Szõke-film, nyolc és feles kerettel, roma életképpel.

Szõke András kerek bohócfeje tölti be a vásznat a Tündérdomb nyitóképein – ez az ismerõs, esendõ és mulatságos arc, egyike a legelképesztõbbeknek, amelyek az utóbbi két évtizedben magyar vásznon feltûntek. Fél gyõzelem ez az arc és ez az alak, a zömök mackóformájával, a murisan kacsázó lépteivel, az ártatlan, csodálkozó szemével; gyerekarc és gyerektest nagyra nõve, vérbeli filmclown, a Chaplinek, a Tatik, a balga szentek családjából. Az arc – Szõke András, a filmbéli és a valódi rendezõ, amint éppen a filmet forgatja – a kamerába és a kamerának beszél, az operatõrt instruálja épp, követné, amint bemegy a szociális otthonba, ahová a fõnöknõ hívta, hogy bokros tévés tapasztalataival segítse munkáját. Csoportterápiaszerûséghez akarja használni, alighanem, a mozgóképeket, ám a nagyszájú rendezõ átveszi az irányítást, kioktatja a megszeppent hölgyet a mûvészet mibenlétérõl, a filmes felelõsségérõl, majd leitatja, s azonmód meg is dugja. Aztán ahelyett, hogy segítene a rászorultakon, ráveti magát egy érdekes régi történetre, amit a lány mesélt egyik öreg cigány ápoltjukról, mert neki csak a nõ kell meg a sztori, önzõ állat, ilyenek a filmesek.
A történet a harmincas években játszódik az újabb Szõke-filmek helyszínén, Taliándörögdön, hõse egy Balázs nevû romagyerek, aki a fejébe vette, hogy repülõgépet épít, amióta falujuk határában kényszerleszállt egy kétszárnyú propelleres. A prológot követõen Balázs históriája elevenedik meg a vásznon – ahogy az idõs cigányember, vagy szavai nyomán a hõsnõ, vagy kettejük emlékeit képekbe fûzve az ambiciózus filmrendezõ jeleníti meg, nem tudni.
Jó erõs kezdés, mert arról szól, amirõl minden Szõke-film: hogy a rendezõ-fõszereplõ megpróbál összerakni, elmesélni egy történetet, s ez nem sikerül neki.
Nos, ezúttal sem sikerül, de most nem azért, mert a történetek alapjában elbeszélhetetlenek, hanem azért, mert nincs történet. A történetmesélés kudarcát meggyõzõen csak akkor lehetne ábrázolni, ha volna sûrû, erõs, életteli történés (mint volt a Vattatyúkban vagy az Európa Kempingben). A Tündérdomb históriája azonban addig tart, amíg el nem kezdik mesélni. Onnantól kezdve a korabeli taliándörögdi roma közösség életébõl látunk színes képeket, olyan mórikálós stílben és hangfekvésben, ahogyan azt a népszínmûvek írói és rajongói elképzelik. A cigányok koszban élnek, kiabálnak, káromkodnak, verekszenek, idõnként meg muzsikálnak és ölelkeznek. Ez a tónus a Szõkét vélhetõen megihletõ Kusturicánál is eléggé émelyítõ tud lenni (az Undergroundban, például), ám a nagyszerb-bosnyák rendezõ jobb mûveiben mindezt erõs irónia, s elvitathatatlan vizuális talentum ellensúlyozza. Szõke újabb filmjeibõl mindenekelõtt ez utóbbi hiányzik; a Tündérdomb epizódjai ezért kínosan amatõr marháskodásokká lesznek, ugyanakkor hiányzik belõlük az amatõrizmusnak az az õszinte, gyermeki bája, ami a rendezõ korai filmjeit oly elragadókká tette. Jobb sorsra érdemes emberek hada ripacskodik itten, Fábry Sándortól Galkó Balázsig, az ugyancsak jobb sorsra érdemes Markert Károly érdektelen, unalmas képein. Maga Szõke volna, persze, elsõsorban jobb sorsra érdemes (meg a nézõ, e sorok írója például, kinek Szõke felbukkanásakor remény töltötte el a szívét, hogy teremhet mégis filmkomédia a magyar ugaron, ezért is oly szomorú mostanság, a rendezõ újabb próbálkozásai láttán). Mert az arc, a „szõkeség” csak fél gyõzelem. Nem elég jópofáskodni a prológban, hogy most mi itten csináljuk a filmet, lesz, amilyen lesz, ha rossz, akkor majd arról szól. Nem elég beküldeni a képbe Marinkát, Merzát, Galkót, Fábryt, a régi haverokat, hogy gyertek, bolondozzatok, nyomjátok romába mostan, umcá-umcá-umcáccá, lehet bazsalyogni meg bazseválni, akár a kocsmai cigányviccekben – s aztán bevágni a felhõk fölött szálló kétmotoros repülõgép esztétikus, hidegfényû képeit, hogy az majd fölröpteti az anyagot költõi és filozófiai magasságokba; meg Szõkét, a filmest, amint nem tud semmit sem kezdeni azzal, amit csinált, mert tényleg nem lehet vele semmit sem kezdeni. Kínos nézni a nagyon tehetséges Szõke András egyre fakóbb önismételgetéseit: hogy nem tud kilépni „önkörébõl”, átlépni az árnyékát; hogy a korai vad marháskodások után, melyek meggyõzõek voltak, mert erõ lüktetett bennük, invenció és ígéret, nem képes megtalálni azt az érett filmformát, amellyel beteljesítené az eddigi munkásságával ébresztett reményeket.

Tündérdomb – magyar, 2000. Rendezte és írta: Szõke András. Kép: Markert Károly. Zene: Tótkecsuák, Amorf Ördögök, Flare Beás Hgyományõrzõ Együttes. Díszlet és jelmez: Estan Mónica. Vágó: Szalai Károly. Hang: Faludi Sándor. Producer: Szõke András, Simó Sándor, Barbalics Péter. Szereplõk: Csuzdi Balázs, Sárosdi Eszter, Makai Szilvia, Szõke András, Galkó Balázs, Fábry Sándor, Szûts Miklós, Badár Sándor, Simó Sándor, Horváth Zsuzsa, Rákli Veronika. Gyártó: Vattatyúk KKT. / Hunnia Filmstúdió / Magic Media. Támogató: MMKA, Balogh Tibor, Hegyes Gábor, Hegyes Zoltán. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Filmarchívum. 73 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu