A játék akció, nem lehet kívülrõl megítélni.

Intellektuális körökben divat csepülni a videójátékokat. Mint minden popkultúrát, ezt is könnyû a komolyság magasából lenézni és megvetni, netán a szörnyûködni a játék- és számítógépek képernyõin látható durva jelenetektõl. Azonban mint minden popkultúra, a popzenétõl a hollywoodi moziig, ez a terület is elõállított olyan értékeket, amelyek bármilyen mérce szerint megállják a helyüket, hacsak a mérce nem az eleve elutasítás.
E kis írás apropóját Varga Ágota Eksön címû dokumentumfilmje adta. A filmbõl végig süt, hogy a rendezõ eleve utálja ezeket a számítógépes játékokat. Szerinte ezek a játékok értelmetlenek és agresszívek, akik pedig játsszák õket, azok annyira beszûkültek, hogy még értelmes választ sem tudnak adni a kérdésekre.
A videójátékok többségének alapját valóban a lövöldözés, ugrándozás és egyéb intenzív pszichomotorikus tevékenységek alkotják. Ezek azonban csak a játékok alapritmusát adják meg, akár a popzenének a dobok. E felszín alatt a legjobban sikerült videójátékok meglepõen mély intellektuális kihívásokat is tartalmaznak. Éppen a legsikeresebb videójátékokban mutathatók ki igen komoly szellemi teljesítményeket igénylõ rejtvényelemek és grafikai megoldások. Jellemzõ módon az Eksön legérdekesebb jelenetei is a játékgépek képernyõirõl valók, ezeket kiváló érzékkel válogatta össze a rendezõ.
Szokás a videójátékok védelmében felhozni, hogy nagymértékben fejlesztik a mozgás-koordinációt vagy a döntési készséget. Ez talán igaz is (a tudományos igényû vizsgálatok eredményei egyelõre ellentmondásosak), de eléggé mellékes szempont. Ez ugyanis nem a videójátékoknak, hanem magának a számítógépes technológiának az érdeme; ilyen hatásuk másképp is kiaknázható lenne. A sikeres (és eredményes) oktatóprogramok ugyanezeket az eszközöket használják; éppen ettõl mûködnek, és talán éppen emiatt nem találják helyüket az iskolákban, ahol eleve gyanús, ami élvezetes. Mint ahogy a legtöbb matektanár nagy ívben elkerüli az igazán szép feladatokat, s a legtöbb tornatanár kategorikusan tiltja a tornaórán a focit. Úgyhogy én sem ezeket hozom fel elsõsorban a videójátékok védelmében, ha már fogadatlan prókátorukká lettem.
A szörnyûködés, netán cenzorért kiáltás elõtt érdemes megvizsgálni, milyen hatásuk van ezeknek a játékoknak valójában. Tényleg növelik-e az agressziót a valódi életben? Nos, a pszichológiai kutatások eredményei ezt nem látszanak alátámasztani. Az agresszív, véres jelenetek passzív nézése valóban mutat valamelyes agressziónövelõ hatást, bár a növekedés mértéke a legtöbb kutatás szerint nem különösebben magas. Az aktív, absztrakt agressziónak azonban nem volt kimutatható ilyen hatása, sõt, egyes kutatások még kifejezett (bár szintén nem nagy mértékû) csökkenést találtak.
Ez egyben azt is magyarázza, hogy miért oly hatásosak az Eksön-filmbe sûrûn bevágott képernyõ-jelenetek. A nézõ nem aktívan játssza õket, hanem passzívan nézi, és így egészen más a hatásuk, mintha játszana ezekkel a játékokkal. Ugyanaz a jelenet nézve növelheti bennem az agressziót, holott aktívan átélve, irányítva esetleg épphogy csökkentené. Az említett pszichológiai kutatások alapján azt állítom, hogy az Eksön-film kifejezetten félrevezetõ – nyilván nem szándékosan, de hatásában mégis az.
Aki azon szörnyûködik, hogy milyen nyílt agresszió zajlik ezekben a játékokban, annak ajánlom figyelmébe a sakkozókat. A sakkozók gátlástalanul ki akarják nyírni, le akarják gyilkolni az ellenfél figuráit – képzeljük el, miféle kíméletlen vérengzést fognak ezek után az életben véghezvinni… A sakk persze nem olyan realisztikus, mint a számítógépes játékok. (Ezzel együtt bizonyos iszlám országokban betiltották, és lényegében ugyanolyan indokok alapján, amiért itt egyesek cenzorért kiáltanak a videójátékok miatt.) Csakhogy a hiperrealizmusban éppen az a csavar, hogy minél realisztikusabb, annál könnyebb elvonatkoztatni tõle: olyan élethû, hogy nyilván nem is lehet igaz. És tényleg: nem is az. A legsikeresebb akciónk hatására sem hal meg soha senki.
A játékszenvedély természetesen akár a függõségig fokozódhat. De az igazán érdekes kérdés az volna, vajon mit csinálnának ezek a srácok, ha nem lenne videójáték. Ha drogoznának helyette. Akkor nem jobb mégis a játékterem?
A videójátékok kialakították a maguk újfajta szociális kereteit is. Ma már aligha tekinthetõk az embereket egymástól elidegenítõ, elmagányosító tevékenységeknek. Az még az Eksön-filmbõl is kiderült, hogy a játéktermekben egyfajta társas élet zajlik, talán nem is rosszabb minõségû, mint például egy sakk- vagy karate-klubban – nem tudom. De ha valaki ilyen mély elõítéletekkel közeledik hozzájuk, mint Varga Ágota, attól nyilván nem is fogom megtudni. Talán majd egy másik dokumentumfilmbõl.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu