Beszélgetés elsõfilmesekkel
Még csak húsz százalékon
égünk
Stõhr Lóránt
Díjakkal elhalmozott elsõfilmesek… Beszélgetés
Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török
Ferenccel.
– Manapság ti vagytok a legsikeresebb elsõfilmesek
Magyarországon: Mundruczó Kornél már tavaly
elnyerte a legjobb elsõfilm díját a Nincsen nekem
vágyam semmivel, az idei szemlén Hajdu Szabolcs a legjobb
elsõfilmes rendezõ díját kapta a Macerás
ügyekért, a Moszkva tér (Török Ferenc) az
elsõfilmek, az Afta (Mundruczó Kornél) a kisjátékfilmek
között lett nyertes. Mégis azzal a kínos kérdéssel
kell kezdenem, hogy gondoltatok-e már arra, miként fog összejönni
a második film, amikor már nem lesznek ott mögöttetek
a fõiskolai kedvezmények, a különféle támogatások
és ingyenmunkák, ami a költségvetésnek
a harmadát is kiteszi?
Török Ferenc: Fontos lépés volt,
hogy belátta az állam, az elsõfilmeseket támogatni
kell. A mi filmjeink létrejötte többek között
annak is köszönhetõ, hogy tavaly támogatást
írtak ki kifejezetten elsõfilmekre. Ha a fõiskolán
kiválasztanak néhány fiatalt filmrendezõnek,
akkor igenis vállaljon az állam garanciát, és
adja meg a bemutatkozás lehetõségét. A második
filmet viszont már nem kell ilyen módon garantálni,
nem kell merev állami kereteket felállítani, mert
a sikeres bemutatkozás megnyitja a kapukat.
Mundruczó Kornél: Ha valaki letesz egy
normális elsõ filmet az asztalra külföldön,
akkor szinte kikerülhetetlen, hogy 3–4 jó vagy rossz filmet
ne csináljon. Amikor Amerikában kint voltam a Nincsennel…,
akkor mindenki, aki odajött hozzám, azt mondta, de jó
neked, most már biztosan nagyon sok filmet fogsz készíteni.
Ez itthon nem mûködik, de így kellene mûködnie,
mert csak úgy lehet megtanulni ezt a szakmát, ha forgatsz.
Az a patthelyzet, ami most kialakult a finanszírozásban,
csak rosszat tesz mindenkinek. Ha az állam a mi „fõnökünk”,
akkor vállaljon felelõsséget értünk.
– Nem jelent számotokra riasztó példát,
hogy a mai harmincas-negyvenes rendezõk esetében alig-alig
beszélhetünk valamiféle életmûrõl?
Hajdu Szabolcs: A legfontosabb a folyamatos mûködés
és jelenlét. A mai negyveneseknél azért érzékelhetõ
ez a vákuum, mert várnak. Pedig az elsõ film után
minél hamarabb bele kell fogni a másodikba, aminek nem kell
jobbnak, sikeresebbnek lennie, mint az elõzõ volt, be kell
vállalni a rosszat is, sõt lejjebb is lehet menni az igényekkel,
lehet akár kisfilm vagy videó, az a lényeg, hogy jelen
kell lenni a következõ szemlén. Nem szabad várni,
mert onnantól megzápul a tehetséged.
– Állami támogatás és stúdió
nélkül csak nagyon olcsó filmet csinálhatsz.
Mundruczó: Nem is mertem volna több pénzbõl
dolgozni elsõre. A Nincsen… esetében az volt a hozzáállásom,
hogy azért ne szerezzünk több pénzt, hogy nyugodtan
elronthassam a filmet. Luxusnak tartom, hogy nulla tapasztalattal 100 milliókat
költhessen el valaki egy filmre. A stúdiórendszerbe
pedig egyáltalán nem akarok belemenni, mert idegesítene,
ha hárman ott állnának a hátam mögött.
Pici stábokat tudok elképzelni egyelõre, amik sokkal
jobban tudnak dolgozni.
Hajdu: Ha úgy érzed, hogy akár el
is ronthatod, akkor az alkotói szellem fölszabadul, és
ebben a pillanatban lesz a film görcs nélküli. Egy nagy
stúdióban ott van a producer a hátad mögött,
aki elkezdi javítani a forgatókönyvet, azt mondja, hogy
így nem jó, úgy nem jó, és akkor te
elkezdesz görcsölni. Én direkt hibákat raktam a
filmembe, hogy felszabadítsam a gondolataimat, mert érezni
akartam, ezt is megengedhetem magamnak, hogy szabadon dolgozom.
– Felvállalnátok azt, hogy ha nem jön
össze a pénz a második filmre, akkor lejjebb mentek
az igényeitekkel?
Mundruczó: Nem, mégpedig azért nem,
mert szükségét kezdem érezni, hogy kifizethessem
a munkatársaimat. Egy ponton túl nem jó, hogy ingyen
dolgoznak nekem. Nem akarok beleragadni az olcsófilmes szerepébe,
mert abból nem lehet kitörni, és elõbb-utóbb
ideológiákat gyártok saját amatõrizmusomra.
Eddig nem nagyon dolgoztam állami pénzbõl, de most
pályáztam, és kíváncsi vagyok, hogy
le tudom-e forgatni a második filmemet a nyáron. Ha nem,
akkor egy idõ után az ember elkezd gondolkozni azon, hogy
mi értelme van a létének ma Magyarországon.
– Szabolcs elõbb arról beszélt,
hogy hajlandó akár rövidfilmet vagy videómunkát
is forgatni a folyamatos jelenlét érdekében.
Mundruczó: Úgy látom, hogy ma, itthon,
pályázatokkal két év alatt lehet összeszedni
elegendõ pénzt egy nagyjátékfilmre – optimális
esetben. Az Afta kapcsán elkezdtem hinni a rövidfilmben, ami
igazi kísérletezõ mûfaj, és nagy szabadsággal
jár, mert ki lehet próbálni olyan dolgokat, amit az
ember nem merne egy nagyfilmes szerkezetben.
Török: Számomra ilyen a dokumentumfilm.
Úgy képzelem el a pályámat, hogy egyik évben
forgatok egy nagyjátékfilmet, a másikban vagy egy
dokumentumfilmet, amibõl helyzeteket szívok magamba, vagy
egy kisfilmet, amiben formai megoldásokat próbálok
ki. Persze ezek mind pályázati pénzektõl függenek.
Úgy kellene gondolkodnunk, mint a Kornélnak: van egy állandó
producere, aki pontosan tudja, hogy mikor, hol írnak ki pályázatot,
és idõben odarakja a Kornél terveit.
– Gondolkodtok-e közönségben, netán
közönségfilmben?
Török: A magyar közönségfilmtõl
az emberek szerintem nem a hivalkodó technikai igényességet
várják el, hanem a személyességet és
a lokalitást. Bármennyi pénze van egy amerikainak,
nem tud megszólítani egy pesti mozinézõt, mert
nem tudja, milyen is például a Szent István park.
Az pedig nem mûködik Magyarországon, hogy fogyasztóként
analizáljuk a közönséget. Egyszerûen teljesen
kiszámíthatatlanok az emberek, mert percenként mást
szeretnek. Ki gondolta volna öt évvel ezelõtt, hogy
Jancsó lesz az egyik legnépszerûbb rendezõ Magyarországon?
Mundruczó: Egy film készítésekor
sohasem lehet megtervezni, hogy kit akarok megszólítani vele.
Ha minél õszintébb vagy magadhoz, s így
készítesz filmet, akkor ez az erõ belekerül a
mûvedbe. Hogy ki kíváncsi rá, az majd a moziban
derül ki. Aki elkezd a közönség mostani ízlésére
számítani, az igyekszik minél lejjebb szállítani
a színvonalat. Számomra viszont igenis fontos, hogy feladat
legyen a nézõnek ezeket a filmeket megnézni, hogy
gondolkodjon el a moziból kifelé jövet, mert nagyobb
a befogadás öröme, hogyha magától jön
rá valamire.
Hajdu: A Macerás ügyek vágási
munkálatainak utolsó részében eldöntöttem,
hogy beleteszek a filmbe „kockafejûség-teszteket”. Például
egymás után sokszor bevágom ugyanazt a képet.
Az emberek mechanizmusokhoz vannak hozzászokva, és ha beleiktatok
a filmbe ilyenek teszteket, akkor vagy elkezd dolgozni a nézõ,
vagy kimegy a moziból.
Mundruczó: A Nincsen… és az Afta esetében
is úgy kezdem el a filmet, hogy egy hagyományostól
eltérõ dramaturgiai rendszert állítok fel,
és ebbe vezetem be a nézõt. Ki kell tudni zökkenteni
a megszokásaiból, mert akkor jobban odatapad a filmhez.
Török: Én egy picit másképp
látom, és más filmet is csináltam, mint ti.
Számomra fontos, hogy legyen egy érthetõ, konvencionális
szintje a történetnek, hogy megtartsam a nézõt,
hogy ne menjen el. Talán gyáva vagyok ahhoz, hogy próbára
tegyem a közönséget, de azt sem akarom, hogy a „csináljunk
már érhetõ filmet” szlogen elmossa saját világomat.
Azt szeretném megoldani, hogy a közérthetõ szint
alatt legyen egy olyan mélysége a történetnek,
ami azoknak is kielégülést nyújt, akik megmosolyogják
a felszíni sztorit, de úgy, hogy ez a két szint ne
távolodjon el egymástól, és ne oltsa ki egymást.
– Azt hiszem, hogy itt nemcsak a történetrõl
van szó, hanem a film stílusáról. Végeredményben
a Macerás ügyeknek sincs õrült bonyolult sztorija.
Hajdu: Nagyon szerencsés állapot a Ferié,
mert õ azonosulni tud egy formanyelvvel. Megnézem a Moszkva
teret, és azt mondom, ez Török Feri filmje. Én
még ott tartok, hogy nem találtam meg azt a nyelvezetet,
amiben fel tudnék oldódni. Amint rajtakapom magam valamilyen
konvencionális megoldáson, rögtön szükségét
érzem, hogy elrontsam. Én nemcsak a rövidfilmben, hanem
a nagyjátékfilmben is a kísérletezés
lehetõségét látom, úgy, hogy a nézõ
ne unja azt, hanem a rendezõ kutatótársává
váljon. Talán ha egyszer megtalálom saját filmnyelvemet,
akkor nem fogom kizavarni a nézõt a moziból.
Mundruczó: Én meg a konkrét anyaghoz
keresek formát. Amikor kialakul a forgatókönyv, akkor
az elkezd diktálni, és eszerint kell gondolkodnom végig
a filmben. A Nincsen… és az Afta között hiába van
óriási formai különbség, úgy érzem,
az én személyem hitelesíti mindkét filmet.
Hajdu: Amikor saját formanyelvrõl beszéltem,
én sem úgy értettem, hogy a filmjeimet ugyanúgy
készítem majd el, inkább azt, hogy egy nagyon jó
állapotban sikerül elkapnom az anyaghoz egy nyelvezetet, és
nincsenek kétségeim, hogy ezt így és így
kell csinálni. Magyarán a forma és a tartalom elválaszthatatlanok
egymástól minden egyes jelenetben. Ez nem sikerült eddig
nekem.
Török: Szabolcs azzal bókolt nekem,
hogy én már megtaláltam a saját formanyelvemet,
azonban az a helyzet, hogy én nem annyira formanyelvben, mint inkább
történetben gondolkodom. Megvannak a vizuális korlátaim,
és én ettõl eléggé szenvedek. Elsõdlegesen
mesélõ vagyok, akinek a forgatás, sõt a vágás
utolsó napjáig nem a technika elsõdleges, hanem az,
hogy tudnék még egy fordulatot beletenni a történetbe,
hogy elnyerje azt a végsõ nyugvópontját, amivel
igazán kiegyeznék. A magyar filmes gondolkodás bezárja
a forgatókönyvbe a rendezõt. Nagy lépést
tennék elõre, ha megtanulnék vizuálisan a történet
fölé emelkedni, hogy ne szavakban és dramaturgiai csomópontokban
gondolkodjak, hanem képi megoldásokban.
– Hogyan alakult akkor ki a Moszkva tér karakteres
formanyelve?
Török: Mivel valósághû
történetet mondok el, formanyelvileg ehhez leginkább
adekvátnak a dokumentarista közelítést tartom.
Sok archívot, sok kézikamerát használva szuggerálom
a nézõnek, hogy ez maga a valóság. Ebbe a nyelvezetbe
viszont sántikálva illeszkednek bele a virtuóz képi
elemek, azok a cölöpök, amik vizuálisan egyedivé
tennék a filmet. Ha mégis elrugaszkodom a lehetõ legegyszerûbb,
legadekvátabb képi stílustól, ideológiát
kell gyártanom magam számára, hogy elfogadjam. A Moszkva
térben például a két uszodás jelenetet,
amikor 90 fokkal eldõl a kamera, az utolsó pillanatig görcsként
kezeltem, és csak akkor mertem vállalni, amikor megmagyaráztam
magamnak, hogy azok a sztoriban is a szabadság pillanatai, tehát
mindent meg lehet csinálni. Amíg Szabolcs azt akarja szuggerálni,
hogyan szûri át magán a világot, én azt,
hogy kimegyek az utcára, és ezt látom.
– Szabolcs, te viszont nem igazán törõdsz
a történettel, azzal, hogy dramaturgiailag pontosan megindokold
a képi megoldásaidat.
Hajdu: Nem. Sõt, én a legritkább
esetben indulok ki a történetbõl, mert a sztori nem
nagyon érdekel. Nekem a filmhez az elsõ motiváció
például az, hogy mindent fehérnek szeretnék
látni a vásznon. És akkor megkeresem az életemben
azokat a történéseket – s nem a történeteket
–, amik ehhez a hangulathoz passzolnak.
– A Macerás ügyek honlapjára felraktatok
egy teljes technikai forgatókönyvet.
Hajdu: Persze, sok mindent elõre kitalálok,
de ahogy életre kelnek a terek, a szereplõk, ott van az operatõr,
a díszlettervezõ, és mindenki mozog, alkot a környezetemben,
abban a pillanatban az a papír, amire leírtam a terveimet,
hitelét veszíti. Egyszerûen spontánnak kell
lennem. A vágáskor aztán megint teljesen más
lesz minden. Az ember változik egyik percrõl a másikra,
és ezért változik a film is. A bemutatott mû
sosem egy befejezett dolog, hanem mindig az alkotó utolsó
állapota. Most úgy szeretnék nekifutni egy nagyjátékfilmnek,
hogy csak annyit tudok: van egy nagyon erõs állapotom, egy
vízióm, van egy város, vannak különbözõ
emberek, és van egy történetváz, amihez a forgatáson
improvizálok. Késõbb a vágóasztalon
rímeltetném a különbözõ gesztusokat,
képeket, színeket egymással, és ezekbõl
a mozaikkockákból raknám össze a történetet.
Biztos vagyok benne, hogy így jönnek létre a legjobb
történetek, nem az íróasztal mellett.
Mundruczó: Nálam sem a történet
a kiindulópont, hanem egy érzés, egy ritmus, ami diktál.
Az Aftában annyi volt a fejemben, hogy olyan legyen, mint amikor
egy kést lassan szúrnak be. Nem volt sehol a történet,
a szereplõk, ennyi volt.
– A forgatás is annyira improvizatív, mint
Szabolcsnál?
Mundruczó: Nem, attól rettegnék.
Nekem pontosan el kell terveznem mindent, abból kiindulva, hogy
mirõl szól az adott jelenet, mert nagyon tartok attól,
mit mondok majd a forgatáson az embereknek. De visszanézve
mindig csak a kész filmnek töredékét tudom forgatás
elõtt a dologról. Mert a forgatáson testesül
meg a könyv, és nekem hadvezérként kell reagálnom
az anyag valósággal vívott harcára. Az Aftában
az intézetis gyerekek hozták be az inspiráló
élményt, a Nincsenben... a színészek személyiségének
a hitele, az, hogy mit mutattak meg magukból.
– Kezdõ filmrendezõkként igen különféle
utakon jártok.
Hajdu: Igen, de még minden változik bennünk.
Úgy érzem, hogy mi még mindhárman tanuló
fázisban vagyunk, még csak húsz százalékon
égünk.
Török: Pontosan. Én most addig jutottam
el a tanulásban, hogy ezt a kilencven perces hosszt tudom kezelni,
ritmizálni.
– Feri és Szabolcs, mindketten személyes
kamasztörténetekkel álltatok elõ, mintha a hatvanas
években járnánk. Az volt ennek az oka, hogy elsõ
nekifutásra könnyebb volt hozzátok közelálló
sztorival megbirkóznotok?
Török: Ezt Simónak köszönhetjük.
Elõször a felvételin kaptam videókamerát
a kezembe, és a fõiskolán jó diákként
hallgattam, amit tanítottak. Simó egyszer azt vetette fel,
hogy mondjuk már el végre, mi van ezzel a generációval,
akik a rendszerváltás idején nõttünk fel,
mert rólunk nem lehet tudni semmit. Aztán sokszor elõkerült
ez a téma Szabó István elsõ három filmje
és az Így jöttem kapcsán. Én meg elfogadó
tanítványként rácsaptam a témára.
Hajdu: A Macerás ügyek címû
novellát másodikban írtam, amikor felvetõdött
ez a kérdés. Simó viszont akkor javasolta, hogy forgassuk
le, amikor már túl voltam olyan filmeken, amik távolabbra
mutatnak ennél a történetnél. Ráadásul
én nagyon hamar elvesztem az érdeklõdésemet
a saját anyagaim iránt, így kifejezetten kényszerûség
volt ezzel a négy évvel ezelõtti történettel
foglalkoznom.
– A naplószerû történetek elmesélése
ezek szerint egyáltalán nem célotok?
Török: Nem akarom a saját életemet
feldolgozni tíz éves késéssel, mert az nagyon
unalmas lenne. A következõ munkámban mindent másként
szeretnék csinálni. Egy jól kiválasztott irodalmi
alapanyagból kéne kiindulni, amit szabadon feldolgozhatok,
hogy a történetírás terhét ledobva a képek
végre erõteljesebb szerepet kaphassanak.
Hajdu: A környezetemben annyi minden történik,
hogy missziómnak érzem – nem a saját életem,
hanem – a világ „rezgésének” feldolgozását.
A Macerás… idõtlenné tett történetén
keresztül is a mai kor pulzusán akartam tartani a kezem.
– Közben meg állandóan az a vád
éri ezt a nemzedéket, hogy nem foglalkozik a jelennel, az
utcán tapasztalható valósággal. Pedig talán
a politikamentesség, a súlyos mondanivaló hiánya
az egyik erénye a munkáitoknak.
Mundruczó: Ezek a filmek nagyon pontosan reagálnak
arra, ami ma van, reakciók a valóságra, és
tulajdonképpen politizálnak, csak nem abban a megszokott
formában, ahogy az elmúlt húsz év magyar filmje.
Azok a hatalom és az én konfliktusát járták
körbe, ám effajta filmek már nem fognak születni,
mert ez ma már nem aktuális.
– Nemcsak a hatalomhoz való viszonyt hiányolják
a nálunk idõsebbek, hanem azt a nyomort és azt a gazdagságot,
azokat a koldusokat és yuppie-kat, akikkel minden nap találkozunk
az utcán, a bevásárlóközpontokban.
Mundruczó: A valósággal így
nem tudok mit kezdeni. Egy helyzetbõl, egy érzelembõl,
egy agresszióból, amit a világ diktál, már
ki lehet indulni. Azt gondolom, a filmjeimmel igenis politizálok.
– Csak nem a napilapok, hanem az érzelmek, a szenvedélyek
szintjén?
Mundruczó: Az Aftában elkerülhetetlen
volt, hogy ne a szorongásra építsd fel a filmet, mert
a fõszereplõ fiúból ez áradt. De a legmélyén
minden filmemet az az érzés mûködteti, hogy rettenetesen
szûk ez az ország. Nagyon egyetértek azzal, amit Jancsó
mondott: ez egy 14 perces ország. A repülõgép
ugyanis ennyi idõ alatt ér Bécsbõl Budapestre.
Török: Nálunk elkezdõdik a film,
elmond egy történetet, ami véget ér valahol,
és nincs semmi szájbarágás. Szerintem nem szabad
megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, mert akkor nem mennek be
a moziba. Közben meg butaság azt állítani, hogy
mi nem akarunk a politikáról tudomást venni. Szabolcs
miközben formanyelvi kísérleteket csinál, már
azzal politizál, hogy egy vidéki városban játszódik
a filmje.
Mundruczó: Az is jelent valamit, hogy a fõhõsnõ
a „mi autónkban” száguld. Vagy ugyanígy az Aftában
a garázssor, ami az elmúlt negyven évben épült,
sok mindent elmond az országról.
Hajdu: A Macerás ügyek leforgatott anyagában
rengeteg konkrét utalás volt a jelenlegi politikai helyzetre,
és pontosan azért vágtam ki belõle õket,
mert azt gondoltam, elég, ha terekben, arcokban megmutatom, hogy
mi van. Például megjelenik apám és anyám
a filmben, apám egy buszmegállóban áll, anyám
bevásárlókosárral a kezében megy a közért
elõtt. Ugyanakkor lehet, hogy a következõ munkám
vérmes politikai film lesz, mint A kínai lány. El
tudom képzelni, mert néha annyira fel tudnak bosszantani
a dolgok. De a mostani hangulatomban nem lett volna hiteles.
Mundruczó: Én sokszor dühbõl
kezdek el filmet csinálni. ’68-ig még volt esély arra,
hogy megváltoztassák a világot, de azóta minden
ilyen gesztust besöpörtek a szõnyeg alá, és
a felszín alatt elképesztõen borzalmas történetek
mennek, amirõl beszélni kell. De nem direktben. A düh
úgyis belekerül a filmbe, amit hülyeség lenne kifejteni,
mert akkor jön az úgynevezett mondanivaló, ami nem ugyanaz
és soha nem olyan lényegi, mint a jelentés.
Török: Belõlem a politika nem annyira
dühöt, mint inkább enerváltságot és
elfordulást vált ki. Amíg Kornél drámaian
éli meg a világot, Szabolcs meg líraian, addig én
epikusan, nagyobb idõben gondolkodva. Az utóbbi tíz
évemet teljesen enerváltan éltem meg, dühöt
vagy cselekvéskényszert nem igazán éreztem,
ami talán abból fakadhat, hogy elkenõs, összekacsintós
váltás történt, igazán észre sem
vettük. Az emberek számára elkezdett közömbössé
válni, hogy éppen melyik párt rabolja ki az országot.
A jólét, a plaza-lét letompítja az embereket,
elvagyunk benne. Úgy érzem, ha nem történik semmi,
akkor beledöglünk a hazugságba és az unalomba.
Nekünk, filmrendezõknek kötelességünk errõl
tudomást vennünk, csak éppen eddig – Kornélt
kivéve – valahogy még nem sikerült megfogalmazni, hogy
úgy rossz az egész, ahogy van.
– A szemérmesség lehet az oka, hogy Kornélt
leszámítva nem mutatjátok ki az indulatotokat, hogy
a düh mellett például az erõszak és az
erotika is igen visszafogott a filmjeitekben?
Hajdu: Nem feltétlenül vagyok szemérmes,
inkább egyfajta politizálás volt ez a Macerás…-ban.
Ha trend most az erõszak megmutatása, akkor ennek ellene
fogok menni: nem lesz egyetlen csúnya szó, sem erõszak,
sem szex a filmben.
Mundruczó: Ezt másképp gondolom,
mint te, mert szerintem nagyon kevés az erõszakról
készült film.
Hajdu: Én azokra a filmekre gondoltam, amik az
erõszakkal csak hatni akarnak.
Mundruczó: Igen, valóban ritkán
hitelesíti a történet a benne elõforduló
erõszakot, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy készüljenek
erõszakot tárgyaló filmek, mert hihetetlenül
agresszív a világ. Az elmúlt két évben
sokkal több agressziót érzek a bõrömön,
és sokkal kevésbé vagyok nyugodt, mint két-három
éve.
– Az a kérdés, hogy miként lehet
ezt az erõszakkal vegyes unalmat filmre vinni.
Török: Ha jobban megnézzük, végsõ
soron ugyanarról szól a Mammut élménye, mint
Tarr lepusztult kisvárosáé. Hosszú beállításokban
szépen meg lehetne mutatni mondjuk egy karácsonyi bevásárlást,
ahogy ide-oda fordulunk és mozgólépcsõzünk
abban a hideg labirintusban.
Hajdu: Szerintem baromi érdekes fejlõdõ
ország a mienk, csak az embernek erõszakot kell tennie magán,
hogy odafigyeljen a dolgokra. Nagyon közelrõl, nagyon sokáig
kell nézni a dolgot. Például ha a játékteremben
rettentõ sokáig figyelem, hogy ki jön oda a flipperhez,
és mit csinál, akkor ez a repetitív lét hirtelen
átalakul és olyan lesz, mint egy Tarr Béla-film, amikor
a nyolc óra hirtelen másféllé olvad. De ehhez
át kell kapcsolni elõbb az agyadat.
– Analízisrõl vagy a dolgok tárgyias
megmutatásáról beszélsz?
Hajdu: Nem látványt nyújtani, hanem
láttatni a dolgokat, hogy Godard-t idézzem. Én úgy
láttatok, hogy nem fogalmazom meg konkrétan, amit látok,
hanem a nézõ fantáziájára bízom,
hogy együtt halad-e velem. Figyelsz egy arcot vagy egy embert a térben,
és akkor mögé tudod képzelni, amit akarsz. Ez
a keleti és a nyugati típusú megismerés különbsége.
A keleti ember úgy ismeri meg a virág természetét,
hogy nézi, nézi, a nyugati pedig levágja, és
berakja a mikroszkóp alá. A Feri filmje egy keleti típusú
megismerést példáz, mert tele van rengeteg megfigyeléssel,
és nincs benne semmi túlelemezve. Például meg
tudja mutatni, ahogy ezek a srácok ’89-ben a hamburgerbõl
kiszedik káposztát, mert benne nem az raktározódik
el, ami közhely, hanem az, ami apró felfedezés.
Mundruczó: Én viszont mögé
akarok látni a dolgoknak, és ez nálam a színésszel
való együttmûködés során teljesedik
ki. Mindig a színész személyiségén keresztül
láttatok, mert az én anyagaim az ember természetét
próbálják feltérképezni. De úgy
elemzek, hogy ne legyen ráaggatott mondanivaló, csak a puszta
látvány. A kamera „lelát” az ember lelkébe.
|