Kiarostami filmje igazi földfilm: elfogadása a földi sorsnak.
Félreértés ne essék, mindjárt
az elején: hogy nem röpülnek, az jó (miért
kéne az embernek röpködnie: nem madár), s hogy
ásnak egy kicsit, az is jó, mindjárt durván
a mélybe ásni, az sem kívánatos. Mondjuk meg
mindjárt az elején, nagyszerû film ez; írásom
címe nem a filmmel vitázik, csak a címével,
azzal is csak egy kicsit. „Hordoz majd a szél”, The wind will carry
us, mondja a film angol címe, idézet a korán elhunyt
iráni költõnõ, Forough Farrokhzad versébõl
(magyarul, pláne, Szelek szárnyán), amelyet az enigmatikus
fõszereplõ egy fejõnõnek (fiatal lánynak)
mond el a hegyen épített városban; de azt sem ám
kint a szabad levegõn, hanem mély földalatti pincében,
vaksötétben (ott feji a lány a kecskét); röpülésrõl
igazából, egyelõre, szó sincs. Lehet, hogy
hordoz majd egyszer, hát remélhetõleg, de egyelõre
csak úgy seperget erre-arra, fönt a fölszínen is;
egyelõre csak úgy sodródunk a földön.
Abbas Kiarostami új filmje igazi földfilm,
a szó legjobb értelmében. Szinte vallásos értelemben,
gondolnám, ha nem volna e jelzõ félreérthetõ,
kiváltképp a mai Iránnal kapcsolatban. Mégiscsak
erre gondolok, elfogadására a földi sorsnak, a földi
utazásnak, amelynek, mint Kiarostami más filmjeiben is, végestelen-végig
valami áhítatos hangulata van, épphogy az események
tökéletes jelentéktelenségében (tökéletesen
jelentéktelenek, tehát nem azok); nem beledolgozott tézisként,
hanem a történet szövedékébõl adódva.
„Hová megyünk?”, „Sehová se tartunk.”
„Nem, nem” – ilyesmi beszélgetés foszlányait halljuk
a távolból mint lehallgató-berendezésen át,
miközben látni széles, kopárságában
is meglehetõsen barátságos dombvidéket látunk,
kígyózó szerpentint, s rajta egy autót, amely
illõ bizonytalansággal halad, nemsokára már
a vetítõvászonnal párhuzamosan keresve útját;
bár másfelé mint az országúton úgysem
mehetne.
Egy nagy fát kellene megpillantaniuk, a láthatatlan
utazók errõl beszélnek; ott kanyarodik majd el az
út. Figyelni kezdi a nézõ is a dombokon ritkásan
álló fákat, találgatni, ez vagy az elég
nagy-e, a maga távolabbi figyelõhelyérõl, amely
a láthatatlan utazókénál akár kedvezõbb
is lehetne (rájön hamar, hogy az övé sem az). Így
vonódik be a tájba mint történésbe, talán
kalandba. Máris valami vizsgálódásba, amely
bármit jelenthet, akármire vonatkozhat, hisz nem tudjuk,
a nagy fa keresésének mi a tétje. Hová igyekeznek
ezek s mi ott a dolguk? A beszélgetés (vita?) mintha valami
fontosra utalna. A filmcsinálás itt, máris érezhetõen,
arra megy ki, hogy ez a fontos ne derüljön ki soha, maradjon
viszont a film porosan s tétován, cseppet se durván
félelmetes hangulata. – Marad is.
Megpillantjuk a nagy fát, még mindig a
messzeségbõl; és aztán ott a kisfiú,
már a közelbõl, a láthatatlan utazók szemével.
A film másik fõszereplõje, majd, mint lassacskán,
csip-csup mozzanatokból megértjük, folyton párhuzamban
azzal, hogy végül is nem történik soha semmi. Mi
sem történik, de érdekesebben, mint sok úgymond
izgalmas filmben. Valami, ami meg sem volt soha, folyton elvész.
Lukak, kihagyások, üregek vannak a történetben,
kitakart részek. Mindjárt az elején is, a kisfiú
megjelenése körül. De ez sincs meg, igazából,
ezt a lukat, kihagyást, elhallgatást is csak fokozatosan
fedezzük fel (a hiány sincs meg, igazából), a
jelentését pedig egyáltalán nem értjük
meg, soha. A kisfiú utazóinkra várt ott az út
mellett, a nagy fa alatt, utazóink csodálkoznak is, nahát,
ki küldött ki elébünk... de kik elé?
Hagyján, hogy sejtelmünk sincs, kik ezek,
mit keresnek e távoli tájon („Haha, abból lenne csak
nagy baj, ha kiderülne, miért vagyunk itt!”, mondják
majd nevetve a kisfiúnak, „ha kérdezik, mondd azt, kincskeresõk
vagyunk”, mondják), de valójában õk hárman,
az autó utasai nincsenek is, ketten közülük végig
láthatatlanok maradnak; csekély kis tevékenységeik
említései jelzik csupán, valamiképp mégiscsak
léteznek. Boszorkányos ügyességgel a rendezõ
mindjárt a legelején eltünteti az autó másik
két utasát, a „mit láttunk a filmrészletben”
játékhoz hasonlóan; hogy a félrevezetett nézõ
(aki nem tudta, hogy talán erre kéne figyelnie) utólag
tényleg nem tudja megmondani, látta-e akkor, szemvillanásnyi
idõre, mindhármukat, mikor a fõhõs (a falubeliek
majd „a mérnök”-nek fogják nevezni), a másik
kettõre (de voltak-e?) hagyva az autót, a kisfiú vezetésével
elindul a meredélyen a hegyi város sasfészke felé.
Midõn félútról, harmadútról még
visszafordul, valamit lekiált nekik: láttuk-e õket,
például, akkor, mintegy búcsúzóul: legelején
a filmnek?
[kocka]
Amit Kiarostami igazán megmutat, a hegyen épített
város lesz majd, amely ezúttal sem rejtethetik el. Valóban
érdemes megmutatni, dokumentarista részletezéssel
mint képzõmûvészeti alkotást, szobrot,
térplasztikát, vagy olyasmit, ami természeti képzõdmény
inkább, mint emberi mû – évszázadok alkotása,
talán évezredeké (arrafelé sose tudni). Több
szinten, egymás alá, fölé, mellé építve,
egymásba ékelve állnak-függnek a parányi
épületek, utcákkal és terecskékkel egybefolyva,
kimeszelve hézagmentesen az egész, sárgásfehéren;
aki ablakán kitekint, maga mellett, fölött, alatt mindenhol
életet lát, beszélgetõket, alvókat,
levest kanalazgatókat. Ez a kurd falu (hogy kurd volna, csak a recenziókból
tudom, Sziah Dareh, az iráni Kurdisztánban, minek némely
kritikusok politikai jelentõséget tulajdonítanak,
a rendezõ hogy rokonszenvezne a kurdokkal, annak volna ez a jele;
a kurdokkal én is rokonszenvezem, afféle magyarok õk
is; ha a rendezõ velük mondani akart valamit, ugyanúgy
elrejtette azt is, mint filmje megannyi más mozzanatát),
ez a falu tehát semmiben sem hasonlít az általunk
ismert településszerkezetekre. A privatissimumnak nyoma sincs;
ennek fejében a meghitt nyájasság hangulatát
árasztja magából.
Ekkor s itt következik a film egyik csodája,
fõhõsünknek, a „mérnöknek” a hegyi városba
való fölérkezése után, a legnagyobb; egyáltalán
a filmezés egyik csodája, hogy mit lehet, egyáltalában,
filmen megmutatni: az alma útja.
– A nagybácsi almája – mondja „a mérnök”;
három sárgászöld alma a kezében. Az egyiket
fölmutatja a kisfiúnak, ki három szinttel alatta, egy
kis belsõ udvarban áll.
De elejti az almát. S az azon az ugyancsak sárgásfehérre
meszelt kis teraszon (egyetlen forma sem nagyobb itt néhány
négyzetméternyinél), amelyen õ áll,
a mérnök, elgurul, szép lassan, de már utánanyúlni
késõ, megállíthatatlanul; eljut egy keskeny,
hosszú vályúig, amely – bizonyára az esõvíz
elvezetésére, ha mégis esni találna néha
– merõlegesen kivezet a terasz peremérõl az ûrbe,
hosszú, vékony póznával megtámasztva
a végén, ki a három szinttel alattunk levõ
kis bensõ udvar közepéig: belép e vályúba,
lassacskán végiggurul azon is, s a végére jutva
lepottyan a mélybe, egyenest a kisfiú lába elé:
– Nem, a tiéd – szól le neki a magasból
a „mérnök”.
Mérnök, az semmiképp sem lehet. (Mifelénk
„tanár úr”-nak volt szokás szólítani
az ilyen nadrágos embert.) De néprajzos sem, annyi szent.
Filmes-e? Nem látni, hogy volna kamerája. Fotómûvész,
talán? Valami tény itt is ki van takarva.
Magasság- s mélységrõl szól
a film, nem túlságos magasságokról s nem túlságos
mélységekrõl: emberléptékûekrõl;
õket futja be az alma, kijelölve mintegy azt a képzetes
teret, amelyet a „mérnök”, kit mintha ennek az (el nem rejthetõ)
hegyi városnak a kikémlelésére küldtek
volna ki ismeretlen megbízók (hiába kívánnak
tõle ténylegesen bármit is, megbízatása
is csak képzetes lehet), hegyre föl, félútra
vissza mint etalont folyton magával hurcolna. (Valaki Kafka Földmérõjéhez
hasonlította.)
Foglya ennek az etalonnak, de mivégre; egyikük
sem tudja használni a másikat.
Az autó közben fölkerült a hegyre,
fölfurikázott vele a hátsó szerpentinen a két
kolléga, kiket valóban nem látunk ezután sem;
szamócát esznek, ezt halljuk róluk többször
is, az egyik teraszról nyíló egyik szobában.
Magát az ajtót Kiarostami gondosan meg is mutatja. Egy kritikusa
szerint a film sok szempontból komédiának tekinthetõ,
a dialógusok szinte abszurdak; meglehet; de ez a komédia,
másfelõl, valamilyen (talán ordenáré,
talán csak félelmetes) misztériumjátéknak
hat inkább. Valami nagyon el van tussolva itt.
A „mérnök”, mostantól szinte végig,
maga vezeti a kocsit. Van egy mobiltelefonja (bérli); a World Socialist
Web Site kritikusa megdöbbentõnek találja, hogy Siah
Dareht föl sem lehet hívni mobilon, annyira el van vágva
a modern technológia áldásaitól – mókás;
mintha csakugyan kívánatos volna, hogy minden kurdnak legyen
maroktelefonja. – Egyre megy; megcsörren, de nincs térerõ.
Autóba be; tekervényes, poros földúton
a „mérnök” kigurul a városból, föl egy másik,
kissé magasabb tetõre. Onnan próbál telefonálni,
ordibálva.
Hamar sejteni kezdjük, egy öregasszony halálát
lesi a három jómadár (fontos, hogy hármuk közül
csak az egyik létezik); a kisfiú meg is mutatja, ott lakik
az öregasszony az egyik szint kék ablaka mögött.
Az õ (különleges?) halotti szertartását
kellene a „mérnöknek” lefényképeznie (filmeznie?).
Ez annyira „kiderül”, hogy nem hisszük el igazán; a gyászszertartás
csupán fedõneve valami másnak, ki nem mondhatónak.
(Amely mozzanatnak az abszurditása azonban nincsen annyira kidolgozva,
mint másoké, a film ezen a pontján kissé orrnehéz.)
A mobiltelefonálós fölautózások
tagolják a filmet, a teljes értelmetlenség hangulatát
sugallva. „Mrs Godarzi?” „Azt hittem, õ az.” „Mondd, hogy nem tudtál
elérni.” „Mégsem fojthatom meg!” „Várnunk kell, nincs
mit csinálni.” Mire a film végére az öregasszony
valóban meghal, a „mérnök”, már az autóból,
éppen távozóban, néhányszor lekapja
a temetési menet nõtagjainak sötét ruhába
öltözött, érdektelen menetét; ilyet akárhol
látni, ilyesmire nem vár két hétig három
(?) ember.
Mint R. H. Blyth írja valahol valami másról,
az allegóriák híg levegõjét szívjuk;
ezúttal ez megnyugtató, kellemes. Miféle hely ez az
Irán? Fönt, a szomszédos hegyen, a tetõn, az
elsõ fölautózáskor már énekszó
hallatszik a földbõl. Föld röpül föl a
földbõl; ásónyomnyi föld ásónyomnyi
után. A „mérnök” odamegy, a gödör fölé
hajlik. „Mit ás, kutat? Kutat nem hegytetõn szoktak ásni.”
„Nem”, válaszol a mélybeli hang, „távközlést,
telekommunikációt”. Erre megy hát ki a temetés
is. Egy lábszárcsont érkezik. Sírok lehettek
itt!
Eszembe jut Joris Ivens gyönyörû filmje,
A szél. Az Kína filmje és a Gobié. A várakozás
filmje az is. Ott a szélre várnak, lefilmezni azt szeretnék.
Igazi eredmény ott sincs. A múlthoz való viszony Ivens
Kínájában is (hát még a létezõben!)
mélységesen meg van zavarva; de abban, ahogy a francia Ivens
viszonylik Kína földjéhez, mégiscsak több
a kínai múlt, mint az iráni Kiarostami elmaradott
iráni (kurd?) jelenidejében a régi Kurdisztán
(Irán?). Ezért kell, gondolom, ásni.
Holtakat eltemetni, kiásni eltemetetteket. Iszlám
Irán; miféle világ, egyáltalában, az
iszlám világ? Mint minden vallás, az iszlám
is eleve tiszteletreméltó; azonfelül, egyáltalában,
vallásokról nem nagyon kellene beszélni. Csakhogy
Kiarostami módszere, az allegorizáló elhallgatás
eleve megköveteli a belemagyarázást; ebben mindenki
egyet is ért. Vallásról ebben a filmben szó
alig esik (a végítéletrõl, egyszer, mint a
kisfiú a „mérnöknek” elmeséli; erre a kérdésre
nem tudott felelni az iskolában); az ásás kényszerített
arra, a film nézése közben, hogy Irán vallási
múltjáról, magamban, rágódni kezdjek;
s vallási jelenérõl
is, amelyrõl még
kevesebbet tudok.
Meg arról, mit hoz a jövõ: mirõl
is beszél ez a perzsa filmes.
Én ugyan hajlok arra (rá vagyok kényszerítve
erre is), hogy az amerikai-indusztriális civilizációt
a mullahokkal együtt a Föld gyilkosának tekintsem; túlságosan
is errõl beszélnek a tények, a riadalmas napihírek.
De ettõl még szívemben a mullahok iránt sem
támad vonzalom. Az iráni mullahok talán még
mindig jobbak, mint az afgán tálibok; de a tálibok
éppen akkor lõtték széjjel a sziklafalba vésett
bámijáni Buddha-szobrokat (sárgásfehér
az a szikla is, akár Kiarostami földje), amikor én Kiarostami
filmjét néztem itt Budapesten. Az iszlám számomra
idegen, ezt jobb bevallanom, ezen talán segítenem is kéne;
de most a napi események elõtérbe tolakodtak. Az iszlám
számomra furcsa fénye a Föld jelentõs részein
minden régebbi s az én szememben nagyobb fényt kioltott.
(Tudom, hogy a szarajevói moszlimok a Buddha-szobrok törmelékeit
szeretnék Afganisztántól megszerezni és Szarajevóban
kiállítani, s ez az álomszerûen gyönyörû
gesztus az iszlám karmáján javíthatna is: a
szarajevóiak nagyon megtanulták, hogy egyáltalán
mi a helyzet.) Mint a mai afgánok mit sem tudnak kezdeni azzal,
hogy földjükön egykor a buddhizmus nagyszerû kultúrája
virágzott s a Mitrász-kultusz s még mi minden: a mai
irániak sem tudnak semmit a Zaratusztra-hitrõl, amely egykor
az övék volt. – Õseiké?
Mit tudnak, mit nem tudnak róla, tényleg
– tényleg semmit sem? Perzsának lenni, micsoda ötlet!
Nem csinálhatok úgy, mintha e kérdést nem belülrõl
érteném. Merre lépjen a „perzsa”? (Így, ez
a szó, a beavatás bizonyos fokát jelölte, a hírhozóét,
azt, aki egyesült népe szellemével; mint Nátánaelrõl
halljuk, Ján 1,48, „Ímé egy igazán Izráelita!”)
Elõre, az amerikanizmus felé, hol mindenkinek lesz majd zsebtelefonja?
Vagy érje be a mullahokkal? Vagy ásson le a múltba,
amíg Zaratusztrához, az Aranycsillaghoz el nem ér?
Hol és hogyan? Egyáltalán, odalent van-e Zaratusztra?
Különben meg – ez egy kurd falu. A kurdokkal mi a helyzet?
Vége felé a filmnek fölgyorsulnak
az események, kicsit fölöslegesen, talán. A gödör
ráomlik a telekommunikációt keresõre. A „mérnök”
meg sem próbálja kiásni; tehetetlenségét
tanúsítva ide-oda autózik a dombokon, míg össze
nem hoz egy mentõcsapatot. Akkor látjuk csak egy pillanatra
a mélybeli ásót, nem is õt, csak a talpát,
ahogy a mentõautóba rakják. Megjelenik egy orvos,
akinek állítólag, egyébként, soha semmi
dolga; az élet szépségérõl áradozik
és fél a haláltól. E nélkül is
meglettem volna. Valahogyan, igaz, be kell fejezni a filmet. Szívesebben
láttam volna egy nagy felhõszakadást, vagy holdfogyatkozást,
ilyesmit – bocsánat. Az utolsó képben a „mérnök”
bedobja a lábszárcsontot a patakba – visszaadja a földnek?
Ez a gesztus is tapogatódzó, bizonytalan. Nem tudtam nem
magyarként nézni ezt a perzsa filmet.
Szelek szárnyán (Le vent nous emportera) – iráni–francia, 1999. Rendezte: Abbas Kiarostami. Írta: Mahmoud Aydin és Abbas Kiarostami. Kép: Mahmoud Kalari. Zene: Peyman Yazdanian. Szereplõk: Behzad Dourani és Siah Dareh lakói. Gyártó: MK2 Productions. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 118 perc.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu