Almási Tamás Alagsor, Varga Ágota Eksön, Mundruczó Kornél Afta – elhanyagolt tizenévesekrõl szóló filmek. Honnan jöttek, kik õk, mik az esélyeik? A kerekasztal-beszélgetés résztvevõi: Arató László irodalomtanár, Erõs Ferenc szociálpszichológus, Iván Norbert pszichiáter és Szlobodnyik Csaba pszichológus.

– Nem azonos mûfajban – az Afta kisjátékfilm, a másik kettõ dokumentum –, sõt, úgy vélem nem is azonos színvonalon, de mindhárom film ijesztõ képet rajzol arról a tizenéves korosztályról, amely játéktermekben, alagsori mosókonyhákban, lepusztult lakótelepek sivár terein tölti az idejét; e filmek szerint a bûnözés határán. Szüleik a rendszerváltás hajótöröttei, sok közöttük a munkanélküli, az elvált.
Arató László: A három igen különbözõ film kapcsán, amelyek közül nekem az Afta tetszett leginkább, mindenekelõtt eszembe jutott, hol is tartunk azzal a jelenséggel, amit a hetvenes évek végén Hankiss Elemér úgy nevezett, hogy a közösségek válsága, illetve hiánya. A rendszerváltás óta a tinédzserek talán még inkább magukra hagyatottak, mint a hetvenes-nyolcvanas években.
Erõs Ferenc: Szerintem a hetvenes-nyolcvanas években is rengeteg deviáns fiatal volt, gondoljunk a galeri-jelenségre, csak akkor a deviancia még nem ágyazódott bele egy ennyire a fejlett technikai környezetbe. Játéktermek, videójátékok és seregnyi más lehetõség létezik ma, ami a fiatalok deviáns vagy agresszív megnyilvánulásait kanalizálja, összpontosítja.
Szlobodnyik Csaba: A gyerekek szabadidejét eluralták ezek a könnyen emészthetõ dolgok, az ócska filmek, a videójátékok, a játéktermek, ahol egész délutánokat el lehet tölteni.
– A játéktermekrõl szóló Eksönbõl kiderül, hogy a gyerekek a moziból vagy a televízióból tanult szerepeket építik itt tovább. A rendezõ egyébként talán túlságosan direkt összefüggést sugall a gyerekkori deviancia, illetve a számítógépes játékok agresszivitása között…
Arató: Valóban, és a film végén, mintegy didaktikus utószóként, egy aranysárga fényben úszó képen megmutatják nekünk a napi játékból befolyt rengeteg pénzt. Mindez mintha azt mondaná: bizony, ez mozgatja a világot. Én azonban nem hiszem, hogy a játékterem a deviáns magatartások egyedüli kiváltó oka. A média, illetve a játékterem összekötésével viszont valóban jól megragadható a gyerekeinket körülvevõ virtuális világ egységessége. Ezek a gyerekek az akciófilmek jeleneteit folytatják a játékteremben; a képernyõkön látható ábrák tulajdonképpen az akciófilmek parafrázisai. A gyerek itt aktívabb lehet, õ maga is mondjuk Mátrix-hõssé válhat. A játékterem eleve a médián szocializálódott gyerekeknek szól.
Erõs: Ehhez azért hozzátenném, hogy mindez erõsen osztály- és rétegspecifikus. A középosztálybeli kultúra bizonyára ma is teljesen más. Egy középosztálybeli gyerek nem nagyon jár játékterembe. Néz televíziót, de talán kevesebbet, és azért néha olvas is. Számomra meglepõ, milyen kivételes sikere van például a Harry Potter-regényeknek.
Arató: A Harry Potterrõl egy kitûnõ recenziójában Boldizsár Ildikó azt állítja, hogy tulajdonképpen már a „bit-agyú” gyerekeknek íródott. Eltérõen a gyerekirodalom egyéb darabjaitól, olyan sebességû cselekmény-, illetve impulzusváltogatás jellemzi, mint ami a médiában tapasztalható. A Harry Potter-regények ezért csak a szabályt erõsítõ kivételek, hiszen az olvasásszociológusok sajnos nem erõsítik meg primer benyomásainkat. A legfrissebb idõmérleg szerint ma már a középosztálybeli tinédzsereknél is napi három óra a tipikus tévénézési idõ, a felnõtteknek pedig már a fele évi egy könyvet sem olvas el. Egyébként a kereskedelmi csatornák belépése döntõnek bizonyult ezen a téren.
Iván Norbert: A szülõk szerepe nagyon fontos ezekben a folyamatokban. Azok a gyerekek, akiket az Aftában, az Eksönben, az Alagsorban megismerünk, olyan környezetben nõnek fel, amely nem igen közvetít igazi értékeket feléjük. S õk passzívan sodródnak azzal az értékrenddel, ami ezt a közeget jellemzi. Sõt, az Eksönben van egy apuka, aki együtt játszik a gyerekkel, s megdicséri a fiát, hogy milyen sok embert sikerült lelõnie. Ez az agresszió pozitív megerõsítése.
– De miért kárhoztatjuk a szülõt, ha elmegy a gyerekkel a játékterembe? Az Eksönben látunk egy anyukát, aki rendszerint a hajvágás után hozza ide a kisfiát, és nagyon értelmes dolgokat mond ezeknek a játékoknak a hatásmechanizmusáról.
Szlobodnyik: Ez önbecsapás, és ezt szerintem az anyuka is érezte. Csak volt erre egy jól hangzó kliséje.
– A médiapedagógia is arra bíztat szülõt és tanárt egyaránt, hogy tévézzünk, mozizzunk együtt a gyerekekkel, reagáljunk a média jelenségeire, s ezzel észrevétlenül megtanítjuk õket szelektálni is.
Szlobodnyik: A játékterem azonban semmilyen értéket nem közvetít, ettõl nem lesz egy gyerek gazdagabb. A szülõ itt a magyarázhatatlant magyarázza. S az is kiderül, hogy van olyan gyerek, aki naponta három órát is áll az óriási képernyõk elõtt, amin elég kifejezõ képek láthatók: fröccsen a vér, szakad a test, és a gyerekek mondják is, hogy mindez azért jó, mert sok bennük a vér.
Arató: Ehhez csak annyit, hogy nekem sajnos nem álltak rendelkezésemre ilyen gépek, amikor gyerek voltam, de én is rettentõ sok embert megöltem a barátommal, és nem vagyok benne biztos, hogy az erõszakos fantáziálások olyan nagyon negatívan hatottak a személyiségünkre.
– Ezek a játéktermek, akárcsak minden játék, amire a fiúgyerekek rátalálnak, valószínûleg teljesen atavisztikus ösztönöket is kielégítenek. Az ólomkatonázás is erõszakos.
Iván: Egyáltalán nem mindegy, hogy stilizált, szimbolikus erõszakról van szó, vagy direktben szembesülünk az erõszakkal.
Erõs: Régi vita a szociálpszichológiában, hogy az agresszió látványa növeli az agressziót, vagy éppen ellenkezõleg, levezeti.
Szlobodnyik: Számos kísérletet folytattak, ami egyértelmûen bizonyítja, hogy növeli.
Arató: És ugyanannyit lehetne idézni, ami meg az ellenkezõjét bizonyítja… Szerintem nem szabad leegyszerûsített, közvetlen oksági kapcsolatokat konstruálnunk.
Erõs: Van viszont egy olyan jelenség, amelyet úgy neveznek: elõhangolás (priming). Ha az utolsó felvonásban elsül egy pisztoly, nem fog minket annyira készületlenül érni, hogyha már az elsõben is ott láthattuk az asztalon. Az embereket „elõ lehet hangolni” az agresszióra. Ha ez megtörténik – és voltaképpen ezt szolgálja a médiában látott erõszak –, akkor kevésbé fognak ellenállni, részvétet érezni vagy felháborodni, s érzéketlenebbek lesznek az áldozat iránt. De önmagában attól még senki nem lesz erõszakosabb, hogy sok erõszakot lát, ennek van egy sor egyéb feltétele is: mi az agresszív történetek végkicsengése, az agresszív modell elnyeri-e méltó büntetését…
Szlobodnyik: Az is nagyon lényeges, hogy miféle problémamegoldó stratégiákat sajátít el a gyerek. Ha csak az agresszív modellt építi be, az nagy baj. A kereskedelmi televíziókban elsõsorban agresszív modellekkel találkozik.
Arató: A szappanoperák viszont másfajta modellt mutatnak.
– Hogy mennyire óvakodni kell az általánosításoktól, arra megint az Eksönbõl hozható példa. Megismerünk egy súlyosan beszédhibás fiút, aki azonban játék közben tökéletesen beszél. Úgy tûnik, az õ számára terapikus hatású a játékterem.
Szlobodnyik: Mert feloldódik a szorongása. De csak ha játszik! Ettõl azonban még nem fog meggyógyulni. Mindez egyébként rímel az Afta befejezésére, amikor a fõszereplõ fiú – a feszültségeit levezetendõ – felgyújtja az autó tulajdonosát.
Arató: Arról a beszédhibás fiúról az Eksönben váratlanul sokat megtudunk. A kamera egyszer csak kilép a játékterembõl, s megismerjük Janó családját és gátlásainak forrását. Kiderül, hogy van egy féltestvére, akivel jó a kapcsolata. Hiányzik viszont mindkettõjük papája. Van ugyanakkor egy nagypapa, tekintélyes személy a családban, veri is idõnként a gyerekeket. Egyébként munkásõr volt valaha, s elég ideges lesz, amikor a rendezõ a múltjáról kérdezi… Fura kettõs kötésben él tehát ez a gyerek, mert a nagyapa átvállalta az apaszerepet: Janó alighanem hálás is neki, meg gyûlöli is. Egyébként ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy Varga Ágota sikeresen átlépett filmje prekoncepcióján.
– Ezzel kapcsolatban fontos, amit az osztályfõnök kérdez: ugye önbizalmat kapsz a játékteremben? Ezeket a gyerekeket lehangoló élmények érik nap mint nap, amit többek közt itt dolgoznak fel.
Szlobodnyik: Mindegyik gyereknek rossz a szociokulturális háttere. Az Alagsorban egy rendkívül sok betegséggel sújtott anyukát látunk, aki négy gyereket szült, s a fia gyerekét is õ neveli…
Arató: …s aki úgy tûnik, maga a csõdtömeg, a végén mégis kiderül, hogy még leginkább õ áll helyt.
Szlobodnyik: Az Alagsorban félig meddig egy pederaszta történetet is megismerünk. Megtudjuk, hogy Imre, aki szerintem enyhén értelmi fogyatékos, egyszer négy napra eltûnt, elcsalta egy férfi egy tornacipõ ígéretével, s ki akarta vinni Németországba. Jó érzékkel ragadta meg a film, hogy a pedaraszták valóban kitûnõ ösztönnel találnak rá az ilyen gyerekekre. Egyfolytában úgy éreztem, a saját munkánk köszön vissza ezekbõl a filmekbõl.
Erõs: Az is érdekes, hogy a rendezõ az Alagsorban egy ponton a gyerekek kezébe adja a kamerát. Ez fontos dolog: talán nem tejesen reménytelen a sorsuk. Mintha éppen a kamera hatására sikerülne kilépniük a teljes passzivitásból. S ez akkor is igaz, ha durván beszélnek, ha kiderül, hogy az egyikük pénzért vásárolta az érettségijét. Bár lehet, hogy ez csak amolyan háryjános motívum.
Arató: Elképzelhetõnek tartom, ez a srác el tud ilyesmit intézni. Egyébként egy jóeszû, érzékeny gyerek, aki ezért megy le az alagsorba, mert nem akar úgy élni, mint a szülei – a papa brutális alkoholista volt – vagy a testvérei, akiknek szintén befuccsoltak a kapcsolataik. Laci 17 évesen ott tart, hogy semmiféle tartós férfi-nõ kapcsolatot nem akar létesíteni. S ezen a ponton eszembe jutott, vajon hogyan hat a jelenlegi politikai diskurzus fetisizált családképe a magyar társadalom csonka családjaira, családtalanjaira. Az idealizált családkép, úgy, ahogyan ma nálunk, a közmédiában, illetve a politikában megjelenik, könnyen stigmatizálhatja ezeket a gyerekeket.
Erõs: Mindez szorosan összefügg azzal, hogy növekszik a szakadék az alsóbb néprétegek, a társadalom alagsorában élõk és a középosztály között, akiket a mostani politikai kurzus is inkább elõnyben részesít. Miközben – és számomra ezek a filmek is ezt tanúsítják – a leszakadó rétegek helyzete romlott a rendszerváltás óta.
Arató: A felsõ vagy emelkedõ középosztály pedig egyelõre nem túl nagy. A magyar társadalom rétegzõdésének képe még mindig egy terhes babapiskótára hasonlít. Nagyon sokan élnek, ha nem is ilyen szinten, mint ezekben a filmekben, de például a lakótelepeken ennek a közelében.
Erõs: Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben megindult a lakótelepek elszlamosodása, de azért mégsem általánosítanék, mert lehet, hogy az a gyerek, aki a Rózsadombon szocializálódik, ugyancsak deviánssá válhat (gondoljunk a drogproblémára). Egyáltalán: hiányérzeteim vannak. A két dokumentumfilmre gondolok. A hetvenes-nyolcvanas években a Balázs Béla Stúdióban készült filmek alkotói, többek között Schiffer Pál, Gazdag Gyula vagy Szomjas György sokkal mélyebben utánajártak bizonyos jelenségeknek, sokkal reflektáltabb filmeket készítettek. Ezek az újabbak inkább csak bevillantanak dolgokat, sugallnak bizonyos összefüggéseket, például, hogy a játékterem felelõs mindenért – s azért ez így nem feltétlenül igaz.
– A legmegrázóbb, hogy nincsenek jelen a szülõk a gyerekeik életében, és a gyerekek sem tudnak semmit a szüleikrõl. Az Afta fõszereplõjétõl megkérdezi a haverja, hol vannak a szülei? Talán Bécsbe mentek. Biztosan vásárolnak – hangzik a válasz. Az Alagsorban Almási megkérdezi Krisztián apukájától, tudja-e, mit csinál a gyerek a diszkóban. A papa azt mondja, õt ez nem érdekli. Ennek a szakadásnak valahogyan az az eredõje, hogy a szülõk mintha ügyetlenek lennének abban, hogy átadják saját tapasztalataikat, gondolkodásmódjukat, tudásukat a világról. Hová lettek a Fekete Péter-típusú apukák, akik órákon át tudtak beszélni arról, hogy õk kicsodák, és mit várnak el csemetéjüktõl? Akiknek – ha nevetségesek is –, de mégis elvei voltak?
Erõs: Valószínûleg eltûntek, mert ebben a közegben már nincsenek ilyen stabil identitású apukák. Egy munkanélküli, aki kikerült a szakmájából, s aki régen esetleg vasesztergályos volt, az már nem nagyon tud mit átadni a gyerekeinek. Kit érdekel ma már az, amit egy régi vasesztergályos tudhatott. A korszerû technikákban viszont ma egy gyerek alkalmasint jártasabb, mint a szülei. Tudja használni a számítógépet, tud közlekedni az Interneten. De nem csak a szakmát nem tudják átadni a szülõk, hanem az életstratégiát sem. Azok a tapasztalatok, amiket õk felhalmoztak, jobbára érvényüket vesztették. A szülõ bizonytalansága pedig rávetül a gyerekek rossz és irányítás nélküli értékválasztására is.
Szlobodnyik: Pedig a munkahelyi identitás rendkívül fontos a felnõtt ember számára. Ha egy apa nem tudja értékelni önmagát, nem tudja példaként állítani a gyerek elé, akkor az nagyon erõs frusztrációkat okoz.
Iván: Valószínûleg ezért van az, amit a napi praxisomban látok: a gyereknevelés leegyszerûsödött jutalmazásra és büntetésre.
Erõs: Amerikában már a hatvanas-hetvenes években felbukkant az apa nélküli társadalom fogalma. Eltûntek az apák, felszívta õket a munkaerõpiac, de tulajdonképpen az anyák is, akiket az új, nárcisztikus szemléletû világban elsõsorban az érdekelt, hol mit lehet vásárolni. Mindez pedig oda vezetett, hogy a család szerkezete átalakult, az érzelmi kötelékek meglazultak, a szülõk a gyermekeikre sokkal kevésbé figyeltek oda, sokkal többet engedtek meg nekik, mint korábban, mivel sok esetben nem tudnak mit kezdeni velük.
Arató: Hannah Arendt tanulmánya a tekintélyrõl, illetve az oktatás válságáról szól. A filozófusnõ a különféle reformpedagógiákat bírálva azt állítja, hogy a nõk, a munkások és a kisebbségek emancipálása után a modern társadalmakban a gyerekeket is emancipálták. Ám ez az egyenjogúsítás a gyerekeknek nem válik feltétlenül hasznára, mert más természetû folyamatról van szó. Ami a nõk és a munkások számára felszabadulást hoz, elhagyatottságot és a cserbenhagyás érzését jelentheti a gyermeknek. Mert az õ számukra az élet és a növekedés egyszerû ténye még mindennél fontosabb. És Arendt összekapcsolja ezt a tendenciát a fiatalság fétisével. Talán ezekre a filmekre is elmondható, hogy a szülõk azért sem mutatnak példát (a veseköves nagymamaszerû mamáktól eltekintve), mert fiatalok akarnak maradni. S ha a fiatalság a divat, akkor a mintaadás elve eleve sérül.
Erõs: Ebben igaza van Arendtnek, de azt azért fontosnak tartom, hogy vannak gyermekjogok. Régebben – nem csak nálunk – a tanár gyakorlatilag bármit megtehetett a gyerekkel. De akár a szülõ is. A világirodalom teli van brutális nevelõkkel Dickenstõl Ottlikig. Fontos, hogy ma mégsem lehet akármit megtenni a gyerekekkel.
Szlobodnyik: Hogy a gyerek teljes emancipálása, véleményének folyamatos figyelembe vétele vissza tud ütni, azzal nagyon egyetértek. S talán ezzel függ össze, hogy a Rogers-féle és a különbözõ humanisztikus iskolák hatékonysága igen alacsony. Az Alagsorban Laci anyukája azt mondja: „Kértem a gyereket, hogy menjen be az iskolába, de hát nem ment be. Mit tudtam csinálni?”
– Ez a problémakör ugyanaz, mint amirõl Neil Postman ír az elveszett gyerekkor kapcsán. A gyereket nemcsak a szülõje, de a médiák is emancipálják azzal, hogy idejekorán szembesítik a felnõtt társadalom minden titkával, néhai tabujával, problémájával. Az ezredvégi gyerekek nem gyerekek, inkább kis felnõttek.
Arató: Ráadásul kicsit úgy jártak, mint Mrozek Tangójában: a szülõk „ellázadták elõlük a lázadást”. A gyerekeknek komoly szerepzavarokat okoz, hogy nem világosak azok a keretek, amivel szemben meghatározhatják önmagukat. De ha már az iskolánál tartunk, fontos, hogy ezekben a filmekben a gyerekek szakiskolákba járnak. Ahhoz harmadhoz tartoznak, amely a legelhanyagoltabb iskolatípusba jár. Valódi gond az is, hogy a szülõk már nem vállalják és nem is tudják vállalni a szocializációs minták közvetítését, a mindennapi tapasztalatok reflektálását, egyszerûen azért, mert a mama a legtöbb helyütt dolgozik. Az iskola pedig mentálisan és financiálisan készületlen arra, hogy mindezzel foglakozzon. A tananyagok, sõt az egész iskolarendszer teljesen lemaradt egy sor szociokulturális változásról.
Erõs: Az iskolarendszer ugyanakkor reprodukálja az egyenlõtlenségeket. Ezzel a témával már a hetvenes-nyolcvanas években sok szociológus foglalkozott. De természetesen ez nem csak magyar jelenség. Ha az utóbbi évek néhány nagyszerû angol játékfilmjére, az Alul semmire vagy a Patkányfogóra gondolunk, akkor kiderül, hogy a budapesti lakótelepek világa sem sivárabb, mint a sheffieldi vagy a glasgow-i munkáskerületeké.
Szlobodnyik: Ha már az angol filmek kapcsán megint visszatértünk az agresszióhoz, az Alagsor vagy az Eksön szereplõiben legalább megvan a társas igény. Az Afta fõhõse viszont inkább a magányos agresszióra mutat példát, ami mindig veszélyesebb, abból sokkal nehezebb kikeveredni. Bár nekem ez a film nem igazán tetszett. Tulajdonképpen csak az operatõri munkát értékeltem benne.
Iván: Az Afta nekem sem tetszett. Klisészerûnek, közhelyesnek éreztem a történetét. Már az elsõ jelenetben tudtam, hogy gyilkossággal fog véget érni. Túl sok ilyen filmet láttam már.
– Én viszont ellenkezõleg, nagyszerû, érett filmnek tartom. Éppen a befejezése egyáltalán nem egyértelmû, Mundruczó és operatõre ugyanis egy pillanatra sem foglalták egy képbe a tettest az áldozattal. Ráadásul hirtelen a barát is kitûnik a képbõl. S ettõl az egész lehet belsõ vágyteljesítõ kép, belsõ mozi, erõszakos fantáziálás, ami ezt a rémes napot lezárja.
Arató: Számomra is egy csomó gyönyörûség volt ebben a filmben, így például ahogyan szimbolikus térré válik a valós tér. Ahogy a garázssor labirintussá lesz, vagy amikor tengózás közben a labda egy csomó anya nélküli macskakölyökre esik. És ezek a macskakölykök meg a gyerekek nyilván egymást jelentik, de nem tolakodóan, nem szájbarágósan. Vagy amikor a nagydarab fiúk a (valóságban alighanem Rákos-pataknak hívott) szûkös betonvályúban gázolnak, az árokban, amibe Gyémánt, a fõszereplõ már a film elején véletlenül belecsúszik. Szép képzõmûvészeti allúzió a focipályás jelenet a félmeztelen fiúval: Ferenczy Károly A kavicsot dobáló fiúk címû festményére emlékeztet. És ugyanaz az életérzés: a gyakran alsó kameraállásból mutatott srácok nagynak, erõsnek látszanak, de ugyanakkor bizonytalanul bámulnak a jövõbe... Az is érdekes, hogy mindkét szeretkezési jelenetben zenét hallgat az egyik fél. Az elsõben a lány valami heavymetalost hallgat, akusztikusan külön térben a fiútól. Késõbb, amikor a fõszereplõ barátja magatehetetlen részeg anyukájával szerelmeskedne, akin szintén fülhallgató van, a fiú átveszi a hallgatót, de hirtelen elmegy a kedve az egésztõl: megnyílik ugyanis köztük egy kulturális szakadék: a magnóból az Abba szól. S a film tempóváltásai is nagyszerûek.
Szlobodnyik: Kétségtelenül jól megmutatja ez a film, hogy milyen apró nüánszokon múlik ezeknek a fiataloknak a további sorsa. Nagyon sok ilyen gyerek van a praxisomban, akik súlyos dolgokat követtek el, akár gyilkosságokat, de valójában csak pár meggondolatlan másodpercen múlt minden.
Arató: Én megfordítanám… Nekem a film azért tetszett, mert akár megtörténik ez a gyilkosság, akár nem, a fiú agressziója viszontagresszió. A jól öltözött autótulajdonos köt beléjük, három garázzsal odábbról, akit a fiúk nem zavartak. Az Eksön és az Alagsor csak a frusztrációt mutatta. Az Aftában viszont szépen felépül a folyamat: hova is vezet ez a frusztráció.
– S mit mondhatnánk arról, amirõl egyáltalán nem készül film: vajon a középosztálybeli családok sikeresebben adják-e át saját kulturális tapasztalataikat?
Erõs: Talán igen. De õket is érinti az a jelenség, amellyel mostanában több kutatás foglalkozott, vagyis hogy mennyire eltûnt nálunk az embereket körülvevõ társas hálózat. Amikor azt kérdezték az emberektõl, hány barátjuk van, hány társukra számíthatnak, ha bajba kerülnek, kiderült, hogy ez a network szétesõben van, a gyerekek magukra maradtak.
Arató: Nagyon sok érzelmileg elhanyagolt, magányos gyereket ismerek, akikkel magas beosztású, magasan kvalifikált, mûvelt szüleik egyáltalán nem foglalkoznak. A fiatalok viszont elkezdtek kiépíteni egy új network-öt maguknak. Az új család a chat-site, az Internet beszélgetõ oldala, illetve a mobil. Az írásbeli érettségin 15 gyerek közül 13-an tették ki a mobiljukat az asztalra.
Szlobodnyik: Épp ebbõl az iskolából sajnos nagyon sok gyereket ismerünk. A felsõközéposztályban a szülõk perfekcionizmusa gyakran tökéletesen beépül a gyerekbe, aki aztán olyan mércét állít fel magának, amelynek képtelen megfelelni. És gyakran sem pozitív, sem negatív elismerést nem kap semmiért. Minden téren tökéletesnek kell lennem – sugallja a család és a média egyaránt. Szépnek kell lennem, osztályelsõnek kell lennem. S egyszercsak minden összeomlik, mert ennyit ember nem tud megcsinálni. A szülõ, a felnõtt társadalom pedig elfelejtette õt erre figyelmeztetni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu