A film noir nélkül már a bûn sem a régi.

A bûn-tudat, éppolyan civilizációs vívmány, mint a szerelem, az elektromosság vagy a demokrácia. Csakhogy a találmányoknak is van sorsuk, tündöklenek és a semmibe buknak. Sokan éreznek nosztalgiát a film noir hõsei és formavilága, expresszionista képei iránt, pedig a fény-árnyékos bûn-tudat veszte fájdalmasabb. Az erõszak viharzásában élve, heti harminchat óra krimi, akciófilm, kommerszhorror szorgos magunkhoz vétele után, mit sem tudunk a bûnrõl. Nem csoda – a tömegfogyasztásra szánt gagyi-noir feladata éppen az, hogy feledtesse a bûn valódi természetét. A klasszikus fekete filmek gengsztere lehetett vonzó, de sohasem az erõszakossága tette azzá, hanem a szabadulásvágya. A dúvad, a veszett gengszter (Edward G. Robinson kis cézára, vagy James Cagney a Fehér izzásban) pszichopatológiai eset, féktelen természete csak addig elõny, amíg a hatalmat próbálja megszerezni, a csúcsra érve már folytonos hendikep, ólomsúly, mely elõbb vagy utóbb lehúzza õt a mélybe.
A klasszikus film noir mindenkibe belelátta a bûnt. „Te is lehetsz gyilkos!” – Ulmertõl Hitchcockig számtalan noir-rendezõ gondolta így, s nem azért, hogy riogassa a jóravaló átlagembert, hanem a realizmus okán. Szerintük a bûn ugyanúgy bennünk lappang, mint az agyhártyagyulladás kórokozója, a körülmények és a belsõ kondíciók balvégzetû együttállása aktivizálja az amúgy ártalmatlan vírust. S ha nem vagy is gyilkos, akkor is bármikor annak nézhetnek (A téboly, 39 lépcsõfok, A tévedés áldozata) vagy bármikor belekeveredhetsz a bûn sûrûjébe (Az ember, aki túl sokat tudott, Holtan érkezett, Csókolj halálra). Amerika börtön, állítja minden snittjével, minden expresszív fényével és árnyékával a klasszikus film noir; karvastagságú rácsok, súlyos acélajtók mögül kellett a szabadulómûvésznek kiverekednie magát. A film noir Amerikája sötét világ, már csak az emberben dereng valamiféle fény, a bûnfilmek szerzõi éppenséggel nem a bûnnek szurkoltak, hanem ennek a pislákoló fénynek. Akiben kihunyt, legyen bár gengszter vagy tisztes úrilány, az bukik el. A film noir hõs sorsát nem a rendõrség, vagy a bírói ítélet pecsételi meg, hanem saját vaksága, a bûn-tudatlanság vétke: a Fehér izzás gengsztere körül már lángban áll a világ, mindjárt robban az olajtartály, amire felmenekült a rendõrök elõl, de õ csak szónokol a pokolból: „Nézd mama, a csúcson vagyok!” Nem a pitiáner bûnözõk, õ, a rettegett bandafõnök az igazi „loser”. A film noir helyre tette, az ezredvégi akciófilm behódolt neki. Az erõszak kifizetõdõ és vonzó, ma már nem a tébolyultak bûnhõdnek, hanem a rossz oldalon állók. Az erõsebb gyõz, nem a szabadabb. A gyengébb veszt, nem a bûnös. Ebben a trendben nem az a legkínosabb, hogy  „erõszakra nevel”, hanem hogy leszoktatva az önismeretrõl, totálisan elbutít. Ha az embert megfosztják a bûnétõl, a sorsát és a személyiségét is elveszik. Ahol a bûn eleve elrendelt, ott nincs többé szabadság. És nincs többé noir sem, csak akciófilm vagy detektívsztori. Columbo szívós és eredményes sürgölõdése láttán egyre erõsödik bennem a gyanú, hogy ez az „alacsony, rosszul öltözött, habókos alak”  ellentétben a série noir laza lélektartású, bûntõl, whiskytõl nem idegenkedõ detektívjeivel, a látszat ellenére nem a szabadság, hanem a rend titkos ügynöke. És ebben – leszámítva Marlowe és Sam Spade rövid regnálását a bûnügyi irodalomban – valamennyi nyomozó elõdjével osztozik. A detektívregény addig jó mulatság, amíg színtiszta stratégiai játék marad, ha nincs belekeverve az élet, a jellem, az egyéniség, mihelyst a realizmus igényével lép föl, és a bûn mibenlétét kezdi el firtatni, a legabszurdabb utópiába téved. Sherlock Holmes, Poirot vagy Columbo teóriája szerint ugyanis az élet: teljességgel kiszámítható. Lincoln elismerõ szavainál, aki egy választási kampányán dicsérte Poe bûnügyi történeteinek „véletlent kizáró logikáját”, nincs árulkodóbb. A véletlent kizáró logika (amit Poe egyébként hamarosan cserbenhagyott a kibogozhatatlan történetek kedvéért ) uralma maga az agyhalál. Nincs tökéletes bûntény, mondja a klasszikus krimi, amibõl rövid úton következik, hogy van viszont tökéletes nyomozás, illetve csak az van. Ha még sincs meg a tettes, az csakis a detektív hibája. Merthogy a világban tökéletes rend van. A  bûntettõl egyenes út vezet a bûnösig. És akkor már nyilván odafelé is. Egy álló porszem el nem hibban. A gyilkos gyilkol, az áldozat áldozatul esik. Mi közünk akkor nekünk ehhez az egészhez? Ha nincs, akkor a bûn sem a mi bûnünk. Akkor egy tökéletes bûntény mégiscsak van:  az élet. Akkor az elsõ nyomozó — Oidipusz — egyben az utolsó is, s csak egy feladvány létezik: a személyiségébe zárt ember titka.