Rózsa Sándor könnyes emlékké vált, Princ kellemes borzongást okoz. Új televízió csatorna, régi filmekkel és mûsorokkal.

Feltámadt a Magyar Televízió. Nem ez a mostani, királyinak becézett (csúfolt?) intézmény, hanem az a régi, harminc-negyven évvel ezelõtti, a maga idejében egyedülálló és egyetlen népszórakoztató intézmény. Meghökkentõ jelenség ez a szappanoperákkal kábító, filmáradatot ontó, megtörtént baleseteket kéjjel újrajátszó, önképzõköri nívójú színjátékosokat világsztárrá avató tévécsatornák egyeduralmának idején. A varázsszó: Filmmúzeum. Nem az egykori, mélypincében mûködõ mozi a Dohány utca torkolatvidékén. Csak egy kattintás a távkapcsolón, s máris a honi televíziózás hõskorában járunk.
A Filmmúzeum csatorna, Prokopp Dóra nemrégen indult televíziója a nosztalgiázni kívánók házimozija. Tündökletes, hogy ezt meg lehetett csinálni. Mibul? – kérdezhetnénk Benedek Tibor annak idején klasszikussá vált kabarészámának zárópoénjával. (Ezt a remek magánszámot sajnos még nem ismételték.) Ki az az õrült milliomos, nagystílû emberbarát (à la Jean Valjean), adakozó tõkepénzes, aki ezt finanszírozza? Sehol egy reklámblokk, a mûsorok megszakítás nélkül peregnek. Meddig lehet ezt így csinálni: a reklámistent kísérteni, fityiszt mutogatni a tõkének. Hiszen nem csak kisnyugdíjasok és minimálbéresek ülnek oda a folyton-folyvást reprízelõ képernyõ elé.
Fájdítsuk egy kicsit azok szívét, akiknek még nem jön be a Filmmúzeum. Mi minden kerül elõ a régi dobozokból? Döbbenten tapasztaljuk, miként lett a hatvanas-hetvenes évek sokat szidott tévés produkcióiból egész jól fogadható, már-már klasszikus becsû sikerdarab. Ezt a hatást még nem írta le semmiféle esztétika, se szociálpszichológia. A régi, bemutatásuk idõpontjában akár megbukott filmek is felértékelõdnek a múló idõvel. Nemcsak azért, mert a legrosszabb esetben is szociografikusan rögzítették saját koruk vizuális szemléletmódját, és társadalomkutatási alapul szolgálhatnak, hanem mert a mezei mozinézõk (s valamiképp mind azok vagyunk) elsõ ifjúságukat láthatják feltámadni. Szerencsés az a rendezõ, akinek operatõrje egyéni ambícióból vagy éppen külsõ sugallatra eredeti helyszíneken forgatott, és nem second plánokkal rögzítette a kamerája elõtt megjelenõ alakokat. Duhajkodhat Jávor, ripizhet Latabár, ha látható mögöttük az éjszakai Oktogon képe a harmincas évekbõl vagy az Astoria szálló környéke egy reggeli csúcsforgalomban, rögvest felértékelõdik a jelenet. Feledve a csacska cselekmény, él az utca, él a film.
Médiakutatóknak kötelezõ odaülni a Filmmúzeum képernyõje elé. Tanulmányozhatják a harminc-negyven évvel ezelõtti hazai televíziózás gyakorlatát, nézhetik sorozatban az egykori szilveszteri mûsorokat, megtudhatják milyen volt anno egy sorozat (Egy óra múlva itt vagyok), klasszikus értékû tévé-játékokat (Gömböc), felejthetetlen színházi közvetítéseket (Fiorenza), színdarabok tévé-változatát (A két Bolyai, Fáklyaláng) láthatják újra. Kulturális misszió ez a javából. Még az egykori tévé-torna és esti mese reprízelésének is megvan a diszkrét bája.
De épp itt van egy kis bökkenõ. Míg a televízió archívumából szinte bármit mûsorra tudnak tûzni, gyaníthatóan nincs olyan érdekesség, amit, ha akarnak, ne tudnának lejátszani, viszont megindulásuk óta ugyanaz a mintegy ötven darabból álló filmcsomag pereg. Némelyik film (Sellõ a pecsétgyûrûn, Fotó Háber) már legalább tízszer szerepelt a képernyõjükön. A sematikus Örkény-regénybõl készült Becsület és dicsõséget is szakmányban vetítik, nem lett jobb sajnos, mint ahogy az egyik legrosszabb magyar bûnügyi film, a Fény a redõny mögött sem, amelyikrõl azt írta annak idején szegény B. Nagy László, hogy jobb lett volna, ha nem a szereplõk dobálják ki egymást a vonatablakból, hanem a rendezõ teszi ezt a forgatókönyvvel. A nagy kérdés: a Filmmúzeum miért nem tallóz oly bõségesen a Nemzeti Filmarchívum és a Mokép kópiaállományából, mint teszi azt a Magyar Televízió régiségeivel. Azt nem is akarjuk feltételezni, hogy utóbbi már a zsebükben, raktárukban volt valamiképp, s az elõbbiért meg számukra túl nagy árat kellene fizetni, mert akkor néhány hónapnyi tündöklés után leáldozik az épphogy elindult jó kezdeményezés napja. Játékfilmeket kell venni, de gyorsan, mert hamarosan unalmassá válik, egyesek szerint már azzá is vált, a választék. A televíziós régiségek egy ideig még fenntarthatják az érdeklõdést, hiszen a Filmmúzeum még elég kevés háztartásban fogható. Jöhet még a Cicavízió ismétlése, megjelenhet a képernyõn Takács Marika és Varga Jóska, de igazi tartalékai, ha ragaszkodik az alapelveihez, mégiscsak a játékfilmek archívumaiban lapulnak. Abból sosem válik képernyõs egyenkoszt, mindegyik egyedi darab, s még a legrosszabb is õriz valamit a filmemlékezetbõl.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu