A tévézés nem tesz jót az arcnak.

Van egy tehetséges és sikeres ifjú színész, akit hiába kaptak fel a filmrendezõk a Baálban nyújtott kiváló teljesítménye után, hiába játszotta el a Kalózok és a Rosszfiúk után a Jadviga párnája, majd a Nexxt fõszerepét, mégis megunta a komédiázást. Nagy nehezen még ráveszik, hogy ne hagyja ott a fõiskolát, ám a színészosztályból lényegében kivonul, és inkább a rendezésre összpontosít. Pedig Bodó Viktor vérbeli komédiás, a Liliomban vénséges fényképészanyóként, brutális rendõrként és mennyei közjegyzõként egyformán emlékezetes marad. Talán éppen abból lett elege, hogy egyetlen hanghordozást õriznek meg belõle az emberek; talán azt unta meg, hogy egy életre rádermedhet a színész arcára a közönséget lebilincselõ vigyor. Talán meghallotta a grimaszokat vágó gyerekeknek szóló figyelmeztetést: vigyázz, mert úgy maradsz!
Bodó Viktor elsõ filmje, a Citromfej egyszerû alapötlete frappánsan ragadja meg a nyilvánosság személyiségtorzító hatását. Tasnádi István szatirikus története egy tévébemondó kálváriájáról szól, aki, miután tíz év „háttérgályázás” után megkapta az esti híradó mûsorvezetõi posztját, elveszti saját arcát, és rémisztõen vicsorgó citromfejjé változik. Tibort kirúgják a híradóból, otthagyja az élettársa, Krisztin, megverik az utcán, majd végül a plasztikokibernetikus mágus visszaállítja eredeti fejformáját. A történetben, ahogy a nyilvánosság mûködésmódjában is, dupla csavar van. Bár a régi arcát visszanyert Tibor gondolkodás nélkül nemet mond a Citromfej-show vezetésére, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy csináltathatott volna a mágussal karakteresebb külsõt is magának. A „look”, a kinézet média által gerjesztett õrülete szétmorzsolja az ember identitását: a hétköznapi kinézetûek valamilyen különleges ismertetõjegyre vágynak, a feltûnõ külsejûek pedig átlagosak szeretnének lenni. A film legutolsó bulijelenete, amiben mindenki második arcával vesz részt, még egyet fordít a történet értelmén: Citromfej sorsában osztozik Csõarc, Répafej, Seggfej és a többiek, és ezzel a súlypont – a média és a nyilvánosság szerepérõl – hirtelen az emberben megbúvó kettõsségre helyezõdik át. Azon túl, hogy dramaturgiailag és technikailag egyaránt sikertelen ez a digitális trükkökkel megvalósított szürreális látomás, a mû egyszerû és tiszta logikáját is meglehetõsen összekuszálja.
A dramaturgiával egyébként egészen az utolsó jelenetig kevés baj van. Pörgõsen indul a film, nemcsak a rohanós kézikamerázás, hanem a sûrû és ötletgazdag jelenetszövés miatt is. Jók a karakterek, gondosan kiszámítottak a hatások, mûködik a késleltetés, ülnek a poénok. A fõiskolán és a Krétakör Színházban szerzett tapasztalatok nemcsak a biztos dramaturgiai érzékben, hanem a színészvezetésben is éreztetik hatásukat. A Citromfejben a legkisebb epizódszereplõig mindenki a helyén van.
Bodó a közeg jellemzéséhez bátran él a televíziós mûfajok paródiáival: a pár vonással felskiccelt tévés szituációt egy agyament idõjárásjelentés gazdagítja, a Tibor és élettársa közt lejátszódó nagyjelenet bárgyú szappanopera-imitáció, kettejük szakítása pedig lírai dalok videóklipjeit idézi. A rendezõ technikailag sem válogatós: kihasználja, hogy videóra forgatott, és digitálisan eltolja a színeket, eltorzítja a hangot, hol belegyorsít, hol belelassít a képbe. Az ezredforduló fiatal magyar filmesei az erõs stilizációt részesítik elõnyben. A Citromfej ugyanazon a nyomvonalon indult el, mint az elmúlt évek két nagyon fontos elsõfilmje, Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi és Hajdu Szabolcs Macerás ügyek címû alkotása. A három munkát nemcsak a hatáskeltõ eszközök halmozása rokonítja egymással, de az a mód is, ahogy rendezõik minden egyes jelenetet másképpen, kizárólag a szituációnak megfelelõen stilizálnak. Nem érdekli õket, hogy a filmjük eklektikus lesz, mert a stílusegységnél fontosabb számukra, hogy minden jelenet a lehetõ legötletesebb és legerõteljesebb legyen. Emiatt mindhárom munkának van némi színpadias beütése, ami nem meglepõ annak fényében, hogy Bodó, Mundruczó és Hajdu egyaránt színészi tapasztalatokkal a háta mögött érkezett a filmhez. Túlzott általánosítás lenne mégis azt mondani, hogy valamiféle új színháziasság van kialakulóban, Mundruczó az Aftával már túl is lépett a Nincsen… erõs stilizációján. A formai hasonlóságon túl inkább a szemlélet közössége fontos: a maguktól és munkatársaiktól megkövetelt igényesség. Bodó rendezõi debütálása minden hibájával együtt ennek a szemléletnek a sikerét tükrözi. Már csak arra kell vigyáznia, hogy mindez így maradjon.

Citromfej – magyar, 2001. Rendezte: Bodó Viktor. Írta: Tasnádi István. Kép: Herbai Máté. Zene: Kunert Péter. Vágó: Policzer Péter. Producer: Muhi András. Szereplõk: Terhes Sándor (Tibor), Tóth Ildikó (Kriszti), Sárosdy Lilla (Krisztina). Gyártó és forgalmazó: Inforg Stúdió. 45 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu