A rendezõpáros Magyarországon eddig ismeretlen filmjeibõl a budapesti Francia Intézet mutatott be válogatást.
Jean-Marie Straub 1933-ban született Metzben. Gyermekkorának
meghatározó élménye volt, amikor szülõföldjét,
Lotaringiát Németországhoz csatolták, és
az iskolában tilos volt franciául beszélni. Egyetemi
éveiben filmklubot vezet, tanulmányai végeztével
párizsi filmes körökben forgolódik, filmterveket
fontolgat, filmcikkeket ír, Gance, Renoir, Rivette és Bresson
mellett asszisztenskedik. 1954-ben ismerkedik meg késõbbi
feleségével és alkotótársával,
Daniele Huillet-vel. 1958-ban, az algériai háború
idején behívják katonának, de õ Németországba
szökik. Távollétében a katonai bíróság
a szolgálat megtagadása miatt egy év börtönre
ítéli. Csak 1971-ben kap amnesztiát. Olaszországban,
Róma környékén él. Feleségével
együtt eddig 22 filmet forgatott.
Daniele Huillet 1936-ban született Párizsban.
Gimnáziumi tanulmányai után jelentkezik az IDHEC-re,
a párizsi filmfõiskolára, de a felvételi vizsgán
nem hajlandó Yves Allégret – „a papa mozija” ismert képviselõje
– egyik filmjét elemezni. Csak néha szólal meg, amikor
úgy érzi, hogy egy-egy kijelentést árnyalni
kell. Tanult latinul, a francián kívül angolul, spanyolul,
németül és olaszul beszél.
*
– Hogyan kell helyesen ejteni a nevét? Németesen
vagy franciásan? „Straubnak” vagy „sztróbnak”?
Jean-Marie Straub: Franciásan, „sztrób”-nak.
Már apám is hideglelést kapott a németes ejtéstõl.
Maga a szó voltaképpen flamand, illetve ófelnémet
eredetû. A reneszánsz elõtt még megvolt a nyelvben
a „der Straub” fõnév, ami rebellist, lázadót
jelentett. A mai német nyelvben a szó már csak igei
alakjában él: „sich sträuben” annyit jelent, felborzolódni.
Mint a macska hátán a szõr.
– Az Ön pályafutásának ismeretében
nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy
jelképes értelmet, sorsszerûséget, elrendeltetést
ne tulajdonítsunk ennek a névnek, hiszen Ön mindig is
az ár ellen úszott. Olyannyira, hogy filmjeit kezdettõl
fogva – a szakmában merõben szokatlanul – nem egyedül,
hanem felesége és alkotótársa, Daniele Huillet
társaságában jegyzi. Hogyan lehet kettesben filmeket
rendezni? Hogyan osztják meg egymás között a munkát?
J.-M. S.: Semmit sem határozunk meg elõre.
Minden úgy történik, mint az életben: magától
alakul. A filmekkel is ugyanígy van az ember: a témával
való találkozás dönti el, hogy milyen munkamódszer
szerint dolgozzunk. Elõfordul, hogy Daniele fordítja le a
film alapjául szolgáló mûvet, de az is megesik,
hogy részt vesz a forgatókönyv írásában,
vagy éppen eljátszik egy szerepet a filmben. Ha már
itt tartunk, ugyanígy vagyok az irodalommal. Engem az irodalom önmagában
sohasem érdekelt. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom egyenesen
idegesít. Keveset olvasok, és ha egy irodalmi szöveg
megérint, akkor ez azért van, mert egybevág a személyes
tapasztalataimmal vagy azokkal az érzésekkel, amelyeket magam
is átéltem, azokkal a kérdésekkel, amelyeket
magamnak feltettem, s amelyeket ki akarok fejezni
– Önök rendszerint irodalmi alkotásokat
dolgoznak fel a filmjeikben. Friedrich Hölderlin, Bertolt Brecht,
Franz Kafka, Heinrich Böll, Elio Vittorini vagy Marguerite Duras mûveit
éppúgy felhasználták egy-egy filmjükhöz
forrásként, mint Johann Sebastian Bach leveleit vagy Arnold
Schönberg Mózes és Áron címû operáját.
Bizonyára Önök is úgy gondolják, hogy minden
adaptáció kockázatos vállalkozás, hiszen
az eredeti mûnek megvan a maga formája, formanyelve, dimenziója,
s egy másik mûvészeti ágba való átültetés
során az alapmû lényeges elemei mindenképpen
sérülnek.
J.-M. S.: Épp ezért mi sohasem adaptálunk.
Az irodalmi mûveket vagy inkább szövegrészeket
minden adaptálás és értelmezés nélkül
emeljük át a filmjeinkbe, és a nézõre
bízzuk az értelmezést. Hölderlin például
azért kezdett el érdekelni bennünket, mert olyan érzelmeket
fejezhettünk ki általa, amelyek különben veszendõbe
mennének. Bertolt Brecht Julius Caesar úr üzletei címû
regényébõl mindössze harminc lapnyit vettünk
át: azt a részletet, amit a magunk szempontjából
a legfontosabbnak tartottunk belõle.
Daniele Huillet: Az úgynevezett adaptáció
során az adaptálót egyáltalán nem a
szöveg érdekli, hanem – ahogy az amerikaiak mondják
– a plot, vagyis a történet, cselekmény.
J.-M. S.: Az úgynevezett treatmenthez a filmesek
az irodalmi mûbõl pusztán a sztorit használják
fel. Nekünk éppen az ellenkezõje a fontos: a mû
eszmeisége, azok a gondolatok, amelyeket a szöveg hordoz, az
eredeti mû cselekmény-bonyolításához,
felépítéséhez viszont általában
semmi közünk. Legutóbbi filmünk, a Sicilia! alapjául
Elio Vittorini Szicíliai beszélgetések címû
regénye szolgált. A mû terjedelme 401 oldal, és
mi összesen 39 oldalnyit használtunk fel a könyv közepe
tájáról. Amerika: Osztályviszonyok címû
filmünkhöz csak párbeszédeket „kölcsönöztünk”
Franz Kafkától. Én kamaszkoromban Balzac-regényeken
nevelkedtem, és már akkor halálra untam a legpompásabb
leírásokat. Szerintem kárba veszett fáradság
mindazt megpróbálni a vásznon megmutatni, amit az
író leírt. Egy filmben a képnek nem az a dolga,
hogy illusztráljon, hanem az, hogy önálló tartalmat
fejezzen ki. Ebben tévedett Orson Welles, amikor A pert megfilmesítette.
Persze nekünk könnyebb dolgunk volt, mert mint filmesek sohasem
akartunk karriert csinálni. Minden filmünket úgy készítettük,
mintha az elsõ és egyszersmind az utolsó is volna.
– Ön Lotaringiában született, a germán
és a latin kultúra határvidékén, Németországban
német, Franciaországban francia, Olaszországban pedig
fõként olasz filmeket készített, de van olyan
görög tárgyú német filmje is, ami Itáliában
készült. Kozmopolitának tartja-e magát? Mennyire
nemzetköziek ezek a filmek, illetve mennyire kötõdnek
ahhoz a kultúrához, amely ihlette õket, ahhoz az országhoz,
amelyben forgatták õket?
J.-M. S.: Mi mindig mindent eredeti nyelven, direkt hanggal
veszünk föl. Ha németül forgattuk a filmet, akkor
úgy gondoljuk, hogy az elsõ sorban a német anyanyelvû
nézõközönséghez szól. Ha más
országban, mondjuk Párizsban vagy Rómában vetítik,
akkor francia vagy német nyelvû feliratokkal látjuk
el. Eleve számolunk azzal, hogy így a filmjeink kisebb közönséghez
jutnak el. A mûvészmozik közönsége minõségileg
különbözik a szokványos nagyközönségtõl:
képes felfogni a látvány és a szöveg tartalmát,
jelentését; fogalmi szinten is meg tudja ragadni a képet,
a hangot meg a zenét, és nemcsak mint érzéki
élményre reagál rájuk. Jean Renoir mondta,
és mi is úgy gondoljuk, hogy az utószinkron – egyáltalán:
a szinkronizálás – megöli a filmet. Szerintünk
a képet és a hangot nem szabad különválasztani.
Kazant egyszer Rómában ki kellett vezetni a moziból,
annyira fel volt háborodva azon, ahogyan az egyik utolsó
filmjét olaszra szinkronizálták. Egyetlen mûalkotás
sem függetleníthetõ attól a kultúrától,
attól a nyelvtõl, amelyben létrejött. Ha valaki
nem tud németül, ne olvasson Hölderlint. A franciáknak
nincs Hölderlinjük, nincs Brechtjük, de van Corneille-ük.
– Hisz-e a haladásban, a fejlõdésben?
J.-M. S.: Luis Bunuel írja Utolsó leheletem
címû memoárjában, hogy egyszer Nicholas Ray
amerikai filmrendezõvel vacsorázott, és Ray elmondta
neki, hogy az amerikai filmgyártásban úgyszólván
alapszabály, ha valaki egyszer már tízmillió
dollárért készített filmet, akkor a következõ
filmjének legalább tizenegymillióba kell kerülnie,
de inkább húsz- vagy harmincmillióba. Teirésziász
mondja az Antigonéban, Szophoklész drámájában,
amelyet Hölderlin fordított németre, és Brecht
alkalmazott modern színpadra: „Und mehr braucht mehr und wird am
End zu nichts.” "A többnek többre van szüksége, végül
semmire." A mi Antigoné-filmünk errõl szól. Arról,
hogy a haladás mindig relatív. Majdnem ugyanannyit vesztünk
a vámon, mint nyerünk a réven. Néha még
többet is. A modern társadalom a teljesítmény
bûvöletében él: mindenbõl mindig többet,
nagyobbat, gyorsabban. De a gazdagodásnak, a haladásnak megadjuk
az árát ózonlyukban, olajszennyezésben, üvegház-hatásban,
klimatikus felmelegedésben. Egyszer majd be kell vallani az embereknek,
hogy ez az egész így végül is csalás.
A növekedésnek megvannak a maga határai. Nos, a mai
amerikai filmiparnak már semmi köze a kultúrához.
A filmmûvészetnek befellegzett. Hollywood is halott, már
vagy harminc éve jobblétre szenderült, csak még
senki nem vette észre. A régi filmcézárok,
még ha cinikusak voltak is, szerették és tisztelték
a kultúrát. Ma a filmeket számítógépek
készítik építõipari vállalatok
és kõolajtársaságok megrendelésére.
A design a fontos, a tömegtermelés a tömegfogyasztók
számára. Minden futószalagon készül. Színtiszta
üzlet az egész, semmi köze a mûvészethez.
– Önök független filmesek. Kezdettõl
fogva a filmipar bástyáin kívül alkotnak. Filmet
csinálni meglehetõsen költséges „szórakozás”.
Sajátos ellentmondás, hogy Önök elutasítják
a tõke mindenható hatalmát, de e felfogás mûvészi
kifejezéséhez is pénzre van szükség. Hogyan
teremtik elõ a szükséges összegeket?
D. H.: Amolyan „oszd meg és uralkodj” alapon.
Vagyis több forrásból.
J.-M. S.: Ma már a producerek nem igen fektetnek
be pénzt olyan kétes anyagi sikerrel kecsegtetõ vállalkozásokba,
mint a mi filmjeink, úgyhogy hol a francia Canal +, hol a német
harmadik csatorna ad némi pénzt. Nem kötelezõ
mindenkinek az aranyborjút imádni, de némi hátrányt
jelent, ha nem imádjuk. Gyakran hosszú évekbe telik,
mire egy-egy témánkból film lesz. Néha öt-hat
forrásból kell összeszedni a szükséges összeget.
A producer legfeljebb a nyersanyagot vásárolja meg, azt is
a saját nevére, hogy aztán az áfát visszaigényelhesse.
De egyébként nemcsak a pénzhez való viszony
ellentmondásos a mai mûvészetben. Filmszalagra forgatunk.
Nem köztudott, hogy már magának a nyersanyagnak az elõállítása
is nagymértékben környezetszennyezõ. Rochesterben
a Kodak gyár mellett már a tó vize is mérgezett.
– A múlt, az emberiség múltja –
a Biblia világa, a görögség, Róma – erõteljesen
jelen van filmjeikben. Hogyan látja a jövõt?
J.-M. S.: Sötéten. Magának a Földnek
sincs jövõje. Sem az emberi kapcsolatoknak, sem az érzelmeknek
nincs jövõjük. „Újat / szomjaztok régóta,
és Agrigentum, / mint beteg testbõl, vágyik ki a régi
/ kerékvágásból. Menjetek! Amit / örököltetek,
s mit szereztetek, / atyáitok szavát, törvényt,
szokást, / régi isteneket feledjetek / bátran, s tekintsetek,
mint újszülöttek, / a szent természetre!” (Hajnal
Gábor fordítása). Hölderlin, a költõ,
ezt már kétszáz évvel ezelõtt tudta.
Csak az emberek nem figyeltek rá.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu