Hrusinsky kis egzisztenciákból teremtett nagy színészetet.

A Hrusinsky-sorozat számvetésre késztet: vajon nemzeti büszkeségünkön nem ejt-e sebet a cseh-magyar kulturális kapcsolatrendszer féloldalassága? Hogy a mi idõnkénti rajongásunkat, aktív vonzalmainkat õk alig viszonozzák? Nálunk fölkészült bohémisták igyekeznek közvetíteni a cseh kultúrát, még élõ a Hrabal kultusz, még eleven Menzel és Forman hatása, bennünket érint, hányan is tolongnak ekkor vagy akkor a Venzel téren, de autochton cseh hungarológiáról nincs tudomásunk. Bennünket néha Örkény, néha Bán János, mostanában Eszenyi Enikõ képvisel.
Kérdezhetõ persze, s egyre inkább firtatható, hogy a mi mûvelt köztudatunk mennyire ragadt le cseh-specifikus közhelyeknél: svejkség, sörözgetések, fúvószene, a bájos kispolgár szamárfül mutogatása, fékezett hatású demokratikus hagyományok valami mély huszita eredettel és fojtott nemzettudattal, plebejus mentalitás félúton a „cucilizmus” és katolicizmus között. S erre csak hab volt a tortán a '68-at követõ „kulturális genocidium”. Mindebben valós tartalmak is rejtõztek, parallel avval, hogy a Husák-féle könyörtelen elnyomás miatt maguk a csehek sem férkõzhettek közelebb saját valós történelmi eredetükhöz, sem hívebben metszett énképükhöz. Ahogyan kishazánkban Bibót agyonhallgatták (és ma sem kedvelik), a Charta '77 legrangosabb filozófus-tagját, Patockát elnémították s halálba kínozták (tanítványa, Havel még harcol az örökségéért).
Ha a háttér-történet miniatúrája torz s cenzurálisan el van vakarva, annál jelentõsebbé válik mindaz, amit a kivételezett, az elõtérben ágáló színész fizimiskája, játéka, jelenléte képvisel. Hrusinsky a csehek kedvence mindennek tökéletesen tudatában volt. Nõcsábász ifjonctól a megkeseredett vén kéjencig – szereptõl szerepig – a vásznon mintegy sorsváltozatokba bújva (vagy száz filmben) élte végig az életét s ennek álommásolatait. Halála elõtt még készült vele egy portréfilm, amelynek az adta különös ízét, hogy „az öreg” szinte végig dirigálta. Színész-fiai, népes családja statisztáltak hozzá. Itt aztán elõjött a szakma. Hogy mitõl funkcionális vagy mitõl döglött egy-egy díszletsarok. Mitõl izzik föl, jelentéktelenedik el valami kellék. Hogy jól metszett vagy kontúros jelenetek nélkül nincs háttere, sõt titka sincs az alakításnak, amely akkor csak kutyakomédia marad. Azt sem rejtette véka alá, hogyan vélekedik a „csehákság”-ról, a meghunyászkodó cseh vagy morva szolgajellemrõl, akit mohóság, önzés, álnok egoizmus hajt mindig elõrefelé, akinek csökevényes egyéniségét élénk és arctalan közösségi osztálytudat avagy nemzettudat palástolja. Irigykedve néztem az öreget: nálunk Kabos Gyulát, Rajz Jánost, Szabó Ernõt (három egyedi géniuszt) kellett volna külön-külön vagy „egybegyúrva” teljes életmûvel felruházni, hogy magyar hasonmása kijöjjön belõle.
Hrusinsky is játszott jelentéktelen filmekben, de Barrandovban idõben felismerték, hogy pazarlás lenne õt meg nem kínálni Svejkkel. Ez tárgyszerûen mozgóképre fordítva annyit tesz, hogy alkalmat teremtettek számára (habitusa számára) testesítené meg Hasek világirodalmi rangú, emblematikus figuráját. Svejk egyszeri szerep a vásznon, s életre szóló „program” bárgyúságtól lázongásig, tettetéstõl a civilkurázsiig, anarchizmustól a polgár túlbuzgalmáig, nyájasságtól az elviselhetetlenségig, monomániától a tûrõ egykedvûségig, kontúros jelenléttõl a beleolvadásig – felsorolni sem könnyû, mi mindenre indíthatja a fogékony színészt. Írásom hõsét ilyennek titulálnám.
Hatvannyolc. Drámai keltezésû a Pacsirták cérnaszálon  címû Hrabal–Menzel film (ab start betiltották), megnyomorított históriánk látlelete az ominózus ötvenes évekrõl, mondhatni parallel készült Juraj Herz és Ladislav Fuks Hullaégetõjével (gyûlölve tûrték, mint „antifasiszta opuszt”, de nem tiltották be). Sok az érdekes átjárás: Hrusinskynak kulcsszerep jut a Pacsirtákban, abszolút fõszerep Herznél. Menzel õrjítõ epizodista az õ Rudolfuk oldalán, Forman kedvencei is elõlépnek, merõben más fazonnal, mintha láthatatlan ördögmotolla hajtaná a barrandovi társaságot. Érthetõ: Forman, Ivan Passer már „távoztak”, az írók közül számosan, az újra berendezkedõ diktatúra nem hagy kétséget afelõl, hogy értékre való tekintet nélkül mindent és mindenkit le fog tarolni.
Bohus alias Bohumil Hrabal kladnói novellafüzérében (Kladno a cseh Sztálinváros) a kohók háttér látomásként lángolnak, a szén és az acél országa épülvén mindenütt jelen vannak, de a közeliekben az érdes élet egészen más ritmusú, más atmoszférájú. Mintha létezne valamiféle rejtett szolidaritás fegyencek, fegyõrök, melósok, deklasszált osztályidegenek, romák, hajdani csehákok, nõk és férfiak között. A termelés falja az ócskavasat is, amelynek kupacaiban halmozódik, fogyatkozik a történelmileg eltiport polgári világ megannyi rekvizítuma. Így van mit kommentálni (kaján modorban) az emberiség öntõformáiról, történelmi szükségszerûségrõl, dialektikáról. Rudolf Hrusinskynek kell megtestesítenie a „munkáskádert”, akit kiemeltek, azaz fölébe rendeltek mindennek, hogy a jövõ arculatát hitelesítse.
Figurája telitalálat. Máig nem évülõ históriai produktum. Az eszköztár (Menzelék csapatmunkája) pofonegyszerûnek tûnik. Jelmeze rosszul viselt öltöny. Hatalmi kelléke kopott aktatáska. Mindig õ közelít a „csatatérre” éberen, üdvözülten, segítõkészen, küldetéstudattal telítve. A Lenin megálmodta népi káder, a nap huszonnégy órájában bolsevik, még privát szenvedélye is közösségi: szutykos romákat fürdet (atyaként tapperolva nevelgeti õket higiéniára). Ártatlansága nem álca, hiszen Lenint olvasva tudjuk, hogy mihánst akadozna bármily szinten a történelemcsinálás, a bolseviknek kötelessége odacsapni (elvitetni, fõbe lövetni, minimum: lágerben átneveltetni). Hrusinsky zseniálisan sejteti, ha úgy adódik, nem ismer pardont. S ami kezdetben aura nála, azt a cselekmény elfajulásakor (normarendezés, teljesítményhajsza, sztrájk) kõfejû döntései követik: feletteseit mozgósítja, följelent s a cseh ávéhával fényes nappal elviteti a sztrájkot kezdeményezõ „echt proli” brigádvezetõt. Mint a proletárdiktatúra selejtjét.
Minden a „hogyan”-on múlik. A cseh új hullám (benne Menzel) moralizálás és karikatúra-rajzolgatás között (helyett) – nem találok jobb kifejezést rá – könnyedén, zeneien lényegretörõ. Volt. Hrusinsky zsigerbõl, muzikálisan hiteles. Volt és maradt a vásznon, a késõbbi nemzedékek ámulatára.
A Hullaégetõt sokadszori befogadás után is kétrétegû filmnek sejtem. Volna egy rendkívül élesen metszett panoptikumi, historizáló rétege, amely majdnem tantörténet arról, hogy a húszas-harmincas évek romlott polgári csehákja miért vált felüldetermináltan nácivá. Ezt szimbolikus elemek szövik át halott-kultusszal, tetem-égetés mitológiával, buddhista lélekvándorlás-mániával. S a hozzájuk rendelt díszletekkel, morbid kellékekkel s torz figurákkal. Másik rétege groteszk társadalomrajzolat ugyanettõl a folyamatról kvázi és nem kvázi valóságba ágyazottan, feszes menetben, kriminalisztikusan. Így kétféle filmnyelv játszik egymásba, idõnként zseniálisan, máskor inkább didaktikusan. Mentség: Herz rendkívüli tehetségû fiatal volt.
Hrusinskyt azonban semmiféle gáncs nem érheti. Õ a kimondhatatlan nevû fõszereplõt bármelyik térben, stiláris rétegben egyaránt hitelesen jeleníti meg, s hozzáfûzném: széles skálán. A szeme, a tekintete, a keze, a gesztusai külön tanulmányt érdemelnének. Hogy gyakran egyidejûleg sincsenek szinkronban: bánat, halálvágy, önimádat, gyûlölet, alárendeltség, téboly – emitt, tapadás, tapogatás, lapogatás, birtokbavétel, sanda fojtogatósdi, aberráció, lélek-mimikri – amott: szenvedõ avagy szenvelgõ pozíciókban. És szakágazati kéj társul minden halottégetéssel összefüggõ tárgyhoz, szerszámhoz, valaha emberként tisztelt munkadarabhoz, reménybeni várományoshoz. Ez Ladislav Fuks halálköltészete „megtestesítve”, torzképpé formálva.
Színészi lakmuszpapírját (többek között) Jiri Menzel szolgáltatja, talán ha öt nyúlfarknyi jelenetben: szorongó, majd rettegõ kis egzisztenciából akasztott öngyilkossá magasztosulva.
Azt gyanítom, mindannyian nyertünk volna, ha Herz nem növeszti kinematografikus látomását holokauszt méretekig, s megmarad a kis egzisztencia önmagában kézenfekvõ analógiája mellett. Hrusinsky így is maradéktalan kórképet szolgáltatott a társadalmakban örökké rejtõzködõ potenciális tömeggyilkosról.
Öregkor. Két Menzel film: a Sörgyári capriccio és Az én kis falum.  Bizonyára nem véletlen, hogy Hrusinsky mindkét alkalommal megfáradt, enyhén cinikus orvosdoktor bõrébe bújhatott. Arcán, egész habitusán érzõdött már milliónyi szerepe, megélt életek, betegségek, sok sör, talán pálinka is, maga a múlékonyság, hogy szívdöglesztõ nõcsábászokból fájóshátú rezonõrökké kell alacsonyodnunk, s hogy az ilyesmi nem megy lázongások nélkül, sõt, hogy épp az öregkor forradalma (kaparós lázongása) adhatja a késõi lét sava-borsát, ne adj isten: értelmét. A háttérbe illik odaképzelnünk Hrabalt is megvénülve, macska-társaságban, zajos magányban, ahogy elálmélkodott Jurka Menzel filmes nagyvonalúságán: figurákat gyúr egybe, helyszíneket von össze, álmokat iktat ki–, vagyis gyöngéden „rövidre vág”. Viszont ugyanez a Menzel gyakorlatoztatta videóval Bán Jánost (nálunk elképzelhetetlen módon egy hónapon át), hogy ne a falu félkegyelmûjét játssza, hanem csökevényes értelmû, de fogékony és érzékeny lényt, akiért Hrusinsky doktorral az élen az egész falu hajlandónak mutatkozik ki- és jót állni.
Hrusinsky a színész félszavakból értette, hogy a kolhozos nyomott világban õ megint csak kis egzisztencia. Eszik-iszik a többiekkel, kedvetlenül gyógyít, töri-zúzza megviselt autóját, beleérzésének legfõbb alanya önmaga, tárgya a romlott múlt és valami költészetféle. Szavak, szavak, a táj, meg a nõk kelletlen tapogatása. Erkölcsi értelemben se nagyon büszkélkedhet: nem mûködik együtt a rendõrséggel, nincs jó szava a feljebbvalókhoz, nem viseli el, hogy a félnótás feje fölül kivásárolják a rozzantas falusi házacskát. Kevés. A többlet annyi (amiért mind a mai napig lelkesedünk érte), hogy sejteti, sejtetni engedi, hallgatólag sugalmazza, tudatában van, mennyire elégtelen mindez a méltó ítéletre.

m1 Arcok: Rudolf Hrusinsky.