Huszárik bolyongásai
Pipet
Dániel Ferenc

Az Elégia, a Szindbád, a Csontváry rendezõje idén lenne hetven éves.

[Mottó]
„S a bensõ formáért
kezem lendült…”
       (Huszárik Zoltán William Blake-et olvas)
Támadékony gondolkodókkal értek egyet, akik szerint a nyakló nélküli nosztalgiázás, emlékezés, bûnbánat versus engesztelés, a múzeumi tárlókban felhalmozott relikvia-halmaz tisztára mos, ahelyett, hogy éberségünket táplálná. A tisztára mosás idõtlenít, hatástalanít, mindent kifehérítve egynemûsít. Miért lenne kivétel ez alól a filmtörténet? Mondjuk, a magyar filmtörténet? Tisztának tetszõ szlogenek, mint „a hatvanas évek magyar filmmûvészete”? – s már tekeredik is elõrefele válogatatlanul több tízezer spulni mozgókép az archívumokból, noha javarésze már a keletkezés pillanatában felejtésre volt ítélve. S ez a javarész ma sem több tölteléknél.
Nem érném be ama közhellyel, hogy Huszárik Zoltán ellene szegült s fölébe nõtt a töltelékgyártásnak, merthogy maradandó filmeket alkotott, de az életmûve, a személye körül lengedezõ legenda is csípi a szememet: „A faluvégrõl, a szegénységbõl kikapaszkodott egyszeri parasztszármazék… és hûsége övéi iránt…” Huszárik (Barátainak Pipet) részese volt az ötvenhat után ocsúdó fiatal magyar avantgárdnak. Mindenki származott valahonnan (Novák Márk, Bácskai Lauró István, Tóth János, Sára Sándor, Ventilla István, Gaál István, Gyöngyössy Imre, Szabó István, Koltai János, Somló Tamás, a korelnök Jancsó Miklós…), s mindannyian új filmstruktúrák fölépítésével kísérleteztek, az optikai megjelenítésen túl megkülönböztethetõ látásmód-, érzékelésmód érvényesítéséért fáradoztak. A BBS éppen születõ félben volt. Mûhelyül szolgált bármi: éjjeli szabad vágószoba, törzskocsma, kávéházi sarok, társbérleti lakás, mások mûterme, ahol különbözõ vérmérsékletû (és neveltetésû) fickók közösen ábrándoztak, üvöltöztek, egymást lehülyézték – alkotói mániáik, barátságuk soktonnányi terhet elbírt, s még annál többet elbírni látszott.
Negyven év távlatából tekintve édesmindegy, de Pipetre jellemzõ, hogy megõrjítette a tanárait késlekedésével. Istennek se akarta (tudta) a fõiskolai vizsgafilmjét befejezni. Szerintem, merõ jóindulatból, meg hogy pontot tegyenek az i-re, visszadatálták a Játékot 1959-re. Õ már újabb opusára, a Groteszkre összpontosított.
Egyik maratoni éjszakai forgatásán bedolgoztunk neki, jelmezeket, kellékeket válogattunk, egyben statisztáltunk „némi húst téve a csontokra”. Sára Sándor (ahogy az lenni szokott, operatõri relációban) diktálta az iramot. Huszárik felajzottan sündörgött (a nõk körül pedig bonvivánként). Maga a forgatási helyszín démonikus volt (hogy bukkantak rá?) – Székesfehérvárott, már azért megérte: a pályaudvar alatt egy vasúti aluljáró megkezdve talán ha tizenöt-húsz méter hosszig, mûmárványos szocreál stílusba beburkolva, odahagyva – mint építészet kezdeménye a szebb jövõnek. „Ezek sohasem fognak áttörni a túloldalig.” Szívünk az álmatlanság elleni koffein tablettáktól dobogott hevesen. A kész filmetûd máig kafkai reminiszcenciákról tanúskodik. Tûrt kategóriába sorolták, nemigen forgalmazták.
Az Elégia bemutatója 1966 február közepén, enyhe vasárnap délelõtt az Uránia mozgóban volt, az egész úgymond magyar progresszió ott tolongott (ideológiai háttér: hogy a falu kollektivizálását ne lehessen többé visszacsinálni, nyomatékul százezrével vágták le a lovakat, az ország sok éven át ló-gyulaikolbászt evett, mégis sokan hittek a gazdasági reformokban). A mozgókép elkötelezettjei szemtanúként érzékelték, hogy új filmmûvészetünkben történt nagy áttörés. Maradandó érték született. (Ellenpont: valahogy kijárták a „kísérõfilm” státuszt, a Puskinban pergett a nagyfilm elõtt, többen rosszul lettek, mások tiltakoztak, megint mások ujjongtak.)
A film kihordási ideje 36 hónap volt. Ennek egyik kora estjén Tóth Janóval üldögéltünk a Hungária kávéház oldalsó kistermében, az operatõr kitartóan rajzolgatott. Pontosan hat órakor belibbent Pipet, kiberetválva, frissen, pihenten. „Mit szólsz, milyen pontos vagyok?” – ragyogott. Alkotótársa (kvázi bátyja) félig fölemelkedve, szordínósan üvöltve: „Papikám! A múlt hét keddjére volt megbeszélve!” Azután megbékéltek, valamelyik jelenet részleteibe mélyedtek – élõszóban s papíron villámgyors skiccekkel. Ezek a képzõmûvész eredeztetésû filmesek pillanatok alatt „vázolták” kompozíciós álmaikat, gondolataikat. Szinte kockázva láttak.
Ahogyan az egy remekmûnek kijár, az Elégiát sokan, behatóan elemezték, hivatkoztak rá, némelyik kinematográfiai elemét átvéve eszközként alkalmazták. Fölülmúlnia senkinek sem sikerült. Az alkotópáros olyan filmszerkezetet hozott létre, zeneileg elementárist és összetettet, amelyben a tér-illúziókeltésnek, filmgrafikának, hangzásnak páratlan az egysége. A letûnõ világ (természet, ló, ember, közös tárgyaik, eszközeik) nosztalgiája, elégiája távol tartott, funkciójától megfosztott szépség. A lovak riadalmának jegyei a „kijelölt áldozat” bélyegeként ismétlõdnek. A jelenet-töredékek tragédiát sejtetnek nem ernyedõ, mégis végtelenségig „kihúzott” expozíciós ívvel. Magán az íven: idõtlenség, bizarr térkivágások, elvonatkoztatott fények, színek, árvult bensõség, „lószemszög” és „mustrált ló”. A városi lét önkéntelenül „tetten ért”, mozzanatértékû, lappangva fenyegetõ montázs. Kifutás vagy kifejlet nélkül. Hatásfények, festett színek, kalligráfiák, mint a tragikomikus „átejtés” sugalmazásai. Illuzionista dimenziók, mutatványerek: lóversenypályán, vurstliban, cirkuszban, múzeumban, ahol az ember „nézõ”, míg hajdani társa a ló: „szereplõ”. Vesztõhely, ahol a filmbeli mozgás irányba fordul: tágas, titoktalan, mint a lágerek appelplatzai, s az áldozatot hóhérai a kivégzõkamrába vezetik.
Odabenn: rángás, hõkölés, „vérszag”, röhögés, kivégzés ismétlõdõ impulziókban, a kamera rángása, közelsége, szoros bizonyítékul, hogy „bûnrészesként részt vállal” a mészárlásból. Mindez egy befelé csavarodó spirális mentén tárgyiasul, de nincs kulminációs pontja (mint ahogy megszoktuk, elvárjuk), hanem kegyetlen, hosszú dobszólóra, magasba meredõ filmtekintettel végtelen futásba vált. Kérdezhetõ: a végzetük elõl menekülõ lovaké vagy a szörnytette miatt világba futó emberé ez a tekintet? Vagy mindkettõé?
Az Elégia mégsem zöld, nem is humánökológiai mû vagy mozivitairat, hiszen eleve avantgárd módon, groteszk felhangokkal jeleníti meg gépkorszakunk drámáját, amelyben a technikai létforma mintegy kiiktatja az õsibb civilizációs alakzatokat, még ha ez utóbbiak szertartásaikkal, viszonylataikkal, relikviáikkal, lenyomataikkal közelebb álltak is a lét pasztorizációjához.
Emblematikus standfotó Pipetrõl: a sarkán guggolva, arcát kezébe temetve – meditál. Életszerûbb, ha bemozdítjuk, s megidézünk egy élénk mozgású, gyorsbeszédû, kakukmarcis fanyar humorú alakot, egy ösztövér barátot, kamerabolondot, aki szeretetreméltó s képes rá, hogy „övéit” levegye a lábukról. Izzó zsarátnok pulzálását fotografálni a végtelenségig vagy a Koós Iván-tervezte hóbábokat életre animálni (Capriccio) – milliméternyi korrekciókon tusakodva Tóth Jánossal – még ifjúkori „testflight” idill. De megszakítás nélkül vezet át a Krúdy tanulmányokhoz, a Szindbád-látomás próbatételéhez.
Elsõ egész estés nagyjátékfilm? – a tét nagyságát felmérve apró részletekig menõen készülnek fel rá. A lehetõségek korlátlan voltától megittasulva már azon vacillálnak: mi lenne, ha Latinovits helyett talán az európai szívtipró, maga Vittorio De Sica játszaná az örök hajóst? Rómából pozitív visszajelzés érkezik, Sicának a megismert szerep tetszik. Szívesen találkozna Huszárikkal egy római trattoriában. Hungarofilm: némi költõpénz. Huszárik ki. Telefon, egyeztetés. Étterem. Pipet lázban égve vár. Betódul a népes De Sica család. Mindenki nyájas, szívélyes, jó étvágyú. Az idõsödõn is fess, szexis amorózó családfõ nem csak hogy boldogan játszaná Szindbádot, egyik fiával csináltatná a filmzenét. A forgatás idõpontjait egyeztetni kéne. Gyors segélykérõ telefon: a Hungarofilm, ha nehezen is, állja a vendéglõi cehet. A filmgázsi? Pénzrõl De Sica nem akar tárgyalni, arra valók az ügynökei. Lelkes búcsú. Késõbb tudakozódás: a maestro átlaggázsija magyar pénzben csillagászati összeg. Finito.
Finito? – a forgatókönyv elfogadva, a költségvetésbõl (akkori árakon) vagy másfélmillió forint legyalulva. Tóth álláspontja gyakorlatias: rá kell indulni kisebb limittel is, forgatni, forgatni, azután (megtörtént máskor is) úgysem hagyják veszni a pénzüket a háromnegyedrészt már celluloidra rögzített filmben. Huszárik szerint: ez erkölcstelen, kivitelezhetetlen. Pláne, hogy Tóth még nála is lassúbb, aggályosabb. A polémia végkifejlete (negyven év óta mindig újra) a Szindbád-film fõcímlistáján olvasható. Trükk: Tímár Péter, operatõr: Sára Sándor, társforgatókönyvíró: Tóth János, kiemelt helyen a rendezõé: Huszárik Zoltán (laboratóriumi munkák: 1971).
A filmrõl jószerivel mindent megírtak már, leltárba vették Szindbád szerelmetes, elárult hölgyeményeit, beszélõ neveiket, a tájakat, az étkeket, a bûneit, élvetegségét, úriember mivoltát, életuntságát, halálvágyát, a kettõ közti idõtlenséget, a Majmunka-Dayka Margit mitologémát, a mozgóképi rekvizitumokat, a színeket, a formákat, a rendkívüli effekteket, és így tovább. De mintha elsikkadt volna az elemzésekbõl a rituálékba rejtett keserû abszurditás, az önirónia nemzedéki élménye. Aczél György csinovnyikjai erre „ráérezve” ostorozták, vádolták beteges dekadenciával a filmet.
Fél évvel a bemutató után Filmkultúra-estet hirdettek az Egyetemi Színpadon. Teltház, még a földön is ültek. Az emelvényen szemközt Bíró Yvette, Konrád György, a Valóság két szerkesztõje: Lázár István, Sükösd Mihály. Oldalt, szélen Pipet. Lázár a filmszociológiáról szónokolt. Konrád hosszasan elemezte Jancsó filmjeiben az ölés és gyilkolás közti distinkciót. Yvette végre rájuk förmedt. Sükösd következetesen „Huszarik”-nak titulálva Pipetet, a mozgókép esztétizmusával próbálta kimosni a vádak alól. „Huszááárik” a nevem – mondta többször, mélyeket slukkolva –, és azért nyúltunk Krúdyhoz, hogy láttassuk: a mohó élnivágyásban paradox módon csapda rejlik, bukás, halál (kínos este volt). Meg sem említõdött, hogy miért nem lett fülledten erotikusabb az opus, amikor bele volt kódolva?
Nincs, nem is lehet közmegegyezés abban, hogy egy Huszárik formátumú pikareszk hõs, mennyi nõzés, ivás, csavargás árán cipelheti az életét. S hogy alkalmi stációkon át (rövidfilmek, remekmívû rádiós rendezések, grafikák) belefusson a kettõs tükrözésûnek tervezett Csontváry-filmbe. Kínok, keservek közt készül. Társforgatókönyv írói váltott lovakkal cserélõdnek: Tornai József, Dobai Péter, Császár István, a háttérben Pertorini Rezsõ pszichiáter, mindegyik rajta hagyja a kezenyomát. „Érzékelhetõen” – sajnos. Kiben öltsön testet az egymásnak feszülõ Huszárik-én és a lánglelkû Csontváry-inkarnáció? Kényszerûségbõl Ichak Finci bolgár színészt választják: zseniális is, õrült is, de alig tartható kordában. Jankura Péter operatõrrel lélegzetállítóan, ontológiailag majdnem hitelesen fotografálják Csontváry Kosztka Tivadar tájait – Taormináig hatolva, ettõl még a film (semelyik film) nem képes a festészet up to date rekonstrukciójára. A téboly minõségével is gondok vannak. Mert hiába próbálják finomítani, fokozni a kamera empátiáját, a kínok részvétteli leképezése mégiscsak „látlelete” a lelki szenvedés össze nem mérhetõ fokozatainak, hullámzásainak.
„Hullámzás” – a Csontváry-film egyenetlen zavarbaejtõ, részleteiben lenyûgözõ kinematográfiai búcsúlevél az élettõl: Pipet mementója? Tanúságtétele mûvészet iránti szerelmének? Valóban úgy halt meg, hogy nem ismerte önmagát? Ezt nem hiszem. Parabolaívû pályája veszedelmes és dögletesen unalmas korszakba esett, itt kevesen gyõztek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu

www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/