A magyar film e pillanatban csak a kisjátékfilmek szintjén van szinkronban a saját lehetõségeivel.

Elöljáróban egy jellemzõ epizód: miközben zajlott a szemle – protokoll, közönségtalálkozók és a filmpolitikai rebellió –, a Mammut egyik termében a huszonöt versenybe jutott kisfilmbõl levetítették a soron következõt, Szénási Ákos Ferikéjét. Aki látta tavaly az Autóbant, körülbelül tudta, mire számíthat. A budapesti szlam jellegzetes figuráit látjuk, ha látjuk (a technika: minimál), életveszélyes, romlott alakokat, akikrõl a hivatásos filmkészítõk még nem sokat mondtak. És tényleg úgy lett. A Ferike megismertetett Ferikével, azon nyomasztó figurák egyikével, akikkel teli van a város. Aki könnyen és azonnal üt, nappal alszik, éjszaka meg gyanús üzelmeket bonyolít. A szünetekben kurvákat szed fel, beleköt akibe tud, és idiotikusan vihog, mielõtt elõrántja a rugós kését. Ebben a filmben sok minden élesben ment. Szerintem Ferike igazi volt, a kurva is, sõt biztosra veszem, hogy megvertek a film kedvéért egy embert a villamoson, amitõl el is ment a kedvem az egész Ferikézéstõl… Még szerencse, hogy szinte teljesen sötét a kép, gondoltam – persze, hiszen láthatóan nem volt pénz a világításra… Ám ebbõl lett épp a baj. A nézõtér ugyanis teli volt "Ferike” barátaival, akik megszakadtak a röhögéstõl ugyanazon, amin én elborzadtam, majd egyszer csak rájöttek, mégis felháborító, hogy alig látni valamit a filmjükbõl. A rendezõ a sötét nézõtéren elátkozott mindenkit, aki a saját pénzén forgatott filmjét így elszabotálta, a haverok meg kilátásba helyezték, hogy most azonnal meglincselik a gépészt. Ezen a ponton megfutamodtam.
Utólag pedig regisztrálom, hogy ez az egész közjáték, s maga a film (Ferike) különös összefüggéseket mutatott a filmközpontos szabadságszûkítõ törekvésekkel. S azzal is, hogy idén ismét rögzíteni kellett a tényt: a néhány éve tapasztalható hatalmas filmcsinálási vágy töretlen. Ám nemigen vagyunk még túl a kamera, egyáltalán a filmezési lehetõségek demokratizálásából fakadó elsõ dömpingszerû hullámon. A nagyfilmekre ez mára már kevéssé igaz, de aki a 32. Magyar Filmszemlén a rövid fikciós programra váltott jegyet, azzal bármi megtörténhetett. A kisjátékfilmek viszont más arcát mutatták idén ugyanannak a jelenségnek (amely röviden csak ennyi: filmezni itt az ezredfordulón – akár a régi görögöknél hajózni – muszáj). Aki ma nagyjátékfilmhez jut, mindenképp meg akarja találni a közönségét. A kicsiken nincs ez a teher. Nem kell senkinek megfelelniük, többnyire épp akkorák, amennyi pénz még elõkeríthetõ. A magyar film e pillanatban is csak a kisfilmek szintjén van szinkronban saját lehetõségeivel, s ebbõl következõen a kisfilmes mezõny legjobbjai most is, mint évek óta, keményebb, markánsabb, egyénibb hangot ütöttek meg, mint a díjazott nagyjátékfilmek többsége. Az a nyolc-tíz darab, ahol igazán megsûrûsödött a levegõ – a közönség megszólítására különféle stratégiákat próbálgató nagyjátékfilmes középmezõny feje fölött –, inkább Tarr Béla, Gothár Péter, Jancsó Miklós filmjével fogott kezet.
A kisjátékfilmes szemlézés legjobb pillanata, amikor az ember rátalál egy-egy tehetséges elsõ megszólalóra. S az éves termést végsõ soron az minõsíti, hogy elég sok ilyen találkozásban volt-e részünk. Ki-ki maga döntse el, hogy öt-hat emlékezetes elsõ találkozás – Nemes Gyula: Papagáj, Kocsis Ágnes: Szortírozott levelek, Nyitrai Márton: 2000 méter, Fliegauf Benedek: Beszélõ fejek, Oláh Lehel: Öt után, hat elõtt – milyen reményekre jogosíthat bennünket.
Kocsis Ágnes is elsõfilmes, tanuljuk meg a nevét. A BBS-ben forgatott Szortírozott levelek a korai német újhullám pontosságával meséli el egy levélszortírozó férfi szürkénél is szürkébb hétköznapjait, aki húsz éve egyazon levélválogató gép mögött áll, s ugyanabba a szkájfoteles lakótelepi garzonba tér meg esténként a pocokjához. Ki hinné, hogy vannak még ilyen csendes életek? De Kocsis Ágnesnek elhisszük, mert Tóth József a szortírozó kisember szerepében mint tökéletesen rászabottat viseli a szerepruhát. S mert a fiatal fõiskolás rengeteg apró részlettel rendezi be hõse világát. A legszellemesebb talán a pocok Tatlintól kölcsönzött mászókája. S persze az alapötlet, miszerint a magányos szortírozó ellopott levelekbõl épít magának saját világot, családot, ünnepeket. A Szortírozott leveleknek egy fassbinderi, R. uras, radikális befejezést képzelnénk el, de végül azt is a rendezõ javára írtam, hogy ellene megy annak, amit a mániákus, veszélyes kisember figuráról filmes és olvasmányélményeink alapján gondolunk.
A fõiskolás, tavaly nagyfilmmel debütáló Mundruczó Kornél Afta címû filmje – amelyet a zsûrivel együtt én is az idei év egyik legjobb kisfilmjének tartok – látszólag nyugalmasabb környezetbe vezet. Városszéli, lakótelepi kamaszokkal élünk meg egy délutánt, négy-öt fiú és egy lány tölti az idõt téren, pályákon, szûk szobákban. Ebbõl a kevésbõl a szinte fotografálhatatlan lakótelepen nehéz jó filmet csinálni. Többször is érdemes megnézni az Aftát, hogy megfigyeljük, milyen tehetséggel formálták át e semmire sem jó tereket rendezõ és operatõre, Révész Balázs. S milyen nagyszerû ritmust adtak a szinte cselekménytelen filmnek a monológok és akciók váratlan felpörgetésével. A film erényei ezeken túl leginkább abból fakadnak, hogy Mundruczó és állandó társíró-producere, Petrányi Viktória nagyon sokat tudnak alakjaikról. E városszéli elhanyagolt tizenévesek elsõ testi vágyairól, arról, hogyan vannak együtt, fojtogató és felszabadító egymásrautaltságukról, érzékenységbõl és kíváncsiságból összevegyült kegyetlenségükrõl, amit még a hatvanas években Pasolini ragadott meg nagy erõvel. Vagy késõbb Kassowitz a Gyûlöletben. Ezen a szemlén a dokumentumfilmes Almási Tamás (Alagsor) és Varga Ágota (Eksön) csinált filmet a rendszerváltásnak errõl az elveszett gyereknemzedékérõl, akiknek a szülei belerokkantak a történelmi lépésváltásba (vagy azért, mert nem sikerült nekik, vagy azért, mert sikerült.) De az Aftához képest Almási és Varga filmjei csak tiszteletreméltóan kíváncsiak.
Ebben az írásban – akárcsak a magyar film jövõjérõl folyó szemlebeszélgetéseken is – belátom, igazságtalan elõnyöket élveznek a pályakezdõ alkotók. De e pillanatban elsõrendû érdeke a magyar filmnek – s mintha ebbe az irányba mennének a dolgok –, hogy a ’89 után felnõtt huszonévesek minél többen kapjanak lehetõséget a megszólalásra. Azok a fiatalok, akiknek – ha minden így marad – esetleg nem kell már viaskodniuk a hatalommal, s ezért közvetlenebbül és õszintébben szólhatnak hozzánk. Akik azonban már azzal az új tudással filmeznek, hogy a mozi trónfosztott az audiovizuális piacon. A filmrendezõ pedig – ahogy Jeles írta – csak egy közkatona a mélybõl. E pillanatban mindenki tõlük várja (lásd mondjuk Grunwalsky Tízparancsolatait), hogy hiteles alakokat, történeteket és képeket találnak az elmúlt 10 év eseményeire.
Tudjuk, mindez nem az alkotók életkorától függ.
Az Internet és a számítástechnika kihívásaira elsõként a negyvenes éveiben járó Xantus János reagált Se kép, se hang címû „véletlen mozijában,” amely ha hagyományos mûalkotásként nem is, de különleges dramaturgiai oktatófilmként mindenképpen nagyon érdekes. A „kicsoda a filmrendezõ” újradefiniálandó kérdésére pedig Szirtes Andrásnak és Kotnyek Istvánnak már tíz éve más a válasza, mint a többieknek (Triptichon, Közelgõ kékség).
Arra pedig, hogy mi történik a lelkekben, hogyan pusztulnak le az emberek az új, szabad életben, Gothár a televíziónak forgatott rövidebb filmjében, az egyik Tar Sándor-novellából adaptált A leghidegebb éjszakában kíméletlen dolgokat állít.
Az amatõrfilm-szemléken évtized óta számtalan elismeréssel övezett Kotnyek Istvánról Közelgõ kékség címû filmje kapcsán többször is elhangzott, hogy elõször szerepel a szemlén. Szerencsére ez nincs így. 1997-ben az egyik legnagyobb felfedezés volt számomra az az öt film, amelyet a KVB 35mm-re nagyítva akkor bemutatott. Kiderült, hogy Huszárik Zoltán és Tóth János után is írnak még filmverset. A Közelgõ kékség, akárcsak Kotnyek többi filmje, az Elégia, a Capriccio vagy az Örökmozi rokona. És a korán meghalt Gujdár József filmjeié. Kotnyek, ahogyan õk vagy a filmnapló író Szirtes, más viszonyban van a felvevõgéppel. Nem filmeket forgat, életformája a rögzítés. S ebbõl a mániákus képgyûjtésbõl idõnként filmek is születnek. Kotnyeknél gyönyörû képek vannak, de semmi olyasmi, amit más ne láthatna meg. Tomboló virágszirom hullás, bogárrajzás, aranyló almákkal teli fa – amelyen egyetlen levél sincs –, esõ, amilyent csak japán filmekben látni. A Közelgõ kékségben szelíd Apokalipszis zajlik, melybõl – s ez a legérdekesebb – kifelejtették az embert. Pontosabban kibillentették a mûalkotásokban szokásosan elfoglalt középponti helyébõl. S túl Kotnyek meditatív filmverseinek elemi szépségén, mindez egyszerre provokáló és pihentetõ.
Szirtes András Triptichonjára is igaz, hogy provokálóan pihentetõ. Mert úgy, mint õ, ma tényleg szinte senki sem filmez. A lepke- és bélyeggyûjtõk otthonos magányában, közönségre nem is sandítva, csak önmaga (meg a Manka) gyönyörûségére. Az amatõrök igen, de Szirtes nem amatõr. Pontosabb, ha azt mondjuk – A kisbaba reggelije vagy tán még régebb óta –, valószínûleg jobban érzi magát az „amatõr” álcájában. A Triptichon címen egymásmellé tett Napló részletek képanyaga egyszerû, unásig ismert home-videó zsánerekbõl (kisbaba felvételek), talált tekercsekbõl, (szexfilm-részletek), televízióból kimásolt természetfilmekbõl (vonuló gnú csordák) áll. Ám a kollázs, amit ebbõl Szirtes elõállít, sokszor váratlan asszociációkat elindító, igen bonyolult hatású képfolyam, mely egyszerre képes felidézni a filmkészítés kezdeti állapotát, az elsõ nézõk/filmkészítõk elemi reflexeit, s azt a helyzetet, ami a mozgógép világában jelenleg tapasztalható.