang Hui-ching egész családját kivégeztette, mikor rájött, hogy az apa kiszagolta az Eunuch császár ellen tervezett merényletét.
A jelenet, mikor a lány és az üldözõk vezére, Ou Yang-yin elõször összecsap (Ku, aki teljesen járatlan a harcmûvészetekben, csak bámulni tudja õket) meghatározó jelentõségû a hongkongi mozi történetében: a késõbb Tsui Hark által meghonosított wuxia harcmodor, a gravitáció meghazudtolása, az össze-vissza repkedés elõször itt kap létjogosultságot. Arra, hogy a két harcos talán nem is egészen emberi lény - vagy talán éppenséggel nagyon is azok, csak a szellemiség egy magasabb fokán helyezkednek el - utal a nevük is. Yin és Yang küzd egymás ellen.
Ku és a lány végül elmenekül - kénytelenek meghátrálni a császári (számbeli és harcmûvészeti) túlerõ elõl. A kastélyromban barikádozzák el magukat, jó, ha féltucatnyi szövetségesükkel egyetemben.
Az ostrom, amelyben kétszáz fegyveres csap össze e néhány emberrel, mind koreográfiájában, mind látványában lélegzetelállító. Ku, a mindenki szemében hasznavehetetlen szerencsétlen zseniális stratégiájával - amelynek ötleteit saját félelmeibõl meríti - sikerül legyõzniük a vérszomjas katonacsürhét. A csatazaj elültével veszik csak észre, hogy Yang Hui-chin-nek nyoma veszett.
Ku a lány után kutatva bejárja az ország nagyobbik felét - szerencsére a film ezt néhány perces montázzsal elintézi. Mikor végre Yang nyomára akad, már késõ: a lány feláldozta világi életét a kolostorért. Ku még csak nem is találkozhat vele; a legtöbb, amit megtud róla, hogy idõközben gyereket szült, egyetlen együtt töltött éjszakájuk emlékét. Bûntudattól marcangolva veti bele magát a kolostort körülvevõ erdõségbe, menekülne, de visszafordul, mikor rádöbben, hogy a fák között masírozó katonák (egyikük a nagyon fiatal Sammo Hung Kam-bo) az õ nyomát követve bukkantak rá Yang Hui-ching rejtekhelyére.
A lány és szövetségese, a vele együtt bujkáló Shih tábornok összecsapnak a katonákkal, de nem bírnak a jól kiképzett kommandóval.
Ekkor dönt úgy a kolostor szerzetesfõnöke (a két éve elhunyt, mindig remek alakításokat nyújtó Roy Chiao), hogy ideje a katonák fejébe verni a türelem és megbocsátás tudományát... És mikor a fõshaolin rendet vág (sosem támad, mindig csak védekezik) a világ igaz dolgaira vak, saját céljaikat minden másnál elõbbre helyezõ tudatlanok között, mozdulataival tanít és rombol egyszerre, és mivel annyira tiszta ember, hogy ha megszúrják, aranyat (!) vérzik, akkor megértjük, miért is hívják ezt a filmet Csipetnyi zen-nek...
King Hu mestermûvének minden porcikája, kockája, másodperce a helyén van - ha egy három órás gigantmozinál a nézõ egy pillanatig sem unatkozik, akkor annál a készítõk valamit nagyon jól csináltak. Az akciójelenetek, a harcmûvészeti filmek többségétõl eltérõen, nincsenek a történet útjában, sõt: azt tökéletesen kiegészítve, a karakterfejlõdést és az egyes történetszálak akadálymentes haladását segítve olyan epikus mestermûnek válnak szerves részéve, amelynek láthatatlan fõszereplõi az idõ és a bölcsesség.

A Vérdémon ébredése
A nyolcvanas évek elejére a közönség és a filmesek egyaránt úgy érezték, hogy a wuxia filmek már nem tartogatnak számukra meglepetéseket - nem is nagyon foglalkoztak velük. A Shaw Brothers csõdöt jelentett. Az utolsó elkeseredett próbálkozás a kardmûvészeti mozi életben tartására Tsui Hark Zu harcosok a varázshegyrõl (1983) címû filmje volt, amely, bár a kasszánál csúfosan megbukott, mégis sikerült a teljes mûfajt megújítania.
Története az V. században játszódik. Ti Ming-chi, a Nyugat Zu hadseregébe besorozott naiv fiatalember, miután a háború abszurditása az idegeire megy, gyors de egyáltalán nem érzelmes búcsút vesz katonáéktól. Beveti magát egy legendák és rémtörténetek övezte hegység komor sziklái közé, ahol megtapasztalja, hogy a kísértethistóriák nagyon is igazak. Egy több szempontból is rémes helyzetbõl a mesteri kardforgató, Tin Yin  menti meg, aki némi rábeszélés után tanítványául fogadja a fiút. Kell is az ember piszkosul, mivel a Vérdémon, ez az egymillió évenként újraéledõ kínai Sátán-utánzat a világ elpusztítására tör. A dinamikus duó szövetkezik a szintén a jó oldalán álló Hsiao Yu szerzetessel, kétbalkezes tanítványával és a hatalmas tudású öreg varázslóval, Hosszú Szemöldökkel (Sammo Hung Kam-bo, tíz réteg smink alatt). Bár egy idõre sikerül a Vérdémont csapdába ejteniük, az még utolsó nüánszként megmérgezi és megszállja Hsiao Yu-t.  A csapat elvonszolja a sebesültet Jáde Kõ hercegnõ (Brigitte Lin Ching-sia, a kantoni mozi leggyönyörûbb színésznõje) palotájába, aki némi rábeszélés - és fél óra harc, varázslás meg ide-oda röpködés - után hajlandó segíteni. A döntõ pillanatban azonban a Vérdémon teljesen átveszi az uralmat Hsiao Yu felett, aki õrült tombolásba kezd. A hercegnõ csak úgy képes megfékezni, ha egész palotáját, a benne lévõkkel egyetemben, megfagyasztja. Kínos, hogy éppen a szörnynek sikerül a varázslat befejezte elõtt meglépnie - még szerencse, hogy a két tanítvány, valamint a hercegnõ egyik testõre szintén gyorsabb a jégnél. Tudják: a Vérdémont csak a legendás Ikerkardokkal tudják legyõzni, így hát nekiiramodnak, hogy megszerezzék õket a titokzatos Li I-chi úrhölgytõl, aki valahol a pokol kapuján túl lakik (amelyet egy gigantikus sziklához láncolt óriás õriz).
Nagy kár, hogy mára a fantasy fogalma a számomra teljesen élvezhetetlen, egymillió szabály által pórázon tartott szerepjátékok és a köréjük „mercsendájzingolt" irodalom szinonimája lett. Hark filmje megmutatja, hogy a szabadon csapongó emberi fantázia, a mindenféle kötöttségtõl mentes képzelet az igazi fantasy. A Zu, amely Lee Sau-man hatvannégy kötetes wuxia pian-jának motívumaira épül, a Szökevény vonat sebességével robog elõre. A történet nyugati nézõknek elsõre követhetetlennek tûnhet, fõleg, mivel Hark egy türelmetlen gyerek vehemenciájával rohan át az expozíciós részeken, csak hogy minél gyorsabban eljusson a következõ akciójelenetig. A speciális effektek, amelyek kedvéért Hark külön Hongkongba importálta a Csillagok háborúja két látványmesterét, Robert Blalackot és Peter Kurant, a film elkészülte óta eltelt majd húsz év alatt ugyan vesztettek egy cseppnyit varázsukból, mégis annyi van belõlük, és oly egyediek, hogy a film ma is tátott szájakat, elkerekedõ szemeket és gyermeki rajongást hív elõ még a legkérgesebb szívû, Bergmanon edzõdött kritikusokból is.

Kard vagy Ray Ban
Mint már korábban írtam, a film mindennek ellenére megbukott. Bár a nyolcvanas évek közepén elõfordult még néhány próbálkozás a wuxiák feltámasztására -- például a Fattyú kardforgató (az Internet Movie Database szerint 1978, szerintem 1984), amelynek fõszereplõje egy óriási selyemgubóban tölti napjait, ott edz, meditál és rovarmód átváltozik, majd mikor eljön a kellõ pillanat, szétrúgja a gubót, hogy egyfajta ázsiai Pókemberként, kezeibõl selyemszálakat lövellve kötözze sonkára a gonoszokat; vagy a Párbaj a halálig (az Internet Movie Database szerint 1982, szerintem 1985), Ching Siu-tung  elegáns, a korai wuxiák kimértségét ropogós akciójelenetekkel megspékelõ opusa -, az akciórendezõk, fõleg John Woo nyomán, inkább a morcosképû, Ray Ban-t viselõ, ballonkabátos pisztolylóbáló triádok történeteit részesítették elõnyben.
Ismét Tsui Hark volt az, aki beletoccsant az állóvízbe. A wuxiák máig tartó reneszánszát elindító két film, A kínai kísértethistória (1987) és a Kardforgató (1990), az õ produceri zsenialitásának köszönhetik létrejöttüket.
A kínai kísértethistória ugyanazon a Pu Songling novellán alapul, mint a Csipetnyi Zen, azzal a különbséggel, hogy míg King Hu filmjében a romantikus és horrormotívumok mellékesek maradtak, itt a történet szerves részét alkotják. A Leslie Cheung és Joey Wong fõszereplésével készült, Ching Siu-tung rendezte film, a Hark-féle fantasyprodukciók állandó jellemzõivel: látványos légiharcaival, õrült kameraperspektíváival, gyönyörû fényképezésével és lenyûgözõ effektjeivel még talán varázslatosabb film - ha ez egyáltalán lehetséges -, mint a Zu harcosok. A kínai kísértethistória a legnagyobb teljesítményt viszi végbe, amire film csak képes lehet: saját világot teremt.
A Kardforgató -- pontosabban a Kardforgató-trilógia, hiszen az 1990-es filmnek két folytatása is készült -- a már bejáratott stíluselemeket használja fel saját akció-armageddonjának érdekében. A szereposztás pazar: a fõszerepet (a második résztõl, mert az elsõben még a komikus alakításairól ismert Sam Hui domborított) a karizmatikus Jet Li Lian-je, a késõbb hollywoodi sztárrá avanzsált wu shu-bajnok játssza; naivaként megcsodálhatjuk Rosamund Kwan kívül-belül gyönyörû lényét; és a trilógia antagonistájaként a Zu harcosokból már ismert (és szerepe szerint transszexuális!) Brigitte Lin Ching-sia szövi az intrika bonyolult hálóját.
Igazán új motívumokat, friss ötleteket nem találunk a Kardforgató-filmekben, mégis, a vizuális megvalósítás mesteri foka, a Ching Siu-tung koreografálta elképesztõ akciójelenetek, a profi fényképezés és a fantáziadús effektek, valamint a wuxiákra jellemzõ epikus cselekmény mind arról mesél, hogy mi itt, az amerikai kultúrfasizmus gyarmatán, a legjobb dolgokból kimaradunk.
A három Kardforgató-film (melyeknek irodalmi alapja Louis Cha A nevetõ kardforgató címû regénye) óriási ázsiai sikerének folyományaként ismét beindult a wuxia-gyártás. Ha nem is készült belõlük annyi, mint a Shaw Brothers virágzásának idején, azért évente két-három premierre mindig sor került. A nyolcvanas évek bloodshed-jeinek (ez a John Woo és számos követõje által favorizált triádfilmek gyûjtõneve) uralma ért ekkor véget, és a kantoni moziipar kapva-kapott az alkalmon, hogy egy új (valójában nagyon is régi) mûfajba mélyeszthesse monetáris fogait. Tsui Hark sem lazsált: az olyan, pusztán szórakoztató célzattal készült alkotások, mint a Varázsdaru (1993) vagy a Zöld kígyó (1993) mellett volt ideje és ereje új életet lehelni nem csak a kard-, hanem úgy általában a harcmûvészeti filmekbe (Volt egyszer egy Kína, 1991). Wong Jing, Hongkong Roger Cormanja több futószalagfilmjében -- ezen alkotások, az átlagamerikai kasszasikerekhez mérten elenyészõ költségvetésük ellenére is milliószor szórakoztatóbbak, mint a Bruckheimer-gyárból kikerült izzadtságszagú, pszeudo-macsó vászon-szomorítók -- feltûnt Jet Li is (Utolsó kínai hõs; A Shaolin új legendája és még sorolhatnám), ezek a kalandfilmek csak növelték a sztár ázsiai ázsióját.
A jelenben alaposan körülnézve, észre kell vegyük, hogy a wuxiák, Ang Lee Tigris és Sárkánya (2000) révén nemzetközi szinten is megkapták a nekik járó elismerést. Bár nálunk jórészt döbbent értetlenség fogadta a repkedõ kínaiak e nagyköltségvetésû eposzát, a magyar közönség ignoráns része biztos lehet benne: nem a filmben volt a hiba.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu