A spanyol filmszakma elmúlt két évtizedének törvényi szabályozása történeti aspektusból egy kívülálló számára olyan, mint valamelyik latin szappanopera. A „Miro-törvény” 1983 decemberi kihirdetése óta néha vehemensen egymásnak esnek a szereplõk (állam, gyártók, forgalmazók, mozisok); úgy tûnik, minden a feje tetejére áll, aztán lényegében mégsem változik semmi. Mert a törvény alapvetõen jó.
Amikor az ötvenes években kiadott három rendeletével az állam kiterjesztette befolyását a filmes élet legfõbb szektoraira, nem pusztán saját cenzori szerepét kívánta erõsíteni, hanem védeni igyekezett a spanyol filmet a külföldi (elsõsorban amerikai) produkciókkal szemben. 1952-ben bevezették az utólagos finanszírozást (e juttatáson keresztül érvényesítette politikai-ideológiai akaratát a hatalom), 1955-ben a forgalmazási kvótát (minden forgalmazónak évente négy külföldi film után egy spanyol filmet is be kellett mutatnia), 1953-ban pedig a mozisokat regulázó „vetítõvászon kvótát” (a külföldiek mellett meghatározott százalékban spanyol filmet is mûsorra kellett tûzniük a mozitulajdonosoknak). Az utólagos finanszírozás rendszerét 1964-ben alakította át García Escudero, a színház- és filmügyek fõigazgatója. Addig a produkcióra fordított összköltség alapján számították ki, mennyit kap vissza a gyártó támogatásként (aminek mértéke attól függött, milyen értékesnek ítélte a hivatal a filmet), ám ettõl kezdve a film bruttó jegybevételét vették alapul: ennek 15%-a automatikusan a gyártó számlájára került, a többi szereplõ a fennmaradt összegbõl részesedett. Ezzel elindult az a folyamat, amely hosszú idõre alapvetõen határozta meg a spanyol filmet: megkezdõdött az olcsó, közepes minõségû filmek tömeggyártása, amelyekre keveset kellett költeni, mégis számítani lehetett rá, hogy átlagos vagy azt némiképpen meghaladó hasznot hoznak. (Ezt pedig a már említett mozi kvóta tette igencsak valószínûvé, mely elõírta a vetítõhely-üzemeltetõknek, hogy az év 120 napján csak spanyol filmet játszhatnak.) A silány filmek dömpingjét tovább növelte a szólásszabadság kihirdetése (1977) után az addig tabunak számító szexfilmek dömpingje. (Az olcsó szexfilmek 1980-ban az évi filmtermés 15 %-át, 1981-ben pedig 30 %-át tették ki.)
Ennek az áldatlan állapotnak a felszámolására adták ki a filmfõigazgatóvá kinevezett rendezõnõ, Pilar Miro vezetésével kidolgozott 1983-as Királyi Rendeletet. Az új törvény legfõbb jellegzetessége, hogy a spanyol filmben addig sosem látott mértékûre növelte az állami beavatkozást. Új eleme volt az elõzetes támogatás bevezetése, amely módosításokkal ugyan, de azóta is érvényben van. A forgatókönyv, a stáb összetétele és a költségvetési terv ismeretében az új törvény által létre hozott, állami pénzbõl gazdálkodó Filmvédelmi Alapból a Filmfõigazgatóság elõzetes támogatásban részesíthet arra érdemesnek tartott produkciókat. Az új rendezõt foglalkoztató projektek külön támogatást kapnak. Nem szûnt meg az utólagos támogatás, de az a szerint járó összegbõl le kell vonni az elõzetes támogatásként kapott pénzt.
Szigorú feltételrendszert dolgoztak ki a forgalmazási kvótával kapcsolatban: az egy spanyol film forgalmazásáért cserébe behozható négy külföldi film bemutatását további feltételekhez kötötték. A spanyol film forgatásának megkezdése elõtt elõzetes forgalmazási szerzõdést kell kötnie a forgalmazónak a gyártóval, és ebben az esetben bemutathat egy külföldi filmet. A következõ hármat (egyesével) pedig csak akkor, ha a már forgalmazásra került spanyol film túllépett egy-egy jegybevételi küszöböt (30, 60 és 100 millió pezeta). (A rendszer szigorát mutatja, hogy 1984-ben csupán 3 spanyol film hozott 100 milliónál többet.) Jelenleg 1:3 az arány és 10, 20, illetve 30 millió a küszöbszámok. (S persze amióta Spanyolország az EU tagja, a törvény szövegében nem spanyol és külföldi film szerepel, hanem EU-s és EU-n kívüli film).
A mozisok helyzetén is nehezített a Miro-törvény azzal, hogy eltörölte a szexfilm kategóriát, és az ilyen típusú filmeket besorolta a csak különleges helyeken vetíthetõ pornófilmek közé. Ugyanakkor a vetítõvászon kvótát 1:3-ra módosította (negyedéves elszámolási kötelezettséggel), mivel az új törvény hatásaként a filmszám radikális csökkenésével számoltak, ami be is következett: 1982-ben 146, egy évvel késõbb 99, aztán pedig már csak 75 fim készült. Ma ugyanez az arányszám van érvényben (természetesen már uniós filmekre vonatkoztatva), amelynek alternatívája lehet az 1:4 arány, amennyiben az EU-n kívüli filmet annak az autonóm területnek a nyelvére szinkronizálva vetítik, ahol a mozi található.
Az (ellen)érdekelt felek azóta folyamatosan küzdenek egymással. Noha a Miro-törvény alapvetõen gyártásközpontú volt, azzal, hogy a minõségre helyezte a hangsúlyt, szûkítette a gyártás spektrumát: kis cégek zártak be, munkahelyek szûntek meg. (Ezt próbálta némiképpen ellensúlyozni a televíziókkal kötött 1983-as szerzõdés azon kitétele, miszerint a sorozatokhoz a filmgyártók technikai apparátusát kell használniuk a tévéknek.) Sokan átláthatatlannak tartották az elõzetes támogatások odaítélésének rendszerét, ráadásul a legrosszabbul járt forgalmazók is támadásba lendültek. 1988-tól pedig az állam érezte úgy, hogy nem tudja tovább finanszírozni a filmalapot. Az akkori kultuszminiszter, Jorge Semprun így nyilatkozott: „Fel kell szabadítani a filmipart segítõ pénzeket, de ezt a pénzt nem az államnak kell adnia, mert nincs olyan demokrácia, ahol az állam lenne a fõ filmgyártó". Megtartották ugyan az elõzetes támogatás rendszerét, de az már csak kiegészítõ juttatás volt az adókedvezményekkel és kedvezõ hitelfeltételekkel aktivizált magánbefektetések mellett. Ráadásul innentõl kezdve nem lehetett az elõzetes és az utólagos támogatásból is részesedni; a gyártónak elõre el kell döntenie, hogy a kettõ közül melyikbõl szeretne részesedni. Semprunék kezére játszott, hogy a beinduló kereskedelmi televíziókkal kötött szerzõdésekbõl is hatalmas összegeket lehetett bevonni a filmgyártásba. (Az idén tavasszal a spanyol parlament által tárgyalt új filmtörvény arra kötelezné a csatornákat, hogy bevételeik 5 %-át fordítsák gyártásra, és ennek az összegnek a 60 %-át a spanyol filmek készítésébe fektessék be.) Pilar Miro filmkoncepciója révén „megkomolyodott” és minõségileg színvonalasabb lett a spanyol film, valamint az elsõ filmesek kiemelt támogatása révén színre lépett egy új filmes generáció, amely immár piaci körülmények között is jól állja a sarat a nemzetközi filmvilágban.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu