Talán ez volt az elsõ olyan fényíró-fesztivál, amikor a magyar filmesek is nyomot hagytak maguk után.
Game Over! A játéknak vége, a játszó
embernek nincs helye, a XX. század a szemétkosárba
került, inkább klikkelj a mátrix.hu.-ra. Game Over!
Ezzel a több értelmû szlogennel gyújtották
meg fáklyájukat 2001-ben a Mediawave-n összegyûlt
fényírók. Tavaly még azon erõlködtek
a fesztivál szervezõi, hogy megállítsák
az idõt, tudatosan anakronisztikussá váljanak, és
kultúrához való nosztalgikus viszonyukkal a mamutok
szomorú sorsára jussanak. S bár sejthetõ, hogy
a Mátrix-planétában az információ a
nagy parázna, s a világháló az õ ágya,
de pontosan emiatt (dialektika – õsi görög fogalom) még
vadabb mulatozásba kezdtek Gyõrben, Dunaszerdahelyen, Nickelsdorfban
a mozgókép szerelmesei. Dunavölgyi Dáridó,
ahogy politikusék mindig is szerették volna. A Mediawave
összmûvészeti fesztivál, ahol népzenészek
keverednek jazzesekkel, cirkuszosok huszárokkal, filmesek filmesekkel,
férfiak nõkkel, vagyis az összes kunstot tudják,
de azért ennek a mutánsnak a gerincében mindig is
a világon szabadon alkotó képírók és
az õ filmtetteik álltak, állnak. A film továbbra
is ünnep, közösségi gondolkodási forma, „képezõ
mûvészet”, „a legfontosabb” és a „legélesebb”,
sem a piac, sem a közízlés nem játszik egy pályán
az élvezettel. A Mediawave a konzervatív-avantgarde ízlés
terrorja az ízléstelenség szabadságával
szemben, valódi XX. századi magatartás, ahol a katarzis
együtt jár a belépõjeggyel. (Az idén borsosabb
volt, igaz, a csereérték mindkét oldalán, hisz
Big Lucky Cartert vagy James Blod Almert, David Murrayt nehéz pár
ezer forintért bárhol is hallani e nyomorult földgolyón.)
A nemzetközi zsûri, amiben román, cseh, ukrán,
szlovák és jugoszláv filmesek mellett az ízlésben
elfogulatlanságot õrzõ magyar írók is
helyet kaptak – Tolnai Ottó, Balázs Attila, Körösi
Zoltán –, „nehéz helyzetben voltak”. A váratlan szófordulat
helyén való, mert a Mediawave az elmúlt tizenegy év
alatt mindig egy halom képszemetet lapátolt el a vászonról
ahhoz, hogy egy tucat díjazott alkotással megállapítsa
a trendet. A zsûri elõválogatása némileg
segít, hisz az ezer beküldött mûbõl csak
ötven-hatvan marad talpon, de ezekrõl tudható, hogy
tértõl és idõtõl függetlenül
is vetíthetõk, minden egyes darabja a kollektív gondolkodás
kincse, közös hagyaték. Megfelelni ennek már jóval
nehezebb, hiszen a trend követése helyett a trend megállapítása
az eredetiség és a katarzis metszéspontjában
általában rizikós, mindezt ráadásul
úgy, hogy Magyarország Európába felvételizik.
A fesztiválon sodródó mozistáktól,
például Kotnyek Istvántól, a budapesti Filmszemle
különdíjasától hallottam, hogy kicsit szomorú,
mert úgy érzi, a Mediawave is a trend szolgája lett,
szórakoztatni akar, nevettetni, holott ez világdivat és
szellemi alfa állapot, s erre itt közöttünk semmi
szükség. Õ nem is akar ez ügyben versenybe szállni.
Kétségtelenül igaz, az elõ- és a fõzsûri
díját (Bus stop 99, Benzinkút) olyan munkák
kapták, amiknek sem a nézése, sem az élvezése
nem okoz gondot.
A Bus stop 99 egy nyolc perces klip Svájcból. Reto Caffi
rendezõ nem csinált eredeti dolgot – sok hasonlóra
élveztünk már –, de azt tökéletesen. Hétfõ
reggel, munkába menet várakoznak az utasok, s persze nem
jön a 99-es busz. A közelben munkások dolgoznak, a város
zajos, mint egy behangolatlan koncertterem, szól az autóduda,
a mobil, a jegyautomata. Ebbe a hangzavarba a munka ritmusa viszi az ütemet,
amely végül is mindenkire átragad, s a kezében
lévõ tárgyakkal közös zenélésbe
kezd. Bolerósan építi föl a harmóniákat,
megszólalnak a kalapácsok, a kaparók, valaki a zipzárjával
szkreccsel rá, a mobil szintetizátor, az utasok örömzenészek,
verik a kukát, Fiesta van, hétfõ reggeli, munka elõtti
örömünnep. S aztán jön a busz, csend lesz, az
emberek elvesztik arcukat, utasok lesznek, game over.
S hát, igen, végig lehet röhögni az egészet,
de azért itt sem arról az önfeledt, a személyiség
méltóságát elvesztõ dáridóról
van szó, amivel a szórakoztatóipar tökéletesen
elhülyült gyermekkorba akarja taszítani nézõit.
Sõt, a közös zenélés öröme az
a sensus communis, amibe belefér a katarzis és a szellemi
kockázat. Hisz’ egyetlen játék alatt sem tudjuk megmondani,
ha valóban a homo ludensrõl van szó, hogy ki nevet
a végén. A zsûri fõdíját is ilyen
„szórakoztató” film kapta. A huszonnyolc perces, 35 milliméterre
készült Benzinkút a neves holland képíró,
Jos Stelling remeke. Váróterem címû, az erotikától
égetõen forró ötlete tavaly is díjat kapott.
Van egy hihetetlen jó színésze, Gene Bervoets, akinek
arcjátéka, kamera elõtti hangtalan szólójátékai
a némafilm fantasztikus mimikájú sztárjait
juttatja eszünkbe. Dugó van a sztrádán, koccanások,
anyázások ideje. Hõsünk araszolgat, egészen
addig, míg hátulról meg nem löki azt a hölgyet,
illetve autóját, akinek mellérõl és
faráról szívesen mesélnék hideg téli
napokon. Hõsünknek is tetszik a vad angyal, követni is
kezdi, s errõl akkor sem tesz le, amikor észreveszi az anyós
ülésen alvó, kopasz, fülbevalós, állat
méretû barátját. Végül egy benzinkúthoz
érkeznek, a hölgy marokra kapja a csövet, bedugja a tank
lyukába, a fenekével köröz, folyik a benzin. Persze,
provokálja hõsünket ez a fajta kokettálás,
s ilyenkor nincs az a veszély, amit egy rendes polgári életet
élõ akár élete árán is ne vállalna,
legalább is kukkolás szinten, amíg a sós csepp
homlokán le nem gördül. Jos Stelling mestere a szituációs
játéknak, a mozdulatokba sûrített erotikának.
Ehhez kifejezetten filmes eszközöket használ, vágást,
szuperközelit és totált, a kamera mozgása azonos
a szexuális settenkedéssel, montázst és szekvenciákat
látunk, mintha a film élne, s ami mögött a szexuális
frusztráció és gyõztes libidó áll
producerként. Stelling megkívánja a nézõtõl
azt a kukucskálást, amit az õ tipikusan házasságban
élõ, enyhén pocakos hõse is óhatatlanul
végez. Emiatt vagy nevetünk, vagy belepirulunk a szituáció
kísértésébe, ahogy az öltönyös
Szent Antal az õ Volvójában is hasonlóan bénázik.
A helyzet különleges – tisztes machónk végül
is a fiatal pár mögötti hátsó ülésen
bújik meg –, csak a karakter tipikus. A tipikus és a különleges
ütközési mezeje a film, s ebben Stelling pszichoanalitikus
jártassággal használja a mimézist. Fõdíjas
kisfilmjével az összes frusztrált férfi tiszteleg
a vágy titokzatos tárgya elõtt.
Ehhez igazán közel áll Oláh Lehel tizenhat
perces mûfaji filmje, az Öt után, hat elõtt. A
francia új hullám stílusjegyeivel megrajzolt etûdben
is hasonlókról, féltékenységrõl,
vágyról, szexualitásról van szó, csak
itt a férfi helyett a nõi lélek különössége
a döntõ. Kétségkívül lenyûgözõ
a dologtalan nõ szépsége és egész napra
szóló, tárgy nélküli semmittevése.
Közel áll a költészet mûfajához, az
alanyi lírához ez a nõi létezési forma,
ami miatt péniszirigység és melankólia fogja
el a férfiembert unos-untalan.
S már most ex cathedra kijelentem, hogy talán ez volt
az elsõ olyan Mediawave, amikor a magyar filmesek is jelen voltak,
nyomot hagytak maguk után. A korábbi években is volt
rá precedens, hogy egy-egy alkotás, filmes beverekedte magát
a világot jelentõ gyöngyvászonra. Csáky
László, Kotnyek István, a Domokos–Dömötör
tandem vagy Szolnoki József együtt indult a versenyben a hongkongiakkal,
hollandokkal, kínaiakkal. De pár fecske még nem fürdõruha
divat, hanem ornitológiai kérdés. A 2001-es esztendõben
viszont ennél többrõl volt szó. Oláh Lehel
mellett, elõtt, mindegy, de szólni kell a szegedi Pölczökrõl,
Róbertrõl és Boglárkáról, akik
már a Budapesti Független Filmszemlén is elkápráztatták
a zsûrit. Dokumentumfilmjük nem is hasonlít a beszélõ
fejes tévés-, vagy az Almási-féle dokumentarizmushoz.
A kép színezettsége, artisztikussága, a szereplõk
archaikus mintázása régi, tengeren túlról,
hajóládákban utazó filmtekercseket jutatnak
eszünkbe. A hely, a genius loci szabadon marad, ugyanúgy vagyunk
Indiában, mint Magyarországon, Közép-Európában
vagy Távol-Keleten, a filmben semmi sem lehetetlen a hiteltelenségen
kívül (a felvétel a mindkettõnek megfelelõ
Erdélyben forgott), s ugyanúgy a lét és a munka
észrevétlen szépségét fogalmazza meg,
mint Bukovszkij orosz földön vagy Helmer nyugaton. Pölczék
Szafari címû, ismerd meg hazád típusú
ironikus dokumentarizmusa és költészete parallel a világ
képi feldolgozásmódjával és esztétikájával.
A jószerivel elõélet nélküli fiatalokat
a legnagyobb rajongással fogadták a magyar pitére
kiéhezett kritikusok. Körülbelül olyan ez, mint mikor
a Fradi bejutott a Bajnokok Ligájába, s ilyenkor fölrémlik
a múlt: hiszen ezt mi tudjuk, valaha tanítottuk, bomba gól.
A Szafariban cigány gyerekek kószálnak a mezõn,
a szülõk vályogot vetnek, vízibivalyok sárban
dagonyáznak, béke van, s déli tizenkét órakor
harangszót visz a szél. Ha ezt a filmet nézem, mélyen
szégyellem magam a kitántorgott romák miatt, mert
azonnal megérzem, hogy a szemszöget a szeretet, az altruizmuson
túljutó szemlélõdõ szeretet nyitja meg.
Örülök, hogy ez a Szafari a miénk, hogy ebben ilyen
gyerekarcokat s szoknyájukat szélcibálta cigányasszonyokat
látok. A lelki feltételeken túl semmilyen megoldás,
ötlet, ideológia, politika nem kap szerepet, mégis paradigma
azoknak, akik ebbõl élnek. Illetve kéne, hogy legyen.
Attól félek, semmiféle formában nem fogják
Magyarországon forgalmazni, vagyis nézõje nem lesz,
így hatása sem. Kétségtelenül felveti
ez a Marcel Duchamp-i alaphelyzetet, miszerint a mû akkor is van,
ha nem látják. (Duchamp miután abbahagyta a mûvészetet,
s elment versenysakkozónak a francia válogatottba, egy befalazott
szobában élete végéig dolgozott egy objecten,
ami csak halála után vált ismertté.) A másik
díjazottnak, Mundruczó Kornélnak talán valamivel
kedvezõbb a helyzete. Profi filmes (én is röcögök
a jelzõn, hisz nálunk a profi azonos a tehetségtelennel
és a pénzéhessel, mindegy, nem fogok a magyar szemantikába
beleõrülni), s a Filmszemlés sikere után (Nincsen
nekem vágyam semmi címû filmje a legjobb elsõ
film díját kapta) újra tízest (vagy legalább
nyolcast) lõtt. Az Afta névtelen kamaszhõsei indulási
helyzetbõl leszedált áldozatok, egy elfaragott társadalom
gyermekei, ahol a szülõk mentális és szellemi
szétesése olyan autizmus, amin nincs is már min csodálkozni,
rövid reklám, s visszajönnek ugyanúgy. Garázsok
közé szorított játéktérrõl
van szó, amibe belesûrûsödik a tinédzser
szerelem, annak minden romantikája nélkül, beleszikkad
a játékösztön (game over, na ja), s a labdázást
szótlanul felváltja a gyilkosság. Mundruczó
nem hiba nélkül dolgozó filmes – szerintem a gyilkossági
jelenet túlságosan stilizált, jelszerû –, de
aki itt él, s látja a pénzen marakodó, a közönséget
megszólítani képtelen magyar filmeseket, érti,
mekkora dicséret ez. Mundruczó Kornélban van valami
Camus-féle kegyetlenség és tiszta filozófia,
amely a tett mögötti létet és lelket nyitogatja.
Különös az õ valósághoz való
viszonya, esztétikán kívülinek tetszik, ami ugye,
butaság, hisz filmeket vagyis formát alkot. Ezzel szemben
Káldy Laci bá, az öregkorára kõavantgarde
gesztusokat használó független filmes jelenti az alternatívát.
Õ mindig a személyes jelenlétet exponálja,
mûvészete gesztusokon nyugszik, de ezeket nem a formára
pazarolja, hanem a közösségi életterekre. Kocsmatévéje
ugyanúgy a szegénység esztétikájából
magyarázható, mint Jancsó–Grunwalsky filmjei. Szeretett
volna létrehozni falun egy kábeltévét, de a
vállalkozói réteg még nem érzi magát
a Mediciek örökösének, nem ad pénzt semmire,
így Káldy egyszerûsít. A falu életét
videón rögzíti, riportokat csinál, manipulál,
rekonstruál, belelép a kompozícióba. S aztán
fogja magát, a kazettát beteszi a kocsma éteri magasságában
felfüggesztett videóba, sör és kisfröccs hangicsál,
az adás szereplõi azonnal interaktívak, megbeszélik
egymás között egymást. Valaha Bódy Gábor
gondolkodott azon, milyen is lehet az ember arcú videó és
elektronikus kommunikáció. Káldy magányossága
és életkorából fakadó emberszeretete
fura módon a magyar avantgarde pápájához, Bódy
Gáborhoz köti, az más kérdés, hogy amit
az Infermentálon keresztül Bódy Európában
próbált megvalósítani, az ma már egy
falu kocsmájának a tévéjére szûkült.
A kissé hosszúra nyúlt fesztiválon számos
kategóriában osztottak díjat, hisz a kipusztult televíziós
fesztiválok helyére is készek a fényírók
belépni. Ráadásul ez volt az elsõ év,
amikor tõkeerõs médiumok is beszálltak a költségvetésében
megszokottan sanyarú sorsú jamboreeba. A Magyar Televízió
(valaha királyi) mint szponzor ígéretet tett arra,
hogy a díjnyertes munkákat levetíti. Olyannyira hihetetlen
ez az állítás – gondoljunk bele, tíz éven
keresztül egyetlen televíziós társaság
sem érdeklõdött a világ kisfilmjeinek krémjét
jelentõ produkciók iránt, hiába a profiljuk
–, hogy csak akkor hiszem, ha közülük egyet is látok.
De legalább van arra remény, hogy két szappanopera,
három talk-show és négy survival után az a
világ is megjelenik a tévéképernyõn,
aminek képe és arca van, s közben nem lehet nyerni semmit.
Talán csak valamit vissza önmagunkból. Mielõtt
a játéknak tényleg vége lenne.
Mediawave ’2001 – díjak
Fõdíj – Jos Stelling: Benzinkút
Legjobb rendezõ – Philip Gröning: L’amour, L’argent, L’amour
Legjobb operatõr – Gózon Francisco és Szaladják
István (Weichinger Andrea – Nicholas Thorpe: Rózsa és
szõlõlevél)
A nemzetközi filmprogram díjai
Legjobb ötlet – Christian Ditter: Verzaubert
Legjobb animációs film – Phil Mulloy: Intolerance
Legjobb zenei film – Thierry De Mey: Musique de tables
Legjobb „porlepte dobozok” – Andrej Oszipov: Et cetera
Legjobb kísérleti film – Matt Hulse: Hotel Central
A nemzetközi videó- és televízióprogram
díjai
A legjobb televíziós film fõdíja – Uns
Celma: Egg Lady
A videófilm kategória fõdíja – Peng Hui:
Kong Shan
A nemzetközi filmprogram külön díjai
Animációs külön díj – Michal Struss:
V Kocke; Markus Mutanen: Moritz ja filemon
Kisebbségi különdíj – Alexandra Bulea: Anonym;
Audrius Stonys: Viena
Dokumentum különdíj – Pölcz Róbert és
Boglárka: Szafari
„Porlepte dobozok” különdíj – Sorin Dragoi: La Bunici
Kisjáték film különdíj – Irvine Allan:
Daddy’s Girl
Zenei különdíj – Marc Oriol: Big Lucky Carter
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu