Anarchisták
Rend nélkül
Varga Balázs
A Vasisten tundra-westernje, a Natasa Lomonoszov-Bábele
után Tóth Tamás megérkezett Budapestre.
Mese és misztikum, ez a két csillagkép
vezényli Tóth Tamás filmjeit. Hirtelen fellobbanó,
erõs pillanatokból, élményszerû jelenetekbõl,
sûrû atmoszférájú epizódokból
álló történeteket mesél, melyek tele vannak
titkokkal és rejtélyekkel. A fantázia kalandja és
a groteszk humor sistergése hozza lendületbe a filmjeit, nem
a hétköznapok logikája. Ismerõs hõsök
ismerõs történetei helyett Tóth immár
harmadik alkalommal rendhagyó, különös, titokzatos
figurákra szavaz. A Vasisten gyermekeiben keménykötésû,
rendíthetetlen férfiemberek feszültek egymásnak
a fagyos szibériai tundrán. A moszkvai Lomonoszov Egyetem
bábeli forgatagában játszódó Natasa
nyelveket, mítoszokat és kultúrákat kevert
barátságosan szertelen szerelmesfilmmé. Legújabb
munkája két fiatalról mesél, akikben elsõ
pillantásra semmi rendkívüli sincs, hacsak az nem, hogy
mindketten álomvilágban éldegélõ csodabogarak.
A szibériai kohók és a Lomonoszov-béli
“népek kohója” után az Anarchistákkal Tóth
Tamás megérkezett Budapestre. Elõzõ munkáit
a fergeteges, felfokozott látványosság jellemezte:
a Vasisten tundra-westernjének nagyszabású epikája
és a Natasa enigmatikus szerelmesfilmjének nyüzsgõ,
sokszínû kirakósjátéka után az
Anarchisták hétköznapi környezetbe pottyantja hõseit.
A koszlott pesti utcákon azonban ezúttal is rendhagyó
történet bontakozik ki. Tóth egy furcsa páros
szokatlan kalandjait próbálja elmesélni úgy,
hogy közben a háttér reális és hihetõ
maradjon.
Ezredvégi magyar Bonnie és Clyde éppúgy
lehetne az Anarchisták, mint akciódús, misztikus szerelmi
dráma. A korrupcióval, a hazugsággal, az álságos
társadalommal szembeszegülõ, okkal, ok nélkül
lázadó hõseinek kelekótya kalandjait éppúgy
érdeklõdéssel figyelnénk, mint furcsa szülõi
karanténból szabaduló fiatalok groteszk szerelmesfilmjét.
Nagyívû, szép reményeink azonban súlyos
kudarcra vannak ítélve. Tóth Tamás több
filmre való történetet kever össze az Anarchistákban,
aztán elfelejt bármit is kezdeni az eképp létrejött
mixtúrával.
Fordulatos történetet kreálni low
budget eszközökkel, titokzatos szerelmet életre kelteni
köznapi díszletek között, szentimentális románcot
tálalni karcos, natúr életképekkel a háttérben
– nemes kihívás. Tóth mindegyik filmjében nyíltan
vállalja a szentimentalizmust, és szívesen bíbelõdik
az érzelmekkel, legyenek azok keménykötésû
szibériai férfiember, helyét keresõ magyar
diák, sámáncsaládból származó
orosz lány, anarchista álomvilágba menekülõ
magyar srác vagy csendes, gátlásos leányzó
kavargó, zaklatott érzelmei. Az Anarchisták esetében
azonban nyoma sincs annak a történet-háttérnek,
sztori-váznak, amely keretezhetné és megtarthatná
a hõsök különös cselekedeteit és zaklatott
érzelmeit.
Pedig a szerkezet életképesnek tûnik:
alcímekkel elválasztott, epizódokból kirakott
mozaik, kalandok füzére, amely nem igényli az összefüggõ
történetet. Mégsem áll meg a lábán,
inkább kényszerû menekülésnek, vágósztali
barkácsolásnak tûnik, a sztoriból olyannyira
hiányzik ugyanis a koherencia.
Úgy érzem, Tóth Tamás nem
döntötte el, mirõl is szeretne filmet készíteni.
Egy fergeteges, vad szerelemrõl? Ennek ellentmond a film második
fele, amelyben Majka és Gavrilo párosa helyett az apa titokzatos
figurája viszi a prímet.
Napjaink zûrzavaros, bizonytalan, minden értéket
megkérdõjelezõ „korszellemérõl” szólna
az Anarchisták? Életérzést, hangulatot próbál
megfogalmazni a divatok és a trendek ellenében? A korszellemmel
szegül szembe, és azt példázza, hogy napjainkban
lázadni is csak heroikus-kudarcos-ironikus módon lehet? Ha
ez volt a cél, ahhoz hiányzik a háttér, a filmben
ugyanis alig van jelen a külvilág. Gavrilo leginkább
letûnt ideák és lázadások világába
menekülõ fantaszta, akinek a hétköznapok rutinjához
nincs túl sok köze. Majka indulatai jóval egyszerûbbek:
a fõnökei átverték és kihasználták.
Elkeseredésében nyúl dinamithoz a lány – ez
azonban legfeljebb bosszú, és nem lázadás.
Elvont eszmék és ideálok helyett nagyon is konkrét
indulat hajtja.
A robbantásokat és anarchista akciókat
tervezgetõ fiú, a növényházban kötögetõ
lány, a bekattant, militáns, félresikeredett próféta
apa és a szenilis öregasszony: négy rakoncátlan,
extravagáns karakter, négy ígéretes figura,
mégsem tudunk meg róluk semmit a felszíni különlegességükön
kívül. Mindegyiküknek megvan a maga hermetikus világa,
amibe nemhogy a nézõ nem nyer bebocsáttatást
– õk sem jutnak közelebb egymás titkaihoz. Egy Máté
Péter-sláger, néhány archív dokumentumfelvétel,
egy Gavrilo Princip-portré és pár anarchista kézikönyv
még nem elég ahhoz, hogy egy fiatalember portréját,
viselkedését és gondolatait körberajzolják.
Ezek csak külsõségek és extremitások:
szórakoztatók lehetnek, sokatmondók aligha.
Gavrilo és Majka, korunk két naiv antihõse,
szép páros lehetne, közös történetüket
mégsem görgeti végig a film. A fatális szerelem
krónikája éppúgy hiányos marad, mint
az idealizmusból illetve elkeseredésbõl fakadó
indulat, a világ elleni lázadás nagy kalandja. Ráadásul
az sem egyértelmû, kivel s mivel szimpatizál a rendezõ:
az Anarchistákon végighúzódó önironikus
attitûd kikezdi a lázadás romantikus-idealista pátoszát.
Hõseink nem lesznek nevetségessé, de igazából
azonosulni sem tudunk velük.
A robbantás nagyjelenete után mintha egy
új történet kezdõdne el. Teljesen máshová
kerülnek a hangsúlyok, átértelmezõdnek
a viszonyok, kusza és minden összefüggés nélküli
jelenetek sorakoznak egymás után (Fanni néni fürdetésének
betétje például teljesen feleslegesen, ritmust és
logikát egyaránt keresztülmetszve lötyög a
maga helyén). A film bomba-sújtotta utolsó félórája
úgy esik szanaszét, hogy dramaturg legyen a talpán,
aki magyarázatot és összefüggést talál
a történtekre. Még a szemérmes, feszélyezett,
gátlásos szerelem története sincs végigvezetve.
Akad egy-két szép jelenet, mint amikor Majka a kocsmában
kibontott hajjal, tágra nyílt szemmel, szomorúan,
várakozva, szó nélkül nézi a fiút,
a következõ pillanatban azonban ezt a szálat is el kell
ejtenünk – szó megszakad, hang fennakad –, és irány
a totális káosz. A Gellért fürdõben játszódó,
karaokéval és kéjgázzal súlyosbított
éjjeli orgia a szürrealizmus csúcsa: sejtelmünk
sincs, kik ezek az emberek, honnan jöttek, mit keres közöttük
Majka apja; de a legfontosabb: miért kell ebbe a lázálomszerû,
hallucinációs miliõbe kergetni Gavrilót, egyáltalán,
mi szükség a fatális gyilkosságra, azon a túlságosan
egyszerû drámai képleten kívül, hogy a
halál mindig erõs, hatásos zárlata egy történetnek.
Gavrilo és Majka története azonban legkevésbé
sem halálért kiált: drámának, halálos
fenyegetésnek nyoma sincsen, a film zárlata ezért
tökéleletesen indokolatlan. A Gellért fürdõ
orgiája az ötvenes-hatvanas évek B-szériás
trashfilmjeinek zabolátlan ökörködését
ugyan megidézi, de hogy Gavrilo és Majka történetének
csattanója, végzõdése és összefoglalása
legyen, az teljesen nonszensz.
Tóth nem tudott ellenállni a kísértésnek,
amit a furcsaság és az eredetiség, a meghökkentés
jelent. Kitalálta (vagy kitalálták) Géza figuráját,
aki Gyuricza István lelkes alakításában az
Anarchisták második felében túlnövi magát,
és átveszi a cselekmény bonyolítását.
Az általa görgetett duma-áradat és poén-sorozat
egy baráti beszélgetésben, egy buliban, egy pohár
ital mellett valószínûleg végtelenül szórakoztató
lehet. Ebben a filmben azonban pusztán üres díszítõ
elemként van jelen. Vicces, csak épp összefüggéstelen.
Az Anarchistákból zavarbaejtõen hiányzik a
fegyelem, a sztori legalább minimális összerendezésének
igénye. Az epizódok puszta sorozata, néhány
szellemes és érdekes alapötlet füzére petárdaként
durran el, ha a forgatókönyvírói és dramaturgiai
munka nem kovácsol köréjük összefüggõ
rendszert, motívumhálót és követhetõ
logikát. A káoszt a káosszal jellemezni és
leírni sosem célravezetõ, útravalónak
legalább valami sorvezetõt kellett volna adni a nézõknek.
Nagyon jó, hogy Tóth Tamás fiatal
csapatot verbuvált maga köré erre a filmre a Szkéné
Színház és a Színház- és Filmmûvészeti
Egyetem köreibõl. Tetszik, hogy egy kalandos, mai történetet
próbál elmesélni, örülök, hogy nem
helyez a filmjére súlyos ballasztokat, világmagyarázatnak
és megváltásnak véletlenül sem feszekedik
neki. Itt azonban vége is szakad a felsorolásnak, mert az
Anarchisták minden szimpatikus szándéka ellenére
idegesítõ, zavaros és következetlen film. Már
a Natasa esetében is hiányzott a feszes forgatókönyv,
ott azonban a világteremtés, a Lomonoszov-Bábel dekoratív
és lenyûgözõ környezete, a mellékszereplõk
színpompás kavalkádja legalább részben
feledtette ezt a hiányt. Az Anarchisták azzal, hogy mai,
hétköznapi közegbe helyezi a jószándékkal
is csak hézagosnak nevezhetõ sztoriját, valamint hogy
pusztán minimális szereplõgárdát mozgat,
fájdalmasan nyilvánvalóvá teszi a forgatókönyv
totális kuszaságát és a történet
végiggondolatlanságát. Azért is olyan kínos
mindez, mert ebben a filmben is felvillan Tóth ötletessége
és szellemessége, érzékenysége a groteszk,
az extrém helyzetek és figurák iránt. Csakhogy
mindez most kevés. Nagyon kevés.
Tudom, hogy Tóth elõzõ két
filmje a kritikától és a közönségtõl
is jóval gyengébb visszajelzéseket kapott, mint amit
érdemelt volna. Olvastam, hogy a rendezõ kísérletnek
szánta az Anarchistákat: az elbeszélésmód,
a stílus, a színészi játék újfajta
lehetõségeit próbálták felkutatni. Összefogott,
követhetõ történet és mondandó nélkül
azonban ezek a kísérletek zsákutcába vezetnek.
Nevezhetném sokat ígérõ,
izgalmas filmnek az Anarchistákat, csakhogy üres már
ez a kifejezés: a kortárs magyar film tele van ígéretes
kudarcokkal. Tóth Tamás sokkal tehetségesebb annál,
mintsem egy félresikerült munkáját dícsérni
kellene.
Anarchisták – magyar 2000. Rendezte: Tóth
Tamás. Írta: Tóth Tamás, Thuróczy Szabolcs,
Csatári Éva. Kép: G. Tóth Kinga. Zene: Melis
László. Producer: Bereczki Csaba, Bõhm András.
Szereplõk: dr. Thuróczy Szabolcs (Gavrilo), Csatári
Éva (Majka), Gyuricza István (Géza), Temessy Hédi
(Fanni). Gyártó és forgalmazó: Mokép
Rt./Színház és Filmmûvészeti Egyetem.
Támogató: NKÖM, MMKA, MTM-SDS Televízió,
Magyar Történelmi Filmalapítvány, ORTT. 80 perc.
|