Schubert Gusztáv

Egy kultúra úgy is összeomolhat, hogy nem tudja továbbadni az eszményeit.

A gyerekek figyelnek bennünket - állítja egy réges-régi De Sica-film címe. Hol van az már. Jól megnéztek, mindent láttak, és elegük lett.
A helyzet reménytelen, és komoly is. Sorban bizonyítják a dokumentumfilmek (Cs. Nagy Sándor: Hintát kötök az életembõl, Varga Ágota: Eksön, Almási Tamás: Alagsor), hogy amíg mi robottal, ügyeskedéssel, könyökléssel múlattuk az idõt, az apa, anya, család nélkül felnövõ gyerekek a magányból, a szorongásból, a befelé nyelt dühökbõl, az elhasználatlan sejtek energiájából új világot raktak össze. Ez a világ nem azonos azzal a szép új világgal, amely a jövõ dizájncentereiben, szélcsatornáiban és laborjaiban készül. A mindennapi valóság még csak véletlenül sem a demokratikus kisközösségek vélemény- és szólásszabadságra épülõ háló-társadalmát mintázza, sokkal inkább a Mad Max apokalipszis utáni hiánygazdaságához hasonlít. Szellemi hanyatlás és agresszió, mindenki harca mindenki ellen. A két világ - technicizált és barbár - szembe- úszik egymással, akár a Titanic és a jéghegy. Az ember azt hinné, hogy ennek nem lesz jó vége, a high-tech pusztulásra van ítélve kultúra - szoftver - nélkül, ehhez képest azt látjuk, hogy a Titanic húzza maga után a jéghegyet, a civilizációt gyûlölõ barbárok, a szellemileg elhagyatottak, az érzelmeikben elhanyagoltak a high-tech legfõbb fogyasztói. A gyerekek nem minket figyelnek, hanem a tévé, a játékautomata vagy a számítógép képernyõjét.

A nagy T
A gondolkodás elõõrse a közhely. Hogy milyen pusztítást tud végezni, példa rá a kilencvenes évek legjobban végiggondolt science-fiction filmje, a 12 majom. Terry Gilliam apokrif jelenéseiben nem atomháború, marslakó-invázió, környezetszennyezés, még csak nem is a filmbeli világot megtizedelõ járvány pusztítja el az emberiséget, egyszerûen csak közhelyekbe fúl a jövõ, még végig sem gondoltuk, máris kifecsegtük a titkát, a 12 majomban harmadosztályú próféták kínálják olcsó áron az apokalipszist és persze a halálbiztos gyógymódot. Az igazság pedig késõn jön, amikor az álhírek özönében már nincs egy csendes perc, egy plakátnyi szabad falfelület, amikor már senki nem hisz benne. A játéktermekben kallódó, alagsori belterjbe rekedt, órák hosszat pixel-fantomokra vadászó magányos gyerekek sorsa, meglehet, szintén gondolkodásunk renyhesége miatt teljesedik be. Túl ismerõs a helyzet, ahhoz hogy elidõzzünk felette. Amerika minden tragikus iskolai lövöldözés sokkja után a közhelyéhez kap: a gyermeki erõszak forrása a Doom, a Mortal Kombat és a többi verekedõ-lövöldözõ-fejlecsavaró-bélkitépõ számítógépes játék. Azonnal tiltani, korlátozni, korhatárolni kell. Nem mintha cseppnyi szimpátiát is éreznék azokkal, akik ezeket a vérgõzös játékokat kiagyalták és terjesztik, de biztosra veszem, hogy a „három T" megszállottjai tévúton járnak. Cenzor itt már nem segíthet. A Killer Instinct baljós neve (Gyilkos ösztön) ellenére nem az erõszak forrása, népszerûsége csak következménye egy sokkal súlyosabb folyamatnak.
Gyermeki erõszak mindig is volt, de soha nem öltött ilyen méreteket. A legyek ura meglehetõs szuggesztióval mutatta meg, milyen démonikus erõ lappang az „ártatlan" gyermeki lélekben, de azt is, hogy extrém helyzetnek kell elõállnia ahhoz, hogy a hüllõagy úrrá legyen rajtunk. A számítógépes öldöklés vagy a filmvásznon kiömlõ vér felkavaró látványa még nem ok az emberölésre, a Jodie Fostert bálványozó John Hinckley a Taxisofõr nélkül is talált volna elegendõ indokot a Reagan elleni merényletre, ahogy MacKinley elnök gyilkosának sem kellett lenyomni egy menet Dungeons and Dragonst, hogy kedvet kapjon a lövöldözéshez. 1901-ben amúgy is legfeljebb a nickelodeonba mehetett volna; a Littletonban tizenkét osztálytársukat szitává lövõ kisiskolásokon kívül bizonyára mások is akadtak a coloradói városkában, akik délutánonként a Doommal ütötték el a múlni nem akaró idõt, mégsem jutottak hasonló gondolatra. Mindebbõl nem az következik, hogy optikai csalódás áldozatai vagyunk, és nagyobbnak látjuk a saját bajunk, mint elõdeinkét, jóllehet a világ mindig is ilyen erõszakos volt. Nem, nem mindig volt ilyen. Száz, de még harminc évvel ezelõtt sem mondott volna olyasmit egy kisgyerek, mint az Eksön egyik tíz éves forma játéktermi akcióhõse: „Én a lövöldözõset és a verekedõset szeretem. Mert tetszik benne a vér". Ezek már nem egy gyerek szavai.

A gyerekkor vége
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, a gyerekkor civilizációs vívmány, ahogy jött, úgy el is tûnhet. A gyerek a felvilágosodás és az eszméit valóra váltó polgári társadalom teremtménye, ez a kor alapítja az elsõ óvodákat, törli el a gyermekmunkát, vezeti be a mindenkire kiterjedõ elemi oktatást (a kettõ összefügg). A gyermek számára külön világot teremt, amelynek határain belül nem érvényesek a felnõttvilág törvényei. Gyereknek lenni kivételezett állapot, ami persze nem azt jelenti, hogy a szegény kisgyermeknek nincs oka többé semmiféle panaszra, az csak a horror másik fajtája volna: egy antibakterizált, lelkileg sterilizált gyermekvilágból egyenes út vezet a boldogtalan felnõttkorba. Korunk paradoxona, hogy miközben felfedezzük és elismerjük az emberi nemek és életkorok újabb és újabb terrénumait és külön jogait, egy már meghódított világot, a gyermekkort veszni hagyjuk. Mondván, a gyermeket nem elzárni kell a világtól, hanem felkészíteni annak kegyetlenségére. Hamis okoskodás, épeszû gyermekkertész sohasem akarta izolálni a növendékeit a külvilágtól. A gyermekkor burkában a felnõtt érlelõdik. A gyerek felnõttet játszik, de ez az utánzás attól szép, hogy sohasem fordul komolyra. Amikor mégis, onnantól már a felnõttkor következik, akár kilenc-tíz évesen is. Copperfield Dávid vagy Twist Olivér története éppen azért vérfagylaló, mert a gyermekkor ilyen drasztikus elvételét - szemben a századelõ olvasóival - Dickens és közönsége már agressziónak érezte. Kérdés, hogy a mi „õszinte", „realista" gyermekszemléletünk meddig fogja horrorisztikusnak tekinteni. Kilenc-tízéves libériai, szomáli gyerekkatonák, politikára fanatizált palesztin vagy albán gyerekek, vagy a pesti koldusok látványa hamarosan leszoktat majd róla. A klasszikus gyerekkönyvek és filmek maholnap értelmezhetetlenek lesznek.

Érosz árnya
A Pál utcai fiúkat például ma már nem lehetne megírni. És nem azért, mert sehol egy beépítetlen grund, ahol nekilódulhatna a képzelet. Nem stimmelnek az életkorok. Lehet, hogy a jövõ történésze ebbõl a regénybõl érti majd meg, hogy mitõl is különbözik olyannyira a boldog századelõ és a boldogtalan századvég gyermekeinek helyzete. A 13-14 éves Pál utcai fiúk még gyerekek, ártatlanok, nem is lehetnek mások, mert ki sem látnak a gyermekkorból, a felnõttség valahol a messzeségben komorlik, míg a mai Pál utcaiakat vagy Odor Emíliákat, ha más nem, a szexuális koraérettség idejekorán kiveti a gondtalan gyermekkorból. A lányok a századelõn úgy tizenhat éves korukban kezdtek menstruálni, a mai lányok öt-hat évvel korábban érnek, ma már akár tizenegy évesen anya lehet valaki, mint az a borsodi gyereklány, akinek esete egészen a bíróságig jutott (alig pár évvel idõsebb võlegényét „kiskorú megrontásáért" fogták perbe emiatt). A dolog minket most természetesen nem orvosi, hanem kulturális értelemben érdekel, az akceleráció szokásrendünk egészét kikezdi, mérget vehetünk rá, hogy az a kiskamasz, aki hetedikes korától rendszeres szexuális életet él (és akkor még nem a Nyugati téren testét áruló kortársának szerencsére még ma is kirívó esetérõl beszélünk), nem fog Nemecsek vagy Cilike módjára viselkedni. Felkészült-e a magyar társadalom arra, hogy szembenézzen ezzel a ténnyel és következményeivel? Hol van a magyar Larry Clark, hogy megcsinálja a (minden dramaturgiai hibája ellenére hiteles) Kölyköket? Annak idején a Bebukottak volt az elsõ, a közönségtõl gondosan távoltartott dokumentumfilm, amely a tudatlanság és a prüdéria falán rést ütött, aztán évekig semmi. Mundruczó Kornél Aftájának kisjátékfilm lévén talán nagyobb sansza van arra, hogy kiprovokálja nézõibõl a nyílt beszéd vágyát. Addig is marad a végtelen cinizmus, amellyel média és közönsége elhallgatja vagy épp démonizálja a témát. A reklámok gondtalan tinédzserei és a gyilkos kis zombik rémképe mögött épp csak a körülöttünk élõ kamaszok nem látszanak. Magyar gyerekfilmek nem készülnek, dokumentumok is alig, „nincs benne pénz", nem úgy, mint a játéktermekben és az olcsó tévésorozatokban. Az „ártatlanság elvesztése" nagyobb biznisz, mint a gyerekkor megõrzése.

Az elhagyatottak
Magyarország dokumentarista és játékfilmes újrafelfedezéséhez a gyereksorsokon át vezet a legrövidebb út. Történelmi analízisben, utólagos számvetésben mindig erõsek voltunk, hátha egyszer elõre nézhetnénk a sorsunkat; gyerekeinkre figyelve már 2025-ben járunk. Most kellene kíméletlen pontossággal feltenni a kérdéseket, vagy inkább csak oda állítani a kamerát, ahonnan tisztán látszik: kétszáz év gyermekkor oda van, s nincs helyette más. Az ûr, a hiány is beszédes lehet. Csupa csonka család, pedig ötvenhat éve nem dúlt itt háború. Szülõ, ha látszik, nincs benne köszönet, pedig azok az anyák, nagyanyák, apák, nevelõapák, akik az Alagsorban és az Eksönben feltûnnek, a maguk módján mindent megpróbálnak. Példának okáért nem tûrik, ha a gyermek (van vagy tizenhárom éves) reggel hat után jön haza, s napi négy óránál többet klikkel. Némelyik szülõ még a játékterembe is elmegy a gyerekével felügyelni a zombi-gyilkolászást, merthogy tudja, a gyereknek jó, ha kérdéseire - hol végzõdik a fantázia, és hol kezdõdik a realitás? - tüstént szakavatott szülõi választ kap. De mi okosat mondhat az az anyuka, aki szerint nyakig vagyunk a szürreáliában.
A szülõk tanácstalanok. Hol engednek, hol tiltanak. Ahogy épp az élet hozza. Õrület, és nincs benne rendszer. A legyek ura gyermekei még attól szenvedtek, hogy kicsöppentek a felnõttvilágból, a mieink, hogy belekeveredtek. Mára a felnõtt világ szép lassan összeroskadt, magával rántva mindent, amire a boldog gyermekkor ideáját hajdan alapozták. Az Alagsor rejtélye, akár Columbo nyomozásaiban, az elsõ öt percben leleplezõdik: a filmbeli kamaszbanda vezérének van mit szublimálnia, részeges apja kis híján megölte. És ez korai leleplezõdés dramaturgiai szempontból nagyon is helyénvaló: nem az a kérdés, hogy ki a tettes, a szülõ, a szegénység, az álszent és tehetetlen társadalom, hanem hogy miképpen mászunk ki a szakadékból. Én azért Almási helyében elmentem volna az általános iskolába is, ahová a gyerek persze nem jár, mert már van érettségije is. Harmincezerért vette, mire krenkolja magát az északi szélkörrel meg a trigonometriával. Mert az iskolának egy szava sincs semmire, ami élet. Akár jó, akár rossz ötlete támad valamelyik fõpedagógásznak, hat-hét év mire moccan a rendszer. Nemrég négy-öt magyar összehajolt, ha már ekkora a zûrzavar a tinifejekben - a magyar családok nyolcvan százalékában szóba nem jön a nemi identitás, nyilván huszadrangú kérdés -, a tanárokat be kellene vezetni a szexuális tanácsadás rejtelmeibe; teltek-múltak a hónapok, s egy osztályfõnök sem kíváncsiskodott az ötletgazdáknál. (Ez itt a reklám helye: mindezt a tv 2-nek  a tizenévesek szexuális felvilágosulatlanságával foglalkozó Naplójából tudom; a honfoglalás óta az elsõ értelmes tévémûsor, mi történt, nyaralni mentek a politikusok? Ráfanyalodunk az életünkre?)
A mai gyereknek egy vigasza lehet, kinövi semmi perc alatt. Mi szülõk, ne nagyon reménykedjünk, most már csak így maradunk.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu