Készül az elsõ egész estés magyar táncfilm. Hõsnõje az a táncosnõ, akit Grunwalsky a XXI. század maratoni futójának nevezett, és akinek bokáihoz Esterházy írt himnuszt.

A nõk kollektív elhülyülésének korában („ne bõgj az élet tarka lom/ amfora ohne tartalom” copyright Varró Dániel) az élettõl még valamit remélõk számára több mint biztató, ha egy olyan emberhez, mint Ladányi Andrea, egy férfi, Grunwalsky Ferenc, közel húszoldalas levelet ír. Ezt követõen ezerhatszáz képet készít a Vágy titokzatos tárgyáról, és ha már minden ilyen jól megy, két filmet is forgat vele, róla. A produkciók közül az egyik verzió nem más, mint az elsõ egész estés magyar táncfilm a Maratoni Futóról, az esendõrõl, a kapaszkodóról, a túlélõrõl. Bárhogyan is tiltakozik beszélgetõtársam valójában ki másról, mint Ladányi Andreáról?

— Nem ismerek táncos-koreográfust, sõt, színészt sem, akinek a film olyan erõteljesen irányította, alakította, dokumentálta volna az életét, mint a tiédet. Markó Ivánnal — és így a Gyõri Balettel — egy Rábai Miklós által koreografált balettfilm miatt szakítottál, amelyben Zsuráfszky Zoltánnal és Fülöp Viktorral szerepeltél. A távozásodról és az útkeresésrõl Rozgonyi Ádám készített Próbaszerencse címmel dokumentumfilmet 1988-ban. Kanadában, ahol három évig éltél, statisztaként tartottad el magadat és a Gate 2 címû horrorban szörnyecskeként rémisztgetted a nézõket. Hol vagyunk még Grunwalskytól, Jancsótól?
— Hát igen... Hiszen ott van még Böszörményi Zsuzsa Vörös Colibrija és Iványi Marcell portréfilmje. Valóban, nekem nagy álmom, nagy szerelmem a film. Tizennégy éves korom óta Zuglóban lakom, és mindennap elmentem a filmgyár elõtt, hogy felfedezzenek. Ahogyan egy filmrendezõ nem tud élni a kamera zümmögése nélkül, én azt érzem, ha már a szemem elé kerül egy ilyen masina, menten elájulok. Olyan mélyen vonz a minimalitása, hogy egészen mást hoz elõ belõlem, mint a színpadi magatartás. Belemásznak, belelátnak a lelkembe, a szemembe, az arcomba és akkor nem biztos, hogy szükség van arra a jelzésrendszerre, eszköztárra, ami a színpadon nélkülözhetetlen.
— Ez azt jelenti, hogy a kamera elõtt a színpadi létezésedet képes vagy kiiktatni, megszüntetni?
— Abszolút! Ez már akkor kialakult, erre már akkor odafigyeltem, amikor Markó Ivánnal felvettük az Izzó planétákat vagy a Jézus, az ember fiát. Ha azt mondták, hogy most közelit fognak készíteni, tudtam, nem lehet öt centit odébb mozdulni, csak egy millimétert. Erre kizárólag a filmes szakemberek tudják megtanítani az embert, fõleg ha érzik a rajongást.
— Csakhogy a táncosok többségének már egy prózai szerep megoldása is rettentõ gondot jelent. A verbalitás szintjén eleve elveszettnek érzik magukat, a mozgásrendszerük miatt pedig siralmasan teátrális alakításokkal keserítik el a jobb sorsra érdemes közönséget — akár a színpadon, akár a filmen. Viszont a te jelenléted, mondjuk a rettentõ naturális, durva Grunwalsky-filmben, a Visszatérésben egészen kivételes.
— Ez egy szépséges szerep. Ha megnézed a figura szemét, egy angyalt látsz, aki ebben a szörnyû közegben mindig jelen van, mindenrõl tud. Ám neki nincsen útja sehová. Senkihez sem tartozik. Nem került bele a filmbe, de öt fokos volt a Duna vize, amikor Feri azt kérte tõlem, hogy menjek be és ott egy szál fóliában, halként vibráljak. A mostani munkánkban, az erõdben kilenc fok volt. De Feri ugyanúgy ott állt, mint én, a keze lefagyott a kamerán. Mindezt egy forint nélkül. „Lopott” anyagból forgattunk.
— Koreográfusként — és most nem a musicalekben vállalt munkáidra gondolok, hanem a saját produkcióidra — mennyire „filmes” a dramaturgiád?
— Van egy limitált létszámú csapatom, limitált költségvetéssel, limitált színpadi lehetõségekkel. A rugalmasság, az izgalom kizárólag annyiban jelenik meg, hogy mindig, minden helyszínt elvállalok. Mindegy, hogy az múzeum, kert, erdõ vagy bokor, én oda adaptálom azt, amit nagyteremben megcsináltam. Tulajdonképpen nem érdekel a színpadi közeg — leszámítva a közönséget, az elõadás élõ voltát. Ha nincsen pénzem, akkor mindent úgy lecsupaszítok, hogy ne is érezzük azt, most itt egy fekete bársonnyal bevont körfüggöny elõtt játszunk. Ilyenkor vagy kiüríttetem a színházat, vagy behozatom az összes létezõ díszletet. Ugyanakkor ha a színpadon minimáljátékot alkalmazok, az nem a filmes tapasztalatból fakad. Másrészt a filmek esetében — fõleg ha a saját produkcióimról van szó — a táncnál nem a teljes alakot akarom látni, nem izgat, hogy látszódik-e a lábfejem. Egy testrészlet érdekel, vagy éppen egy közeli. Dobálhatom akár a lábaimat is, de a vásznon ez tökéletesen lényegtelen. Ezzel mindig meglepem azokat, akik csak táncfilmeket forgatnak, mert ott a koreográfus mindig azt akarja, hogy a teljes alakot mutassák. Ez azonban gyakorlatilag egy színpadi kivágás, és ettõl szétesik a kép. A vásznon vagy a tévéképernyõn viszont a ritmus, a feszesség, a részletek miatt lehet zseniális egy film. Egyébként mindig elmegyek a vágásra, megnézem a musztereket.
— A táncfilm, a közös munka Grunwalskyval mennyire hatott a színpadi munkádra?
— Talán ebbõl tanultam a legtöbbet. Feri belemászott a gerincoszlopomba, belement a csigolyáimba. Rendesen végigpásztázott. Az egyik vállízületem a kamerában olyan elképesztõ képzõmûvészeti formát ölt, hogy nem ismered fel, ez itt egy váll-részlet. Noha a Lajkó-szólóm idõben megelõzte a Feri filmjét, mégis oda-vissza játék volt ez. Rájöttem, meg lehet csinálni, és mûködik is a színpadon, amikor mindent kikapcsolok, nem kezdek el lábbal-kézzel dolgozni, hanem csak egy hátizommal vagy egy testrészlettel.
— Grunwalskyval minden egy komáromi erõdben kezdõdött, két évvel ezelõtt. Négy hétvége alatt ezerhatszáz fotó készült rólad. Csak egy fólia volt rajtad, az erõd üres, vörös falak, homok, és egyetlen hatalmas ablak. (A képeket Test-tér címmel mutatták be a Ludwig Múzeumban, esténként Ladányi Andrea társulata adta elõ az Éjféli maratont.) Most pedig két film készül, valójában ugyanaz az anyag: ötven perces verzió a Duna Televíziónak, és egy nagyjátékfilm, amelyhez még nyáron forgattok.
— Gyakorlatilag ebben a filmben hárman vagyunk: Grunwalsky, az õ szeme — vagyis a kamera a kezében —, és az én testem-lelkem. Az intimitás hihetetlen. Amikor elkezdtük ezt a munkát, Magyarországon még nem készült táncfilm, addig kizárólag táncjátékok rögzítésérõl beszélhettünk. Mi megteremtettünk a teljesen üres erõdben, homokban, üvegszilánkok között egy olyan figurát, amilyen még nem volt. Nem tudjuk, férfi vagy nõ. Egy hõs, aki a magányt, az erõt, megkockáztatom: a szépséget jeleníti meg. Éppen ezért nem kell történetet keresni, hanem olyasmit kell felfedezni, amivel nem nagyon találkozunk. Mert nem futkosnak köztünk hõsök. Mert nem nézünk fel senkire. A filmben a zene szerepe nagyon felértékelõdik. Most még kérdéses, hogyan szerezzük meg a Bartók-örökösök hozzájárulását...
— Persze, ez egy izgalmas longlife-program, biztosan ezért van, hogy most már a fél mûvésztársadalom rákapott...
— Aki ismeri Bartókot, és belenéz ebbe az anyagba, egyetlen kérdést sem fog feltenni. A film némában is lemehetne, de remélem, nem fog. Az embereknek ugyanis nincs türelmük ritmust váltani. Általában nem tudják, mi a csönd.
— Megdöbbentettél, amikor azt mondtad: magány, erõ, szépség. Miután megnéztem a fotókat, három szót írtam le egy papírra: magány, erõ, túlélõ... Az ember, akirõl egy levélben azt írta Grunwalsky: a „XXI. század Maratoni Futója”.
— Nézd, tökéletesen érdektelenné válunk, ha azt mutatjuk meg, aki én vagyok. Mert én ugyanolyan gyarló, jó, szép, hisztérikus vagyok, mint bárki más. Vannak az életemben olyan idõszakok, amikor megteremtek valamit, ahol csönd van, ahol más van. Ez nem más-állapot, ez mûvészi elõhívás. Van egy csomó a vásznon, aki egyszer csak kinyílik, mint hat férfi, vagy összezsugorodik, mint egy embrió. Ez azonban nem a Ladányi Andrea, hanem ez az a Ladányi Andrea, aki ezt megformálta, megcsinálta.
— Szerinted maradt még az emberekben érdeklõdés az ilyen kifinomultság, érzékenység iránt?
— Tíz embert biztosan tudok. És ez a tíz ember úgy él, úgy lát, úgy érez, hogy mindazt, amirõl beszélünk, be tudja fogadni. És õk ezt tovább fogják adni még tíz embernek. Szóval, lesz tíz. Ez fontos. Ahogyan fontos a pénz, fontos a marketing, fontos minden más is — minden, ami nem ez.
— Közhely, hogy Esterházy himnuszt írt a bokáidhoz, sõt, a fotókiállítás Orbán Ottót is megihlette. Ugyanakkor kevés embernek írnak le olyan mondatokat, mint amit abban a hosszú-hosszú levélben Grunwalsky neked. Ez a figyelem, elementáris érdeklõdés megrendítõ.
— És váratlan. Lehet, hogy más is gondolt már ilyesmit, vagy hasonlót rólam, de nem fogott tollat. Õ meg gyakorlatilag félórás ismeretség után, amikor három portrét készített rólam a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten címû Jancsó-filmbe, írt egy tizenhét oldalas levelet a Maratoni Futóról. Ezt látta bennem a kis fényképezõgépe mögül, és ezzel tulajdonképpen majdnem kötelezõvé tette, hogy amit bennem lát, azt nekem meg kell valósítanom. Egy vadidegen ember, aki nem ismer engem, akivel nincs mindennapi kapcsolatom, nem tudja, hogyan küzdök meg dolgokért és hogyan gördülök át dolgokon, de látta a Bolerót és sok minden mást, szembesített mindazzal, ami ennek a történetnek a lényege. Ami valóban hasonlít az én életemhez, az én vállalásomhoz, az én magányosságomhoz, amin elsõsorban a mûvészetemet kell érteni. És ahhoz, hogy engem nem igazán tudnak megtörni, nem igazán tudnak megállítani abban, amiben hiszek. Vagy amirõl azt gondolom, ez az én dolgom.
— Az öntörvényûség — ami szerencsére a munkáidra is erõteljesen rányomja a bélyegét — túl sok áldozattal jár egy olyan közegben, ahol szüntelenül kompromisszumokat, becstelen alkukat kell kötni.
— És mivel nem kötök becstelen alkukat, valóban, nehéz is. Köthetnék. Kellene is hogy kössek, mert egyedül maradok amiatt, hogy nem kötök. Így aztán nem én leszek a különleges, hanem én leszek a hülye. Egyet biztosan tudok: az emberek általában értik, amikor táncolok. Nagyon sokan jöttek, jönnek oda hozzám, hogy elmondják, azért okozok örömöt, mert értik, mirõl beszélek — szavak nélkül. Én nem mûvelem sem a minimál kortárs színházat, sem a klasszikus balettet, amely gyakorlatilag egy háromszáz lépésen belül mûködõ formastílus, ahol maximum tíz gesztus érthetõ, az összes többi nem. És ezt annak ellenére teszem, hogy én is ezt tanultam, én is itt élek a XXI. században. Csak aztán az ember egy nap elhatározza, azt mondja, amit gondol.
— 1999-ben úgy nyilatkoztál, két-három év múlva eldõl, mi lesz azzal a társulattal, az L. A. Company-val, amely olyan huszonéves emberekbõl verbuválódott, akik ingyen dolgoznak neked, ahogyan te is zsebbõl fedezed a produkcióidat. Mire jutottál magaddal?
— A Mûcsarnokban most fogunk elkövetni egy hétórás táncelõadást, az Éjféli maratont és a Mandarint (Ez utóbbi a Bartók örökösök döntése értelmében — zene nélkül ment, ezért a Bartók-mû címét sem használhatják az alkotók.)
— Ez az a produkció, amit 2000 szilveszterén valósítottál volna meg, huszonnégy órában?
— Igen, csak ott a táncmûvészet összes képviselõje fellépett volna egy-egy órában. Ez nem valósult meg. A hét részt, hét teremben, szünet nélkül táncoljuk el. Ha egy nézõ se lesz, ez akkor is fontos. Mert erre a két évre, és arra, amit ezek a srácok megtanultak—úgy szakmailag, mint emberileg, morálisan és mûvészileg—most pontot teszünk. Hét órán keresztül még én sem táncoltam, improvizálni már improvizáltam három órát. Én ezt csodálatos munkának tartom, fõleg ezzel a két évvel a hátunk mögött. Aztán hogy mi lesz utána, hogy tudjuk-e, kell-e tovább csinálni, még nem tudom. Egy biztos, ezt most már így nem lehet folytatni, de ez most lényegtelen, mert itt mindenki nagyon sokat kapott. Visszaigazolódott a hitem, hogy nem vagyok egyedül. Ezek az emberek maguktól jöttek be a terembe két éven keresztül, és a hét szerep, az elképesztõ mennyiségû és minõségû munka azt jelenti, hogy ha õk elmennek a világba, akkor boldogan elengedem õket, mert sok minden van a zsebükben.
— Nem éled meg kudarcként, hogy ezzel a múlttal, élõ hivatkozási pontként, úgy kell létezned, ahogyan évek óta létezel?
— Sokat háborogtam és vannak napok, amikor még háborgok is, de meg kell lássam a másik oldalt is. Ha a közönségnek, de fõleg a szakmának például a Paál Frenak társulata kell, akkor tegye ezt és nézze azt. Nem küzdhetek az elemekkel, mert én másról beszélek. Majd az idõ eldönt mindent.
— Csakhogy évek óta nem vagy a helyeden.
— Én is szoktam így érezni, de a filmesek, a színházi emberek vagy a sajtó képviselõi mindig elfogadtak, elismerték, amit csinálok. A szakma véleménye pedig nem érdekel. Velük sohasem volt olyan izgalmas, tartalmas beszélgetésem, mint mondjuk egy filmrendezõvel. Magyarországon természetesen nincsen sem lehetõségem, sem keresnivalóm a filmes szakmában, de egy biztos: ha nekikeseredem vagy azt mondom, ezt most ebben a percben abba kell hagyni, akkor azonnal elõtör az a rögeszmém, hogy felhívom a Szász Jánost, és megkérem, hadd vigyem neki a kávét. Ha egy ilyen ember mellett kávéhordó lehetnék, azt vállalnám. Az érdekelne.
— Egyébként is mindig voltak az életedben olyan, általában rendkívül karizmatikus mûvészek, kivétel nélkül férfiak, akik jelentõsen meghatározták a pályádat. Most, úgy tûnik, Horváth Csabával tudsz leginkább együtt dolgozni. (Horváth Csaba táncos-koreográfus a Közép-Európa Táncszínház mûvészeti vezetõje. Ladányi Andrea fõszereplésével három darabot készített: az Õs K-t, a Nero, szerelmemet és a színházi botrányt kavaró A csodálatos mandarint.)
— Mindig úgy alakítottam az életemet, hogy még ha nehezebben is élek majd, de inkább nem csalok, és mindig megválasztottam azokat, akikben hiszek. Markó Iván volt az elsõ olyan alkotó, koreográfus, akiben rendíthetetlenül bíztam, de az még egy tudatlan, ismeretlen állapot volt. Yorma Uotinen táncos-koreográfust, a Helsinki Nemzeti Balett igazgatóját tartom a legizgalmasabbnak, és aztán valóban, most Horváth Csabát. Mert mindazon produkciók fényében, amiket eddig itthon és máshol a világban megnéztem, nyugodtan kijelenthetem, legeredetibb az, amit ma õ mûvel Magyarországon. Márpedig számos olyan elõadást láttam külföldön, ami nagyon-nagyon „hasonlít” ahhoz, amit most nálunk csinálnak...
— Mert itt azt nyomják le a nézõk torkán, ami tõlünk nyugatabbra húsz éve volt „trendi”.
— Pontosan ezért a letûnt korok, letûnt trendjeinek hazai képviselõi nem tudnak engem lenyûgözni, ellentétben Horváth Csabával, aki lenyûgöz. Lenyûgöz az ereje, ösztönössége, vadsága. A nemzetközi piacon is százszor érdekesebb egy ilyen kelet-európai gyökerû kultúra, mint a ma nagyon divatos videóbejátszós, kicsit meztelen, kicsit nem meztelen, kicsit kicsi mozgásos, almaevõs nem tudom, milyen színház. Kanadában rengeteg ajánlatot kaptam, de azt gondoltam, ha nem érzek ezekkel az együttesekkel testi-lelki rokonságot, akkor miért vetõdjek a földre csak azért, hogy divatosan vetõdjünk. Én erre képtelen vagyok. .
— Galád módon a következõ megjegyzésedre bukkantam a Világszövetség 1993-as számában...
— ...biztosan én mondtam?!
— Nem is én! A mondat, amivel szembesítelek: „filmet szeretnék forgatni, egyetlenegyet. Az én filmemet”.
— Hát... Azért ma már nem vagyok Móricka. Ez hülyeség! Még akkor is, ha világosan látom: valójában mindig is a filmezés volt az, ami engem ebben az életben nagyon érdekelt. De már nem kapnám a kezembe a kamerát. Ez nekem már késõ.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu