Egy magára hagyott ország jelen és múlt idejû képei.

Azt hiszem, amikor a szervezõk a hagyományoknak megfelelõen különbséget tettek a játék- és a „non fiction” filmek között, akkor az utóbbiakról egyúttal azt mondták ki, hogy azok „reality”-filmek, vagyis a valóság valamilyen elemét, szegletét, szeletét dolgozzák fel. Mégis tökéletesen érthetõ, ha nem akarták magyarul megjelölni e filmek mibenlétét, mivel azonnal szembesültek volna azzal a kérdéssel, hogy vajon az úgynevezett „játékfilmek” mit rejtenek magukba? Azok vajon nem a valóság másfajta megközelítését és ábráját tartalmazzák? Dehogynem. Akkor viszont mégis hol húzódik a határ? Vélhetõen a „másfajta megközelítés” körében érdemes keresni. Itt létezõ (legfeljebb átalakult) a helyszín, létezõek (esetleg megöregedtek) a szereplõk, s az utóbbiak a saját szövegüket mondják. Nincs szövegkönyv, hanem csak koncepció, a szereplõk nem színészek (legfeljebb kivételképpen), hanem interjú-alanyok, nyilatkozók, emlékezõk, elmélkedõk. Azt viszont nem lehet mondani, hogy rendezés sincs, mivel a legátütõbb erejû alkotások igencsak „rendezettek”, és hogy azok lehessenek, abban jelentõs szerepe van az elõzetes feltáró és pszichológiai, valamint az operatõri munkának is.
Mi szükséges tehát egy jó „non fiction” filmhez? Meg kell találni a közérdekû sztorit, fel kell kutatni a szereplõket, meg kell gyõzni õket a nyilatkozat helyességérõl (olykor ez lehet a legnehezebb), fel kell építeni egy elgondolást, és azt jól és szépen meg kell valósítani. Ennyi. És természetesen kell még némi pénz is, ami láthatóan a lehetõ legkevesebb.
E néhány szóból is következik, hogy a „non-fiction” vagy egy régies szóhasználattal élve a dokumentumfilm fogalmi körébe valójában sokféle feldolgozás belefér. Szó lehet benne valamilyen múltbeli, tehát történeti esemény túlélõ tanúinak az emlékezetérõl, és a filmszemlére benyújtott alkotások között valóban szép számmal akadt ilyen. Történész lévén, nem csoda, ha számomra ez az „alcsoport” különösen fontos. Rendkívül nagyra tartom a múltból fennmaradt filmszerû tudósításokat, így például az egykori hazai és nemzetközi filmhíradókat, fotógyûjteményeket, azzal a hatalmas munkával egyetemben, amelyet néhányan e történelmileg értékes kincs megõrzésére, rendszerezésére és feldolgozására fordítottak és fordítanak.
E kincset gyarapítják az olyan történeti „valóság-filmek”, mint amilyen Varga Ágota Porrajmos címû alkotása, amely a magyarországi cigányok elleni irtó hadjárat alig ismert történetéhez nyújt új fogódzókat. Adatokkal természetesen nem tud szolgálni, ez kívül is áll a kompetenciáján, ám fokról-fokra szóra bírja a múlt felidézésétõl eleinte elzárkózó túlélõket, megnyeri õket az emlékezésnek és kiváltja belõlük a megnyilatkozás kényszerérzetét – méghozzá egy olyan hetekig zajló tömegtragédiáról, amelynek okát az elszenvedõk máig sem értik igazán. „A bûnünk az volt, hogy cigányok vagyunk” – mondja egyikük. Valódi „nem-kitalált” történet ez, amely egyben érzelmileg is megrázó, és amely jó okkal kapta meg a történelmi dokumentumfilmek kategória-díját.
A történész számára azonban csemegét jelent néhány más alkotás is e csoportban. Így – többek között – B. Nagy Tibor Volkert Petzold, a SAT 1 egykori tudósítójának közremûködésével készült filmje az NDK-menekültek sorsáról Magyarországon 1989-ben, vagy Kisfaludy Andrásé (Özönvíz) az alakulóban lévõ rendõrség és az ugyancsak szervezõdõ politikai rendõrség (késõbb ÁVH) ügyeirõl 1945–1946-ban, továbbá Harcsa Béláé (Cigánd – Egy falu az ezredvégen), amely – címétõl kissé eltérõen – voltaképpen hosszú utat jár végig a falu reményekkel és hullámvölgyekkel teli több évtizedes történetében a mára kialakult csõdhelyzetig és kilátástalanságig.
Jó néhány film annyiban „történeti”, hogy egy jelentõs személyiség – mûvész, író vagy tudós – életútját eleveníti fel egykori fotók, archív filmkockák és emlékezõk, esetleg az alany segítségével. Ezek az alkotások olykor a szóban lévõ mûvek mibenlétérõl, üzenetérõl is sokat mondanak, némelyikük elfelejtett vagy alig ismert nagy személyiségeket idéz fel. Közülük kiemelkedett dr. Kiss Gabriella XX. századi sámán (Molnár István táncmûvész, koreográfus) címû mûve, amely egy soha meg nem becsült és szinte a teljes feledésnek átadott zsenirõl fest kiváló portrét. Korabeli filmrészleteket, dokumentumokat és egykori tanítványainak nyilatkozatait felhasználva a film nem csak a hitelesség érzetét kelti, de egyszersmind gyönyörködtet is. Bárcsak ne hozná összefüggésbe õt Kiss Gabriella a „sámán” szóval! Ez ugyan kétségtelenül Molnár egyik nagy táncalkotásának a címe volt, de egyéniségét és mûvét nem jellemezte. Molnár meghatározó mûvész és végtelenül türelmes tanító volt, aki vélhetõen hatást gyakorolt a magyar filmmûvészetre is.
Ebben a témakörben azonban elég nagy volt a verseny, mert ugyancsak érdemleges és elmélyült alkotás Jelenczki István A Hold túlsó oldalán címû, Izsák Imre csillagász élettörténetének szentelt filmje, vagy Vékás Péter A Divaldok címû feldolgozása is, amely Divald Károly fotómûvész és fiai úttörõ tevékenységét mutatja be – és a sort még folytathatnánk.
Számos film helyezkedik el a történet (a múlt felidézése) és a szociográfia közös övezetében. Tárgyuk változatos, a mai magyar társadalom szinte minden bajos szegletére, égetõ gondjára kiterjed: a gyerekeket érintõ befolyásoktól, az elhagyatottságuktól kezdve a fiatalok kísértésein, a tébláboló csoportokon, az elszegényedett falvakon, a börtönt viselteken, a gyógyíthatatlan betegeken keresztül a magukra maradt, otthonban ápolt öregekig. Vidám történet érthetõen nemigen akad közöttük, emberi és empatikus viszont annál inkább.
Több film témája a falu, a magára maradt, margóra sodródott, elszegényedett és – olykor – elöregedett falu. Másfelõl az a falu, amelyben mûködik a józan paraszti ész, a jobbra, többre törekvés, a munka lankadatlan tisztelete, a boldogulni akarás. A paraszti közösség csendes kimúlásának története Buglya Sándor Árva Tésa címû filmje, de a már említett Cigánd ebbe a témakörbe is behelyezhetõ, míg Siklósi Szilveszter „...megszegem Janikának...” címû filmje a paraszti kitartás, ellenállás, a mindig újra-kezdés megjelenítése.
A rendezõi díjat Mohi Sándor Ahogy az Isten elrendeli... – Olga filmje címû alkotása vitte el. Miért is? Talán azért, mert szerény eszközeivel túl tudott lépni a szociográfiai dokumentáción, mert az arcok, a gesztusok érzékeny, ezúttal – „non fiction” ide vagy oda, azt mondanám – mûvészi felvételével, fotózásával a ki nem mondott szavakat is közvetíteni tudta. Eszköztelen eszközeivel bejuttatja a nézõt egy cigány nagycsalád vagy inkább egy szerteágazó családi együttes bonyolult és rejtelmes viszonyai közé, és apránként érthetõvé teszi azt, ami egyébként egyáltalán nem érthetõ. A csábító és szép hangú Olga hamisságain, igazságain, féligazságain és füllentésein (meg a többiekén) átcsillan a társadalmilag (is) meghatározott sorsszerûség érzete és elfogadása, a megadás hajlama egy olyan népcsoportnál, amely úgy tudja, mindig is oly módon élt, „ahogy az Isten elrendeli...” S meggyõzõdése szerint oka van rá, hogy ma is úgy éljen.
Több film is rávilágít a gyerekek és fiatalok elhagyatottságára, bemutatva pótcselekvéseiket, rosszul sikerült kitörési kísérleteiket. Közéjük tartozik Almási Tamás alkotása (Alagsor) egy olyan pincének a rendkívül hihetõ bemutatásával, amelyben három fiatal „ökörködéssel” múlatja az idõt. A gyerek, a magára maradt, családtalan gyerek áll Csillag Ádám fõdíjas filmjének, a Mostoháknak is a középpontjában. A tizenéves, okos kisfiú levelet ír egy ismeretlen bácsinak, kérve õt, ne szakítsák el apjától, anyjától. Mert szüleiként szereti immár azokat az embereket, akik magukhoz vették és évek óta gyerekükként foglalkoznak vele. Ám ezt nem folytathatják tovább, mert a magas hivatal megszüntette a hivatásos nevelõszülõi státust, amely együtt járt egy hozzávetõleg akkorácska fizetéssel, amely lehetõvé tette egy gyerek tisztességes ellátását. Megtudjuk, hogy elég sokan választották maguknak ezt a „mesterséget”. Magukhoz vettek akár 5–10 gyereket is, átalakításokat hajtottak végre a házban, a lakásban, a berendezésben, és mindenben gondoskodtak a magukra vállalt fiatalokról. Ennek azonban vége. Ettõl kezdve – „nincs pénz” felkiáltással – havi 4500 forintból kellene megoldani egy-egy gyermek kiadásait. Megoldás nincs, dráma van. Mi lesz a gyerekekkel, ha a nevelõszülõ nem vállalkozik a lehetetlenre, és mi lesz a felnõttel, aki mindenét belerakta e „vállalkozásba”, és most azt a semmibõl kellene tovább „üzemeltetnie”? E drámáról szól a film, napjaink – úgy tûnik – valóban nem-fikciós filmje.
Mi is tehát a valóság-film? Nem több, mint a múlt vagy a jelen egy-egy valóságos szeletének, epizódjának megjelenítése a filmszalagon. Vajon kinek van rá szüksége? Van-e szülõje, nevelõszülõje, aki gondolna rá? Úgy tûnik, akad néhány nem-hivatásos istápolója, vélhetõen azért, mert tudja, hogy a pillanat elszáll, az emlékezet megkopik, az emlékezõ eltûnik, a valóságot pedig csak addig lehet megragadni, amíg – így vagy úgy – még valóságként lehet gondolni rá. A társadalomban és az ember életében nagy szerepe van a képzeletnek, de ugyancsak nagy a hû emlékezetnek.