A tévé hazudik, Svankmajer igazat mond.

150 ezer ember a Vencel téren! Oh, istenem! Úgy kell ez nekünk, mint egy falat kenyér, karbantartani miheztartásunkat. Mint a villamosbérlet, az idõnként orvosilag meghosszabbított jogosítvány a szabadság szeretetére. Amibõl a szabadság nem biztos, hogy szabadság, a szeretet nem biztos, hogy szeretet, csak a jogosítvány, az örökbérlet, az orvosi igazolás a biztos. Utóbb mindig télen, így a mínuszban, fagyállóval kondiban tartott vízágyúkkal, farkaskutyákkal, mindig télen. Régen nyáron, mert akkor könyvbõl tanultuk még, a fehér ing a forradalmáron kötelezõ volt, romantikai tanagyag (Tandori itt azt mondaná: elütöttem a gépen, tananyag, de meghagytam, mert igazabb is meg jobb is; hogy keveredik itt T. Dezsõ mindig a csehek közé, tán emlékeznek, mikor a madáretetés közben elszállt Hrabalt sirattuk, utoljára).

Fából faragott demokrácia
Két izgalmas dolog létezik az új hullám és az új hullám második, hetvenes évekbeli felhabzása óta a cseh filmmûvészetben. Az egyik, hogy az utánuk jövõ generációk hogyan igyekeznek meghatározni magukat az újhullámhoz képest. Ez is kettõs front. Egyfelõl folytatóiként ugye, másfelõl vele szemben. Persze nem is nagyon létezik harmadik út. Azért így túlzás, létezett az új hullám idején is, csak épp a csehek tettek rá. Szóval a másik izgalomforrás Jan Svankmajer, az általa járt, cseh földön feltétlenül egyszemélyesnek mondható út. Legújabb cseh–angol filmjét az Európa Filmhéten játszották. “Angol”, nemcsak a filmbe fektetett fontok okán, hanem azért is, mert az a fajta animáció, amivel õ teremtett világképet, pillanatnyilag fiatal és középkorú angol, kanadai angol kollégák által kultiváltatik, eredményesen, tegyük hozzá sietve, ilyetén tehát nem is világ, hanem iskola. Bentlakásos, külföldieknek, mint egy nyári egyetem, ami hosszabb kicsit a turistaútnál, s bár ugyanúgy csak a “nevezetességeket” mutogatják a résztvevõknek, mégis marad idõ mögéjük pillantani. Ha van a pillanatnyi csúcsán tartalékokkal rendelkezõ iránya az európai filmmûvészetnek, akkor az az angoloké (nem az animátorokra gondolok, hanem olyan öregekre, mint Leigh vagy Loach) és Jan Svankmajeré. Helyet cserélnek a mondatok: momentán (és jóslatom szerint még egy darabig) az angolok és Svanki jelentik azt a valamit, amit annyira nosztalgikusan szeretünk európai filmmûvészetként aposztrofálni.
Jan Svankmajer elõzõ filmjét, A gyönyör összeesküvõit is egy decemberi Európa Filmhét hozta Pestre. Aztán, a világ csodája, visszatért. A videóforgalmazásban kötött ki, pedig elõre megfontolt szándékú mûvészfilm. (De forgalmazója, az Odeon már csak ilyen.) A vicc az, hogy jól megy. Kölcsönzik, mint a lépesmézet, pedig mûvészfilm. Emlékeznek? Brutálisan pornográf darab! Mit számít, ha csak ezért hordják annyian haza.
Svankmajer – elsõ blikkre meglepõ módon – Ottóka címû filmjéhez kínál egy, amolyan békebeli megfejtést is. Már az is békebeli, hogy kínál egy megfejtést. Amolyan társadalmit, mint régen mifelénk minden mozi. És ez a megfejtés, pontosan a 150 ezres Vencel-téri tömegrõl szól (és azokról, akiknek fontos az ilyesmi). Az Ottóka brutális horror. Brutális pornó után brutális horror, volt már itt olvasható svankmajeri pályakép, semmi meglepetés. A feladat: ebbe belehozni az aktuális cseheket. Hogyan, ha az út egyszemélyes?
Az Otesánek egy rémes szláv mese. Kelet-szlovák, még inkább orosz lehet, a cseh kultúra szerves, mondhatni alapvetõ eleme. Mint a mieinket Illyés, ezt Erben írta le, náluk a “nagyok” közül többen foglalkoztak ilyesmivel. Arról szól, hogy a szegényember meg a felesége nagyon, de nagyon akarnak kisgyereket, de sehogy sem sikerül. Egy fa gyökerébõl farag az ember egyet (Otesánek: fából faragott fiú, az Ottóka fordítás a filmbeli fafiúcska nevébõl – Otík – ered, csak kevéssé fedi le az egészet, de megbocsátható, egy cseh filmben egy Otík, az már szinte a mienk, Bán János Az én kis falumban.) Nos, a bábfiú kikel, és nagyon megéhezik. Föleszi a sok kását szülei elõl, aztán, mert fél fogára sem volt elég, fölzabál mindent és mindenkit, ami/aki útjába kerül. A szörnyû mese, ha úgy vesszük, happy enddel végzõdik. Otesánek megzabál egy konyhakerti kérdések megoldásán derekát fájdító öregasszonyt is, nagy mohóságában kapájával együtt, aki aztán készségével jól kivágja magát szorult helyzetébõl, s vezetésével a döglött Otesánek hasából sorra kimasírozik mindenki, tán még a kása is, oszt mennek a dolgukra.
Namármost, ilyesmirõl szó sincs Svankmajernél. Az õ kapás öregasszonya külsõ élõerõként kapálja agyon a falánk fát, és maximum belõlünk jön ki a kása, amit Otík, mellesleg vele párhuzamosan az összes mellékszereplõ is, saját épülésére megzabált. Azért belõlünk, mert mi is gyakorta élünk efféle, nem feltétlenül emberi fogyasztásra alkalmas készítményekkel. De belõlünk csak akkor jön ki, ha hajlamosak vagyunk teljes odaadással nézni a filmet.
Egyébként ez Svankmajer legnagyobb tudománya. Hogy így is, úgy is fogyasztható. Félszívvel: szórakoztass, gyötörj a pénzemért, a végén úgyis én megyek el elõbb. Vagy odavetve: járj át rajtam, én úgyis kifekve maradok utánad. Egy dzsolidzsóker szavamra, álljon ez a nettó pornókölcsönzõk megnyugtatásául is.
Szóval az a népi demokratikus megfejtés, aminek igénye minket már oly régóta nyomaszt, roppant egyszerû. Pimaszul, a tartalomnál maradva: szájbarágósan egyszerû. A demokrácia. Ez a mi fából faragott demokráciánk, amiben még mindig ki-kimegyünk 150-150 ezren a Vencel térre. Valami, amit akár a zsigereink, akár a retorika szintjén oly nagyon áhítottunk, és próbálkoztunk mindenfélével (de legtöbbször persze a dugással) megvalósításáért, és ami egyszer aztán valahogy, nem mondható, hogy éppenséggel csalással, de kicsit obskúrus módon, kis himi-humival, kicsit tõlünk függetlenül, kicsit az ölünkbe hullva, mint egy véletlen lelt gyökérdarab, mégis összejön, meglesz nekünk, attól nem sok jó várható.
Ha nem vigyázunk (sose vigyázunk) fölzabál minket mindenestül (mindenünkkel, ami addig, közben lett nekünk). És nem tudjuk sem õt (“eztet”), sem magunkat megvédeni, pedig legjobbjaink (a filmben Alsbetka) csak ezen fáradnak, mégse sikerül. S ha összeszedjük magunkat, akkor is csak annyi telik tõlünk, hogy elpusztítsuk, de addig már majd mindenki ráment. Aki kicsinálja, arról tudható: nem éppen jó szándékkal teszi.
Most el kell hagynunk, hogy mitõl nagyszerû horror Svankmajernek ez a filmje (is), azt is, hogy milyen koherens az animációs és élõszereplõs szövet egésze, és mást is. Minden olyasmit, amirõl Svankmajer filmjei kapcsán szólni kell.
Rendben van, ha bábukkal és kelkáposztákkal, színészekkel és enteriõrökkel egyszerre operálva lehet érvényeset mondani dolgaink jelenlegi állásáról, akkor úgy. Ám ezek máshol vizsgálandók, ide dolgaink, a cseh film dolgainak állása tartozik. Meg se hallják: e közlés épp annyit ér, mint a képmezõ fölsõ részében belógva felejtett mikrofon, a szerzõ itt hagyott mankója. Irtandó hulladék, szimbolizálandó az említett svankmajeri kettõsség, hogy belõle kijönni könnyû, a hatása alá került önmagunkból meg nehéz.

Csehek hitelbe
Mindig elmondjuk a kelet-európai filmek kapcsán, hogy akár a múltban, akár a mában, akár bábok között matatva, az átélt csodára keresi a magyarázatot, a hitelességet. Épp ez a baja is, hitelbe kérné a hitelességet, végre is valahogy el kéne indulni, az átélhetõ semmibõl.
Persze van valami (valamink) is, csak az nehezebben átélhetõ. Sõt, annyira lehetetlen, hogy már megbocsátható. Akkor engedhetjük meg önmagunknak e téren is a megbocsátást, ha nem feledjük, hogy az nem a mienk. Kérjük, és választ (adják, nem adják) nem várva, elvesszük hitelbe. Nagy bátorság, de ez a maximum, örökbe még senki se merte.
Így vagyunk mi, így vagyunk csehek, így vagyunk mi csehek: hitelbe. Gazdálkodunk, garázdálkodunk. Nincs ezen mit búsulni. Csupán újak, másfélék, kicsit még mindig idegenek a lehetõségeink. A régiek is megvannak, mibenléti hasonlóságaik miatt gyakran összekeverjük az újakkal. Ez hol mûködik, hol nem. Ha mûködik, nem azért, mert elcserélve, hanem mert azokkal keverve használjuk õket. De van, amikor az új eszköz sem mûködik. Akkor, ha a régi használati utasítások szerint forgatjuk. Filmjeinket is akár.
A régiek közül Vera Chytilova, Vojtech Jasny próbálkozása esik vizsgált idõszakunkra. Chytilovában régen is felismerhetõ volt valami decens feminizmus, még éppen szerethetõ. Változott a világ, mi is, õ is. Látszólag mindhárman ugyanabba az irányba. A feminizmus ma már akkor decens, ha brutális. Ez ugye a világ. Akkor fogyasztható, ha brutális. Ezek lennénk mink. Akkor emészthetetlen, ha nekifutásból csinálja valaki azt, amit helybõl is tehetne. Ez Chytilova.
Volt most egy filmje, Csapdák címen ment a nevezett filmhéten. A miniszterhelyettes és õsmacsó haverja megerõszakolnak egy benzinhiány miatt lerohadó Skoda mellett stoppoló nõt, és még le is csapják. Ahogy ilyenkor kell, berezelnek: meghótt, vagy mi van. Ám a teremtés fölérez és úgy tesz, sután, mintha semmire sem emlékezne, mintha õ még csak most jönne bele a mókába. Micsoda megkönnyebbülés, nekik. Mi már tudjuk, hogy egy disznóherélésre szakosodott állatorvosnõ az áldozat, és azt is tudjuk, hogy mi lesz a vége. Mi lesz a vége a mozi elsõ tíz percének. Mert a film a herélés után következik. Skoda – “kár”.
Hisz nem elég az, hogy horrort és pornót együtt lehet tíz perc alatt is nagyon rosszul csinálni, de utána ami jön, nem lehet kibírni. Az a napi rögvaló, úgy, ahogy felénk is szokás, a bulvársajtó fekete és társasági oldalainak mûvészetté szintetizálása, ami törvényszerûen mûködik úgy, hogy annak pont az egyetlen voltaképpeni valamirevalósága, a harsányság marad el, hisz az hogy is férne a mûvészetbe.
Jasnyval sem járunk jobban, nem brutálisan rossz, csak kínosan a sokadik hazatérõ emigráns film az övé. Befogadói könyörtelenségünk számára tökéletesen irreleváns, hogy a cseh film már csak ilyen. Nagyon fiatal emberek tettek egyszer benne csodát, nagyon fiatal embereket kergettek nem sokkal eztán szerte (halálba, alkoholizmusba, földönfutóvá, világgá), és ezek a dolgok nem is voltak olyan rég. Áldozatai ma is alkotó korban mind, ha élnek, csak hát õk kétszer éltek, ott és úgy, ahol és ahogy egyszer is sok.
Könnyek közt illene bevallani, de nem megy, inkább letagadja az ember, hogy Menzeltõl és Formantól sem várok én már semmit. Ez nem baj, amit õk megtettek, állandóbb sok mindennél, õnáluk mindenképpen.
A nyomasztó csak az ebben a szcénában, hogy a cseh film mai protagonistái, úgy tûnik, még mindig várnak tõlük valamit. Bármit, elfogadhatót éppúgy, mint fegyverrel visszautasítandót. Ilyetén, hogy a mostaniak két legjobbika, Hrebejk és Mihálek egyértelmûen Menzel-tanítványnak tekinthetõ, ha azok, ha nem azok (azok), érzelmi alapon nem vizsgálható kérdés. Olyan állapot, amit be kell kalkulálni.
Számukra a baj nem az, hogy Menzelék nagyon jók voltak, hanem az, hogy nagyon sikeresek is. Ám e két összefüggõ dolog, nem pontosan esett idõben egybe, mert nem szokott. A világ természete szerint elõbb voltak jók, s csak aztán sikeresek. Miért lenne ez baj? Mert a jóságot nem rögtön, érdeme szerint követte a siker, hanem volt egy köztes ûr, egy fekete lyuk, mindenféle rettenetes külsõ körülmény kellett, hogy megkapják a megérdemelt figyelmet. És ez a fekete lyuk az, ami egy ideje elnyeli és el is fogja nyelni a cseh filmmûvészet õket követõ néhány generációját.
A hatvannyolc augusztusának végén Vencel-téren megjelenõ többször 150 ezrek kellettek a (világ)sikerhez. Az orosz tankokat hazazavarni kiszaladó Emil Zátopek kellett a sikerükhöz. És ez a maiak legnagyobb baja. Hogy a cseh filmeket még mindig 150 ezer embernek játsszák a Vencel-téren. És a siker kötelezõ. Ez Jan Svankmajeren kívül mindenkinek (a nézõnek is) hihetetlenül fontos.
Menzelék az ûrt és a sikert, ha nehezen is, túlélték, annyi sok volt bennünk, hogy maradt is még nekik valami. Annyi, hogy abból a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején még majdnem olyan jó dolgokat (és ez nagyon nagy szó) voltak képesek csinálni, mint az újhullám idején. Annyi. És nem több. Aztán sem maguknak, sem kérõiknek (utódaik, nézõik) már nem tudtak semmit adni. Hogy is, hisz kétszer éltek, kétszer adtak. Csak egyvalami maradt. A 150 ezer fizetõ nézõ a Vencel tér egy-egy elõadásán. A siker. Ha csak a siker maradt. Azzal kell gazdálkodni. Azt kell vizsgálni. Van számunkra is ismerõs oldala.

Otík–Oscar
Például Jan Sverák Oscar-díja a Koljáért. Apja Menzel szcenaristája volt a második korszakban, a kevésbé izgalmasban, a nagyon megbízhatóban. A Koljával õ is másodszor adott. Már csak ennyi maradt. Egyfelõl sok, ugye a nagy díj. Másfelõl egy cím a “Láttuk még” rovatban.
A siker nekünk ismeretlenebbik fele, a helyi, a cseh siker, a dolog másik fele. Hogy vizsgálhassuk ismerõs fogódzóra van szükségünk, amit csak az elõbbibõl keríthetünk. Az Oscarnál kell maradni. A hollywoodi sikertípusnál.
Kell-e mondani, hogy az Oscar-díj nekünk magyaroknak is mennyire fontos. Számon tartjuk azt, hogy a számunkra egyetlen elérhetõ kategóriában, a legjobb idegen nyelvû filmek között mióta nem volt magyar darab. Hát persze, mert nem a megfelelõket küldtük, mondhatnánk. És még így sem igaz a mese. Gyarmathy Lívia Szökés címû filmjét említeném. Annak a végén, amikor a hõs beolvassa a Szabad Európába a recski foglyok névsorát, azt úgy is meg lehetett volna csinálni, hogy Hollywood lemenjen hídba. Hiszem, hogy úgy akarták, csak nem sikerült. A regionális történelem tele van ilyen rádióbemondásokkal. “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.” Vagy ’89-bõl, a Mûcsarnok lépcsõi ravatalnál a 301-es parcella névsora Mensáros László és Sinkovits Imre hangján. Istenem. A cseheknek is van ilyen, persze abban is benne vagyunk. Még szép, mi, az ilyesmi királyai. “Vsem lidu Ceskoslovenski Socialisticki Republiky! Vcera hned 20. srpna 1968. Kolem 23 hodiny prekrocila vojska Sovjetského svazu, Polski Lidove Republiky, Nemecke Demokraticke Republiky, Madarske Lidove Republike...” Nem folytatom, ezek vagyunk mi benne. Nem kell nyelvtudás ahhoz, hogy tudjuk, mirõl van szó.
Ezzel a rádiószózattal végzõdik Jan Hrebejk Kuckók címû 1999-es filmje. Máig ható óriási cseh siker. Bemutatásának évében nézettségi mutatóit tekintve ronggyá verte az összes hollywoodi blockbustert Csehországban. Ügyesen, szórakoztatóan megcsinált drámai és komikus fordulatokkal arányosan összeszõtt, talpig becsületes mozi, múlt és jelen legnagyobb cseh színészeivel. Két család (egy komcsi, egy retrográd) története 1967 karácsonyától az augusztusi rádiózásig, emberközelbõl, ahogy mondani szokták. Ahogy mondani szokták mindig, ha dicsérik a cseh filmeket. Zabálta a közönség, jól vizsgázott itt is a cseh filmhéten. 150 ezres Vencel téri siker.
Nem ez ment az Oscarra, hanem Sasa Gedeontól A félkegyelmû visszatér, egy korántsem érdemek nélküli, mûvészi szándékból fogant Dosztojevszkij-parafrázis. Nem jutott az ötig, de ez nem érdekes. Inkább az, hogy Gedeon e kritikai körökben aratott, cseh léptékben óriási sikerét (Cseh Oroszlán majd’ minden kategóriában, jó sajtó stb.) két évvel azután csinálta, miután abszolválta a maga Vencel téri tömegsikerét. Ugyanabban a tónusban, mint Hrebejk a magáét. Azért nem részletezzük, mert akkori cseh szemlénknek ez a film volt a központi darabja, egyszerû okból. Ha filmtõl befogadó felé távozunk, egy hasonló történelmi tapasztalatú ország kritikusa inkább hajlamos a helyi nézõvel azonosulni, mint a kritikával. Ugyanez  rusztikusabban: nekünk a csehek legyenek csehek, s csak aztán mûvészkedjenek. Képzelhetik, ha mi így, Hollywood hogy. A csehek nekik elõbb legyenek marslakók (minimum, vagy irániak), mint mûvészek.
Mi hát akkor ez?
A nagy szám törvénye: mi, a cseh film iránt néha érdeklõdõk a százötvenezer Vencel téri közül valók vagyunk. Általában is meg ebbéli vonzalmaink miatt is.
Most éppen a tévéért üvöltünk. Legközelebb másért. Mert ha idõnként nem megyünk ki mozizni oda a térre, még valóban Svankmajernak lesz igaza. De kimegyünk. Kimegyek legközelebb én is, csak már nem fog az egész érdekelni. Engem csak ez az üvöltés érdekel. Most értem a csúcsra. Mert most a cseh tévéért vannak ott.
Jan Svankmajer már emlegetett A gyönyör összeesküvõi címû filmjében egy pofa valami elmés szerkezet segítségével úgy jut el önfoteljában a boldogságig, hogy közben az állami Cseh Televízió népszerû bemondónõjét, Anna Vetlinskát bámulja, míg az mûsort ismertet. Ettõl persze még nem zsonganék be, jaj dehogy. De én tudom, amit a pofa nem. Anna míg beolvas, pucér lábát egy lavórban tartja, ahol két kövér ponty szopogatja, harapdálja nagyujjait, minek következtében Annának egy merõ orgazmus a mûsorismertetés. A film 1994-ben készült, én azóta, ha cseh tévét nézek (megesik), többet látok, mint amit az mutat. Látom Anna két lábát a lavórban helytelenkedni a pontyokkal. Nincs szükségem semmilyen elmés szerkezetre ahhoz, hogy jó legyen. Elég a tudás, ha mégoly szomorú is: a tévé hazudik, Svankmajer igazat mond.
Ennélfogva az is nagyon valószínû, hogy az a Vencel téri 150 ezer csak vesztegeti az idejét. Most is, legközelebb is, uram bocsá’, lehet, hogy régen is. Vesztegessék csak, muszáj nekik, mert ha egyszer majd nem fogják, vége lesz a filmnek. A csehnek is, ami ma a csúcsán Svankmajerrel azonos. Micsoda ellentmondás: ez a nagy szám törvénye, de nem nagy dolog.