A sziget foglya
La Veuve de Saint-Pierre – francia, 1999. Rendezte:
Patrice Leconte. Írta: Claude Faraldo. Kép: Eduardo Serra.
Zene: Pascal Estéve. Szereplõk: Juliette Binoche (Madama
La), Daniel Auteuil (Kapitány), Emir Kusturica (Neel Auguste). Gyártó:
France2/France3/Ephitéte. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos.
107 perc.
Saint Pierre-en nincs guillotine. Egy ilyen aprócska,
párszáz lakosú francia-kanadai sziget az 1850-es években
nem oly fontos, hogy az államhatalom jelképe, a véres
karriert befutott, a forradalom által rendszeresített „humánus
gyilok”, a nyaktiló ott „állomásozzék”. – Józan
ésszel el sem képzelhetõ, hogy szükség
lehet rá. Azután a józan ész megcsalatik. Gyilkosság
történik a szigeten – szükség van a nyaktilóra.
Neel Auguste-nak, a halálra ítélt
gyilkosnak van még néhány hónapja – addig élhet,
míg a messzi Martinique-rõl Kanadába érkezik
a gyarmatról gyarmatra bolyongó vándor kivégzõszerszám,
s végre fejét vehetik.
A bûnös a maroknyi helyõrség
parancsnokának õrizetére bízva várja,
hogy sorsa beteljesedjék. A hosszú várakozás
alatt a Kapitány és gyönyörû felesége,
Madame La felügyelik a lassú, egyszerû, szemlátomást
jólelkû férfit, s a községi elöljárók
heves tiltakozása ellenére gyakorlatilag szabadon engedik
– a szigetrõl nem távozhat úgysem –, ezer porkolábnál
ugyanis gondosabban õrzi a jeges óceán.
Neel August fogsága idején, a nyaktiló
árnyékában sokszorta több jót tesz mint
amennyi gaztett terheli számláját. Ám hiába
billen javára jó és rossz mérlege, s hiába
válik a sziget legnépszerûbb emberévé,
akinek gyakorlatilag mindenki hálával tartozik, az ítélet
már kimondatott, a törvény rendje merev, hajlíthatatlan,
nem ismer sem kegyelmet, sem méltányosságot. Madame
La és a Kapitány mindent megtesznek védencük
érdekében, ám hiába. A rend a törvény
õrének szembeszegülését csakis zendülésnek
láthatja, és kétszeres dühvel sújt le
rá. Nemcsak Neel Augustöt éri utol az elkerülhetetlen
végzet, hanem a Kapitány is áldozatul esik a kísérletnek,
hogy a földi igazságszolgáltatás rozsdás
mérlegét az égihez igazítsa.
Gyönyörû film A sziget foglya. Arról
szól, amirõl szólni érdemes: rosszról
és jóról, reménytelenségrõl és
reményrõl.
Békés Pál
Patkánymese
Rat – ír, 2000. Rendezte: Steve Barron. Írta:
Wesley Burrowes. Kép: Brendan Galvin. Zene: Pete Briquette és
Bob Geldolf. Szereplõk: Pete Postlethwaite (Hubert), Imelda Stauton
(Conchita), Frank Kelly (Matt), David Wilmot (Spratt). Gyártó:
UIP. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 93 perc.
Ha apánk egyik pillanatról a másikra
patkánnyá változik, elég nagy gondban vagyunk.
Kapkodunk fûhöz-fához, nem tudjuk mi illik, mi nem. Komoly
esélyünk van rá, hogy a legalaposabb illemtankönyvben
sem találjuk, hogy ilyen esetekre mit ír elõ az etikett.
Steve Barron szolid ír kisvárosi környezetben
játszódó vígjátéka mintegy villanófénynél
szembesít bennünket, nézõket a nem túl
valószínû, ám a látottak alapján
nem is kizárható eshetõséggel: a nyakló
nélkül vedelt sör hatására egy nap apánk
minden elõjel nélkül patkánnyá változhat.
Ha netán így alakul, tulajdonképpen
kevésszámú lehetõség közül
választhatunk. Ha az áldozat zsémbes felesége
vagyunk, akkor a biztonság kedvéért toljuk le jó
alaposan, káráljunk naphosszat, és hányjuk
szemére a nyavalyásnak, hogy direkte a mi bosszantásunkra
tette, amit tett, csak hogy hírbe keverjen a szomszédok elõtt.
Ha az áldozat papnak készülõ
fiául szemelt ki bennünket a balsors, akkor törjünk
felette pálcát, sõt törjünk a patkány-atya
vesztére. Elvégre mindennek van határa, felfoghatjuk
úgy is, hogy nemzõnk hirtelen és alattomos átváltozásával
mintegy a mi vesztünkre tört, sötét árnyat
vetvén bontakozó jövõnkre – még az sem
biztos, hogy az embert ilyen hendikeppel egyáltalán felszentelik!
–, ergo inkább vesszen atyánk, mint karrierünk, és
inkább mi öljük meg õt, semmint bennünket
a szégyen. Ha a rágcsáló leánya vagyunk,
szólaljon meg bennünk a lelkiismeret, szívünket
szorítsa szánalom, tegyünk meg mindent sorsverte papánk
pátyolására, oltalmazzuk a nemtelenül életére
törõ más családtagok orv terveitõl. Ha
netán nagybáty vagyunk, a család esze és mentsvára,
akkor igyekezzünk megtalálni az arany középutat,
s próbáljuk az észszerûség keretei közé
szorítani a merõben ésszerûtlen történéseket.
Számûzzük rokonunkat a családi fészekbõl,
hiszen patkány a lakásba nem való, ám számûzetése
helyén hagyjunk egy zakót, zsebében a buszpénzzel,
mert ki tudja…
Végül, ha lézengõ újságíróvá
alázott bennünket az élet, olyanná, aki e képtelen
eseményben és annak a tényfeltáró zsurnalisztika
eszközeivel történõ hiteles rögzítésében
élete nagy lehetõségét orrontja, akkor költözzünk
be a családhoz, és vegyük kezünkbe a kormányrudat
– formáljuk a valóságot saját szánk
íze szerint.
Wesley Burrowes forgatókönyve nem hagy lehetõséget
kihasználatlanul. A patkánypapa körül forgolódó
családtagok, rokonok és haszonlesõk a kivételes
pillanat fényében megmutatják igaz valójukat.
Ez a komédia nem fergeteges. Csak jóízûen kesernyés:
igazi.
Nevetésünket egy pillanatra mintha elnyomná
a színpad szélérõl közönségére
pillantó szatíraíró kurta megjegyzése:
„Magatokon röhögtök.”
Van tanulság is. Ne feledjük: ha apánk
patkánnyá változik, viselkedjünk körültekintõen.
Olyankor aztán tényleg rajtunk a világ szeme.
Békés Pál
Az élet csodái
A la verticale de l’été – vietnámi,
2000. Rendezte és írta: Anh Hung Tran. Kép: Mark Lee.
Zene: Ton That Tiet. Szereplõk: Tran Nu Yen-khe (Lien), Nguyen Nhu
Quynh (Suong), Le Khan (Khan), Ngo Quang Hai (Hai). Gyártó:
Arte France Cinéma/Hang Phim Truyen/Lazannec Films/Le Studio Canal/ZDF.
Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 112 perc.
A forgalmazó tenyérbemászóan
giccses magyar címet választott, nem is hinné, milyen
helyesen. Errõl a bosszantóan szépelgõ filmrõl
némi csodálkozással tudok csak szólni. Csodálkozom,
hogy a vietnami rendezõ, aki elsõ, többszörös
fesztiválgyõztes, világot meghódító
filmjében (A zöld papaya illata) lélegzet-elállító
finomsággal kerülte el a szépség ábrázolásánál
ott ólálkodó olcsó giccset, most finomságot
mímelve pancsikol a langyos, habfürdõs vízben.
Csodálkozom, mert fesztiválgyõztes és világhódító
második, másfajta filmjében (A riksás fiú)
is tehetségesen és ügyesen lavírozott a hatásvadászat
és sokkoló realizmus közti sávban. Most sajnos
megint más, „emelkedettebb” igénnyel Európának
készített filmet.
Színpompás, „finom”, lassú látvány.
Selymek, aranyhalak, zöld kertek. Afféle Rózsadombnak
néztem a helyszínt, mely a film szerint Hanoi volna. Három
nõvér mindennapjait látjuk egy teaházban. Mindegyikük
titkot rejteget, és anyjuk halálának évfordulóján
talán szembenéznek titkaikkal meg elfojtásaikkal.
A teaháznak a legidõsebb a tulajdonosa. Másikuk férje
író, aki egyszercsak repülõre ül, és
az ezer kilométerre levõ Saigonba (Ho Shi-minh-város)
utazik, hogy ott elegáns szállodába költözve
fejezze be készülõ regényét. A nõvérek,
férjeik, üzletfeleik és a magántulajdonú
teaház vendégei franciául beszélnek, a déli
fõvárost régi nevén, csak Saigonként
említik, sõt, egyszer mellékesen mások „vállalat-alapításáról”
is szó esik. Figyelemreméltó gondok, mormoltam, és
röpke félóráig azt hittem, hogy talán
a hatvanas években, még a háború elõtti
idõkben járunk, és a láthatóan polgári
jómódban élõ teaház-família akkor
települt haza Párizsból – nem is sejtve, hogy jön
majd a vietkong. A vörös lobogós vietkong valóban
jött, többmillió áldozatot követelõ,
hosszú és diadalmas felszabadító háborúval,
amelynek az volt a célja, hogy Vietnam földjén délen,
Saigonban se lehessen az embernek magántulajdona, teaháza
(vállalata meg pláne), és írókat csak
az állam fizethessen, utaztathasson és pénzelhessen,
valamint küldhessen átnevelõ táborba. Nagyot
tévedtem: a saját költségén luxusszállóban
dolgozó író napjainkban vívódik mobiltelefonon.
Mit szólna Ho Si-minh és a sok bozót-komisszár
ehhez a modern, újmódi kommunista Vietnamhoz? Avagy talán
már a filmnek ez a külsõ, valósághûnek
szánt rétege, felszíne is hamiskodó? Ilyen
a mai Vietnam polgári-értelmiségi rétegének
mindennapja, életmódja, vagy csupán annyira igazi,
mint ahogy itt mindenki franciául cseveg, szinkronnal vagy anélkül?
Nehéz a válasz: fogalmam sincs a vietnami
társadalomról. Nekem ugyan kicsit büdös ez a hamis
francia filmekbõl idetévedt regényíró
(bár, ha a Vogue-magazin saigoni munkatársa, akkor reálisabb,
csak vajon miért nem mondja?), de Az élet csodáit
nem társadalomtudományi hitelesség okán tartom
émelyítõnek. Ettõl még mûvészi
értelemben igaz lehetne. Sajnos nem az, mert lélektani titkok
mögött a szappanoperák kliséi rémlenek.
Nem az, mert a csendes képsorok fényesre lakkozott szemléletrõl,
ál-valóságról árulkodnak; nem az, mert
a családi rejtelmek, akár fény derül rájuk,
akár nem, feledhetõek és érdektelenek – szépelgõ
és hamiskodó filmes ábrázolásmódjuk
miatt. Az egész olyan, mintha egy értelmiségi utazóiroda
finomkodó propaganda-mûve volna: csak semmi politika, felejtsük
el, más idõk járnak: inkább a mindennapok giccse.
Finom máz alatt vastagon: belefér egy Courts-Mahler-es ízû
„Senki szigete” is a déltengerek képesmagazin-öblén
(vagy hogy’ is), ahol egy házasságban megszürkült
idõsödõ férfi ifjú és tiszta élettársra
talál. A nézõ meg jajdeszép filmre.
Bikácsy Gergely
Miss Julie
Miss Julie – angol, 1999. Rendezte: Mike Figgis. Írta:
August Strindberg drámája alapján Helen Cooper. Kép:
Benoit Delhomme. Zene: Mike Figgis. Szereplõk: Saffron Burrows (Julie),
Peter Mullan (Jean), Doyle Kennedy (Kristin). Gyártó: Moonstone
Entertainment. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált.
97 perc.
Mike Figgis valamit félreértett. Strindberg
1888-ban írt Julie kisasszonya a drámatörténet
klasszikusa, de nem klasszikus, hanem modern dráma, egyetlen konfliktusra,
egyetlen, novella-terjedelemben megfogalmazható gondolatsorra épülõ
egyfelvonásos. Nem alkalmas alapanyag arra, hogy kitöltsön
kilencvenhét percet a filmvásznon. Hiszen minden, ami történik
benne – a grófkisasszony és a lakáj szerelmi jelenete
és Julie kisasszony öngyilkossága –, a drámában,
a színpadon nem látható. Az igazi „történés”,
az úr és a szolga, a nõ és a férfi kapcsolatának
és a kapcsolat minden lehetséges árnyalatának
finom megjelenítése és ádáz ütköztetése
a dialógusban bomlik ki. A kosztümös és természeténél
fogva naturális film a szerelmi jelenet, a lefejezett madár,
a környezet, a tárgyak, az arcok közelre hozásával
félreérti a dráma Strindberg által büszkén
hangoztatott naturalizmusát, mely elsõsorban a lélek
põreségét jelenti. Ezt a põreséget,
a szenvedélyek fellobbanását, a vonzódás
és taszítás, a gyengédség és
kegyetlenség villódzását a szavak hordozzák,
amit filmen is csak kitûnõ színészek tudnának
megjeleníteni. A feladat meghaladta Saffron Burrows képességeit,
aki a szépségén kívül szinte semmi mást
nem mutat meg a szerep érzelmi gazdagságából,
bármilyen közelrõl nézhetjük is arcát.
A film még azt a pikáns adottságát sem használja
ki rendesen, hogy fejjel magasabb a „szolgánál”, férfi
partnerénél, akit a Nevem, Joe-ból ismert Peter Mullan
alakít meggyõzõen, bár kissé színtelenül.
Kúnos László
A mexikói
The Mexican – amerkai, 2001. Rendezte: Gore Verbinski.
Írta: J. H. Wyman. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Alan Silvestri.
Szereplõk: Brad Pitt (Jerry), Julia Roberts (Samantha), James Ganolfini
(Leroy). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna
Film. Feliratos. 123 perc.
Gore Verbinski alighanem sok Tarantino- és Rodriguez-filmet
nézett, merthogy A mexikói cselekményvezetése,
dramaturgiai fordulatai, dialógusai a mestereket idézik.
Groteszkbe hajló, fekete road movie: kaktuszok árnyékában
és istenháta mögötti poros csehókban bonyolódó
történetünk antihõse csetlik-botlik, ha öl,
tévedésbõl teszi, amúgy pedig mindent elszúr,
mindent összekuszál. Brad Pitt adja, bohókásan,
kevés hitellel, éppen csak elmegy. A fõszereplõ-választás
nem tett jót a filmnek, hiszen Julia Roberts sem nyújt meggyõzõt,
s mintha szépsége is fakulna az évek múlásával.
A többiek, elsõsorban az érzelgõs pszichopatát
alakító James Gandolfini, valamint az epizodisták
annál jobban vizsgáznak, legyenek somolygó-mosolygó
mexikói hivatalnokok, profi, de valamit mindig elrontó bérgyilkosok,
piti maffiózók.
Az események a Los Angeles–Las Vegas–Mexikó
háromszögben kacskaringóznak, párhuzamos szálakon,
az elején dinamikusan, aztán, nagyjából a film
kétharmadánál túlpörögnek, kiszámítható
unalomba fúlnak. Hiába a poénok: hallottunk már
efféléket, hiába a stílusparódia: láttunk
már ilyesmit. Mindez egy õsrégi, míves munkával
világra hozott, gyönyörû pisztoly miatt. Még
ölni is más érzés vele – hinnénk, csakhogy
a nemes szerszám lépten-nyomon megtréfálja
az éppen aktuális tulajdonost. Átok ül rajta,
nem szeplõtlenül, bûnben és vérben, vadromantikus
szerelem tiltott gyümölcseként fogant. Kísért
a múlt, a titkok nyitját csak kiválasztottak lelhetik
meg… Meglelik, s boldogan élnek, ha meg nem halnak.
Kömlõdi Ferenc
15 perc hírnév
Fifteen Minutes – amerikai, 2001. Írta és
rendezte: John Herzfeld. Kép: Jean-Yves Escoffier. Zene: Anthony
Marinelli és J. Peter Robinson. Szereplõk: Robert De Niro
(Fleming), Edward Burns (Warsaw), Kelsey Grammer (Hawkins), Karel Roden
(Slovak), Oleg Taktarov (Fazgul). Gyártó: New Line Cinema.
Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 120 perc.
Robert De Niro újfent megmentett egy filmet, pedig
a papírforma szerint unnunk kéne. Mostanában akármerre
nézünk, õt látjuk: vígjátékban
grimaszol, igaz történetben ráncolja a homlokát,
mesefilmben adja a gonoszt. Még bosszantóbb, hogy filmjei
– melyeknek egyre többször producere is – nem átallnak
boldog véget érni. John Herzfeld (a jó-emlékû
Két nagy a völgyben direktora) filmjében De Nirón
kívül minden mellékes. Laposra koptatott a média-kritika,
halovány a krimi-szál, a furcsa pár – a tapasztalt
rendõr és a fiatal tûzoltó – túl hamar
és túl simán érik össze, New York-ot fényképezni
pedig már egy ideje turistáknak való feladat, plusz
pont nem jár érte. A rendezõ sem állt a helyzet
magaslatán; úgy fest, maga sem tudta mit forgat: krimit vagy
szatírát? Mindez a nézõ számára
is rejtély marad, mint ahogy az is, hogy ki a film igazi fõszereplõje
és mi a vezérfonala. Second-hand ebben a filmben minden,
kivéve De Nirót, aki mintha megelégelte volna a saját
gyártásban készülõ középszert,
és játszani kezdett: áll egy tükör elõtt
és elpróbálja, milyen szavakkal fogja megkérni
kedvese kezét. Csak õ van, egy fürdõszoba-tükör
és az arcjátéka. Alig néhány perces
átvezetés egy rutinszerûen grandiózus robbantás
és egy forgalmi dugóban lezavart üldözés
között. De Niro helyzetgyakorlatot ad elõ, egy középkorú
férfi kamaszos zavarát. Tökéletesen. Egy mesterember
gondosságával bánik az eszközeivel, nem rendez
nagyjelenetet, mintha csak magának játszanak, gyakorlásképpen.
A színész magánszáma kirívó,
túl jó ehhez a mozihoz. De Niro egyébként a
film utolsó negyedére eltûnik a vászonról,
s vele együtt maradék reményeink is szertefoszlanak.
Maradnak a szokásos pózok, a tanítható mozdulatok,
a petárdák és a poénok. Ha producer lennék,
én is így csinálnám.
Köves Gábor
A pók hálójában
Along Came a Spider – amerikai, 2001. Rendezte: Lee
Tamahori. Írta: James Patterson regényébõl
Marc Moss, Kép: Matthew F. Leonetti. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk:
Morgan Freeman (Alex Cross), Monica Potter (Jezzie), Michael Wincott (Gary),
Dylan Baker (McArthur). Gyártó: Paramount Pictures. Forgalmazó:
UIP-Dunafilm. Feliratos. 104 perc.
Nem mondhatnám, hogy lélegzet visszafojtva
vártuk Alex Cross felügyelõ visszatértét,
de tagadhatatlanul volt fantázia James Patterson detektívregény-hõsének
sorozatsztárrá való elõléptetésében.
A gyûjtõ (Kiss the Girls) címet viselõ elsõ
Cross-krimi vártnál nagyobb sikere azt jelezte, hogy a szokvány
képlet (magasan kvalifikált, borzongatóan perverz
sorozatgyilkos – briliáns elméjû, pszichológus-detektív
– csinos koronatanú) ellenére a nyomozó-figura felkeltette
a nézõk érdeklõdését. Afro és
amerikai, középkorú és középosztálybeli,
Buddha-nyugalmú és nem utolsósorban Morgan Freeman
játszotta – az érdeklõdés tehát korántsem
volt alaptalan. Majd most – gondolhattuk –, az újabb elborult elme
(ezúttal egy gyerekrabló) utáni nyomozás során
megtudjuk, ki viseli a tetszetõs ballonkabátot és
a kifogástalan ízlésre valló öltönyt,
honnan a sztoikus póz és mibõl táplálkoznak
a mélyenszántó gondolatok. A csúcsra járatott
röntgengépként fixírozó tekintetrõl
nem is beszélve.
Minthogy egy jól mûködõ franchise
(lásd Batman-filmek, Sikoly-széria) minden producer koronájának
ékköve, nehezen magyarázható, hogy még
csak kísérlet sem történt a Cross-univerzum kitágítására.
Marad a helyszínrõl-helyszínre autózó,
arctalan kirakatbaba, a jelmeztervezõre áthárított
jellemrajz. A technikai profizmussal palástolt nemtörõdömség
mindenen átüt. Nincs valódi tét, nincs imádni
valóan perverz szörnyeteg. Van viszont kezdeti várakozás
(az elsõ húsz perc gördülékenysége
reményt keltõ), lemondó legyintés és
van nekünk Michael Wincott, a gyakorlott gonosz és Morgan Freeman,
aki ezúttal producerként, azaz a bevételek elosztásában
is érdekelt. Szeretném azt hinni, velünk együtt
õt is felültették.
Elek Kálmán
Húgom, nem húgom
Say It Isn’t So – amerikai, 2001. Rendezte: James
B. Rogers. Írta: Peter Gaulke és Garry Swallow. Kép:
Mark Irwin. Zene: Mason Daring. Szereplõk: Heather Graham (Jo),
Chris Klein (Gilly), Orlando Jones (Dig), Sally Field (Valdine). Gyártó:
Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 96 perc.
Attól még, hogy egy film cselekménye
azzal indul: az egyik fõszereplõ levágja a másik
fülét, mi akár még jól is érezhetnénk
magunkat a nézõtéren. Lehetne egy jó krimi,
egy jó horror, egy jó thriller, esetleg egy jó vígjáték.
Ez nem az. Se nem krimi, se nem horror, se nem thriller,
se nem vígjáték. A legnagyobb gond azonban az, hogy
még csak nem is jó.
A cselekmény egy esküvõ körül
forog. A Fiúnak meg kellene akadályozni a Lány esküvõjét.
Mert az máshoz akar hozzámenni. Mert a Fiúhoz nem
lehet. Mert az a saját testvére. Legalábbis azt hiszi.
Pedig nem. Ezért aztán a Fiú, mihelyst rájön
arra, hogy a Lány mégsem a húga, õrült
rohanásba kezd az országon át, hogy útját
állja a lagzinak. És képtelen levakarni magáról
a vérfertõzés vádját.
Ettõl még akár lehetne egy jó
road movie, egy jó kalandfilm esetleg egy újkori pikareszk.
Ez nem az. Se nem road movie, se nem kalandfilm, se nem
pikareszk.
Persze ha valaki elég elõvigyázatos,
és a stáblistáról okosan lenézi a producerek
nevét – a legfontosabb funkció az amerikai filmek száz,
az európai filmek hetven százalékában –, illúziók
nélkül fog beülni a nézõtérre. A
Farelly-testvérek ezúttal a háttérbõl
gondoskodnak a megszokott váladékmennyiségrõl,
rosszul vagy rosszkor mûködõ zsigerekrõl és
a mindezekbõl adódó számtalan kacagtató
helyzetrõl. Ez utóbbiak illusztrációjaként
csak annyit, hogy az egyik állandó humorforrás a filmben
egy beszélõgépre kötött nyomorék,
akinek nyálképzõdéses gondjai étkezés
közben meghatványozódnak.
Szóval ez a film sokféle lehetne. Megrázó,
szellemes, felüdítõ, elgondolkodtató, merész,
tabudöntögetõ és szórakoztató. Akár.
Lehetne kitûnõ. Lehetne jó. Vagy lehetne közepes
legalább.
Nem az.
Kézai Krisztina
Talpig majom
Monkey Bone – amerikai, 2001. Rendezte: Henry Selick.
Írta: Kaja Blackley és Sam Hamm. Kép: Andrew Dunn.
Zene: Anne Dudley. Szereplõk: Brendan Fraser (Stu), Bridget Fonda
(Julie), Rose McGowan (Kitty), Whoopi Goldberg (Halál). Gyártó:
Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 93 perc.
Henry Selick Majompofája a filmkészítés
izgalmas határsávjában helyezkedik el, ráadásul
a hagyományos mozgókép és az animáció
párhuzamos alkalmazásával a tudatalatti misztikus
mélysége felé tör. Nagy lehetõség,
amellyel megkerülhetõ a kamera átkozott pontossága,
ügyesen ki lehet bújni a felettes én-ként mûködõ
mindenható gépezet uralma alól. Olyan alakok léphetnek
színre, amelyeket a felnõtt világ infantilisnak gondol,
ám e rosszul leplezett féltékeny gesztus mögött
mindig ott az irigység: a félelem a gyermeki képzelet
irracionális gazdagságától. Az animáció
pontosan itt száll partra, azonnal kitûzi zászlaját,
és a kreativitás nevében birtokba veszi az új,
ismeretlen területet.
A Majompofa azonban nem szolgál rá az elõre
megszavazott bizalomra. Idétlen fõhõsünk, Stu
képregény-rajzoló, aki egy még idétlenebb
baleset következtében – felfújható óriás-majom
okozza vesztét – kómába esik. Az öntudatlan állapot
azonban csak látszat, ugyanis míg teste a sopánkodó
menyasszony társaságában a kórházi ágyon
hever, Stu a saját rajzai teremtette fantáziavilágba
zuhan, ahol képregényének kulcsfigurája, egy
pimasz majom társaságában keresi a menekülés
lehetõségét. Selick itt remekel: az Alsóvárost
benépesítõ groteszk, az álom-logika szerint
összegyúrt zombie-hadsereg láttán talán
Freud is elégedetten csettintene. Ám bármilyen alaposan
kidolgozott, sziporkázó képi univerzumba kalauzolja
nézõjét, a Majompofa, nem képes letérni
a forgatókönyvnek nevezett fércmunka csapásáról.
Megint a szokásos lemez: bárgyú poénok mentén
a sekélyes végkifejlet felé…
Selick a Karácsonyi lidércnyomással
magasra rakta a mércét, ám akkori szerzõje,
Tim Burton nélkül csak egy összecsapott majomkodásra
futotta. A legjobb volna az egész bandát beíratni
Svankmajer tanár úr szemináriumára!
Strausz László
Lábad között
Entre las piernas – spanyol, 1998. Rendezte: Manuel
Gómez Pereira. Írta: Yolanda Garcia Serrano. Kép:
Juan Amorós. Zene: Bernardo Bonezzi. Szereplõk: Victoria
Abril (Miranda), Javier Bardem (Javier), Carmelo Gómez (Felix),
Sergi Lopez (Claudio). Gyártó: Aurum/Bocaboca/DMVB Films.
Forgalmazó: Másképp Alapítvány. Feliratos.
120 perc.
Manuel Gómez Pereira rendezõ bosch-i víziója
a média és a filmes társadalom világbordélyába
helyezi hõseit: Mirandát, egy éjszakai rádiós
mûsor közremûködõjét, Javiert, a híres
forgatókönyvírót, producert. Victoria Abril és
Javier Bardem lubickolnak a „kétlelkû emberek” szenvedélyes
filmtörténetében, ahol a szexfüggõk csoportos
analízise ideális terepnek bizonyul az õrület
eufóriájának, a rothadás és vonzerõ
aberrált, hihetetlenül bizarr, ám mulatságos
megjelenítésére.
Nihilizmus, zsibongás, a kierõszakolt „történés”
– mint életanyag – vad körtánca, akár a halálba
menõk bolondos bálja.
Felháborodást és lelkesedést
vált majd ki a Lábad között. Minden egyes kép
szikrázó, könnyû formában élvezhetõ,
szuverén. Végig mulattató az idealista romboló-ösztön
elkerülhetetlen paradoxona. Félelmetes az „álarcos menet”,
ahol a szerelem: mûkedvelõ elõadás, ahol minél
bemocskoltabb az élet, annál magasabbra értékelik,
ahol a hírnevet a bûn növeszti meg. Petrarcával
szólva: „Minden, ami jó, tönkrement ott, elõször
a szabadság, aztán a nyugalom, az öröm, a remény,
a szeretet: a lélek óriási veszteségei.”
Errõl szól a film.
Tamás Amaryllis
Kérjük küldje el véleményét
címünkre: filmvilag@filmvilag.hu
www.filmvilag.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/
|