Ha nálunk nem látszik is, azért az orosz film még mindig a filmvilág egyhatoda.

Rossz idõben látott orosz filmeket összegezve. Egy sorozat a Duna tévében, egy filmhét az Örökmozgóban, és ami még csurran-cseppen valamelyik magáról megfeledkezett tévécsatornán vagy a moziforgalmazásban. Amúgy szó sincs arról, hogy rosszak az orosz filmek. Vannak köztük egészen jók, sõt remekmûvek.
Muszáj jónak lenniük, mert bajos, egyre bajosabb rájuk hangolódnom. Sose voltam éltanuló oroszból, azóta azt a keveset is elfelejtettem, már a cirill betûk kiolvassásával is nehézségeim vannak. Az újabb filmekben csak elvétve ismerem föl a színészeket, a helyszíneket, és gondban vagyok a dátumokkal is. Nem ad megbízható támpontot, ha a szereplõk elvtársnak szólítják egymást (nagy úr a megszokás), ha Zsigulin járnak vagy ha a fiatal hõs kijelenti, hogy bízik a kommunizmus világméretû gyõzelmében (mi van, ha viccel). Csak ködös elképzeléseim voltak arról, milyen lehetett a hétköznapi élet a Szovjetunióban, és még ennél is kevesebbet tudok a mai Oroszországról. Egy határral távolabb kellett kerülnie tõlünk, Magyarország sokszorosát elveszíteni területben, hogy rádöbbenjek, mekkora valójában: még mindig kis híján kétszer akkora, mint az óceántól óceánig, Karib-tengertõl Alaszkáig érõ Amerika. Arra a kérdésre viszont, hogy világhatalom-e még Oroszország, egyértelmû nemmel válaszoltak egy milliós látogatottságú nemzetközi weboldal látogatói. Mi mégsem látjuk, mert a hátunk mögött van. Hátat fordítottunk filmet az amerikaiak tudnak jobban csinálni – erre jutottam az utóbbi neki, és tudni sem akarunk róla. Ha orosz könyvet olvasunk, orosz filmet nézünk, az nem odafordulás, hanem hátravetett pillantás. Nem volna becsületes eljárás, ha mindezt elhallgatva, a szakértõ szerepében tetszelegve kezdeném itt osztani az észt az orosz filmekrõl, amelyeket tartozkodó kíváncsissággal, a laikus szûzi tekintetével néztem.

A páncélvonat utasai
Vlagyimir Hotyinyenko Makarov címû filmjét a televízió vetítette. Emlékszem, három éve az õ Muzulmán címû filmje tetszett legjobban egy orosz filmhéten. A Makarov egyszerre utal a fõhõs nevére és az afganisztáni háborúban rendszeresített maroklõfegyverre. Makarov halk szavú alanyi költõ, vidéken él rajongó irodalomtanárnõ feleségével, és nem nagyon találja helyét az erõszak és a posztmodern új világában. A félelemnek és a névazonosság sugallatának engedve egy igazi dosztojevszkiji megkísértéses jelenetben új verseskötetének honoráriumából megveszi a pisztolyt. Innentõl kezdve a csehovi dramaturgia veszi át az uralmat, a hõs a fegyver megszállottja lesz, élete gyökeresen megváltozik, házassága tönkremegy, nem sok híja van, hogy börtönbe kerüljön és megölje a legjobb barátját, valamint nem tud többé verset írni. Az utolsó pillanatban kiszabadul a pisztoly bûvkörébõl, de nyitott kérdés marad, hogyan lehet együtt élni az erõszak (és a posztmodern líra) rémuralmával.
Megnyugtató arról értesülnünk, hogy az új nemzedéknek már nincsenek ilyen problémái, a Süketek földje (rendezte Valerij Todorovszkij) két bájos hõsnõje – az ügyeletes szõke meg a tüneményes kis barna – természetesnek tekinti, hogy gengszterekkel áll napi kapcsolatban, és õk gõzölgõ hullahegyek, vérpatakok mentén szövögetik közhelyes barátságukat.
Különös, hogy még Szerik Aprimov kazah rendezõ is a fõvárosi trendet követi, amikor A három testvérben fegyveres rablásra küldi egy világtól elzárt, tök szegény falu kamaszait. A kazah ifjúság ugyanis sürgõsen dugni szeretne, amihez pénzre van szüksége. Az egyik kölyök azonnal feldobja az apját, hogy õ hozza ki minden hónapban a kolhoz vagy a bányászok fizetését, csak azt kéri, hogy lehetõleg ne öljék meg az öreget. A falu és vidéke két izgalmas helyszínnel dicsekedhet, egy légi támaszponttal és egy mozdonytemetõvel. Utóbbiban teljesít szolgálat az öreg Klein, aki onnan kapta nevét, hogy a háborúban német hadifogságba esett. Világlátott férfiként õ vezeti be a fiúkat a nõi lélek és az erogén zónák rejtelmeibe, õ gyújtja fel a képzeletüket és a tettvágyukat azzal a mesével, hogy egy közeli tó partján áll az a szerelmi fészek, ahová a repülõstisztek hordják a nõket. A térkép ugyan nem mutat semmiféle tavat, sem oda vezetõ vasútvonalat, de a fiúk is tisztában vannak azzal a közismert ténnyel, hogy a szovjet térképekrõl pont a legérdekesebb dolgok hiányoznak, miközben a feltüntetett tereptárgyak egy része dezinformációs célt szolgál. Végrehajtják hát a pénzrablást, elkötnek egy vonatot és nekivágnak a nagy kalandnak. Klein késõn érkezik, hogy bevallja: az ócska vonatokat nem kéjutazásra használják a repülõsök, hanem mozgó célpontnak a vadászgépek éles lõgyakorlatain. Így pusztul el a falu összes fiúgyermeke. Csak a legkisebb fiú marad életében, akibõl vadászpilóta lesz, és aki elmeséli a váratlanul tragikus véget érõ történetet. A három testvér hitelesen ábrázolja a kazah gyerekek életét, hangja egyszerre bensõséges és csúfondáros, csak a pénzrablási história nem illik bele a képbe, és azt is kételkedéssel fogadtam, hogy a szovjet televízió élõ egyenesben közvetíti a titkos katonai bázison zajló légigyakorlatokat.
Aprimov filmjénél erõteljesebbnek ígérkezett A táncos ideje, amelyet jelentõs alkotásként értékelnék, ha nem jövök rá véletlenül, hogy van egy második része is. Vagyim Abdrasitov filmjét két egymást követõ héten adta a tévé, és az elsõ résszel számomra befejezõdött, nem tudtam, hogy van folytatás, és nem is éreztem szükségét. A történet a Kaukázusban játszódik, ide érkezik meg férje után a feleség a gyerekekkel és a nagypapával. A tengerparton szállnak le a vonatról, mosolyogva és jól öltözötten, Fjodor, a férj meg a barátja, Fidel buszra ülteti õket, amelyen csak õk utaznak, miközben a buszpályaudvar feketéllik az utazni akaró, batyus menekültektõl. Útközben a gyerekek felfedezik a Kazbek havas csúcsát, éppen olyan, mint a cigarettásdobozon, csak a lovát ugrató kozák hiányzik a tetejérõl. Õ sem várat magára sokáig, a kulturházban a néphadsereg mûkozák együttese tart bemutatót, és az elõadás fénypontján igazi lovas jelenik meg a színpadon. Õ Andrejka, a harmadik barát, akik a család érkezése elõtt együtt lakták azt a gyönyörû villát, amelyet Fjodor a háborús érdemeiért kapott. Ne kérdezzék, melyik kaukázusi háborúról van szó, fogalmam sincs, a filmbõl sem derül ki, érjük be annyival, hogy az egyik a sok közül, muzulmán volt benne a másik fél, és most éppen kitört a béke. Az asszony azt szeretné tudni, honnan van a ház, amit teljes berendezéssel, gyerekjátékokkal, fényképekkel, ruhákkal hagytak hátra ismeretlen lakói, de akadékoskodását rövid úton hallgattatja el a férje azzal a kérdéssel, hogy akar-e inkább visszamenni a gyárba az Ural vidékre, ahol a férfiak bányászként dolgoztak, mielõtt a haza hívására pályát módosítottak volna. Az asszony felveszi az idegen nõ ruháját, és nem kérdez többet. Mindenki hallgat, de ami békének látszik, az csak fegyverszünet, erõgyûjtés, mindenfelé menekültek bolyonganak vagy szivárognak vissza a hegyekbõl, mindkét oldalon õrzik és gyûjtik a kifizetetlen számlákat. A hõsök veteránok lettek, Fjodor õrlõdik a felesége és a háborúban szerzett ápolónõ szeretõje között, Fidel nem találja a helyét, Andrejnek pedig, aki egyébként nem volt katona, az a baja, hogy még nem sikerült felnõnie, ráadásul beleszeret a barátja szeretõjébe. Aztán egy átmulatott éjszaka után lemennek a tengerhez... Jól bevált filmzárlat, de A táncos idejének csak az elsõ része ér véget itt. Kétségtelen, hogy nem adott megoldást, de ha egyszer nincs... Ezt a második rész nélkül is sejthettük, amely csak arra jó, hogy összekuszálja a szálakat, erõszakot tegyen a jellemeken, hogy aztán önkényesen belefusson a boldog végbe.

Rövidebbre vágva
A kaukázusi fogoly világsikere után várható volt, hogy megugrik az ilyen és hasonló filmek száma. Az általam látott, közvetve vagy közvetlenül háborús témájú filmek mind óvakodtak belemenni a kényes részletekbe, állást foglalni, kiállni valamelyik, akár a saját fél mellett is. Felteszem, hogy az orosz társadalmat is megosztja a végeken folyó fegyveres tevékenység, például az anyák nem úgy vélekednek róla, mint a nagyorosz álmokat dédelgetõk. Belátjuk, hogy nem könnyû egybentartani és kormányozni a világ legnagyobb birodalmát, de kisnemzeti empátiánknak megvannak a maga határai. Én például nemigen tudtam mit kezdeni az Ellenõrzõpont címû alkotással, amelyben egy kisded egységnek büntetésbõl egy olyan csecsenföldi mellékutat kell õriznie, ahol gyakorlatilag senki nem jár, csak néha egy-egy gyászmenet, amikor meghal valaki a "szemét õslakosok" közül, akikkel csak annyi a kapcsolatuk, hogy rendszeresen nõt és füvet vesznek tõlük pénzért vagy lõszerért. Az Ellenõrzõpontból nem tudjuk meg, miért vannak ott az oroszok, mit akar tõlük a nép, s ami a nagyobb baj, hogy mit akar tõlünk ez a film. Enélkül pedig nehéz átadnom magam az osztag mindennapjait megörökítõ, mégoly hiteles és szórakoztató életképeknek. Pedig Alekszandr Rogozskin jó és neves rendezõ, de én a nála is jobb és nevesebb Georgij Danyelija filmjéért sem voltam oda. Sokakkal együtt nekem is szép emlékeim vannak az Õszi maratonról, és egyáltalán nem rossz a mostani Fortuna sem, amelynek egy öreg gõzös a címszereplõje. Az egykor szebb napokat látott vízi jármû a Volgán jár fel s alá, a tiszteletet parancsoló Fomics kapitány (Vahtang Kikabidze játssza), egy mogorva gépész és egy hajósinas alkotja az állandó stábot, akik bárkit és bármit szállítanak, nászutasoktól gyásznépig, hamis dollároktól élõ állatig. Képzelhetik, milyen mulatságos eseteik adódnak, de ezzel együtt, vagy éppen ezért, a Fortuna olyannak tûnik, mint egy megszelídített Kusturica-film.
Olvasom, hogy Gleb Panfilov, aki a szovjet korszakban A tûzön nincs átkeléssel vétette magát észre, legújabban a Romanovokról készített nagyszabású és apologetikus giccset. A Nyikita Mihalkov erkölcsi és anyagi segítségével tetõ alá hozott mûhöz nem volt szerencsém, láttam viszont A cár gyilkosát, amely egy tébolydai ápolt és a lassan bûvkörébe kerülõ orvos képzeletében idézi fel a cári család végnapjait. A szovjet elmegyógyintézetben játszódó kerettörténetben – amely óhatatlanul a 6-os számú kórtermet juttatja eszünkbe – az egyik õrültnek az a fixa ideája, hogy õ az a Jurovszkij nevû kisvárosi fényképész, aki megölte II. Miklóst. Jurovszkij laza kapcsolatban állt a csekával, és a tudomására jutott, hogy egy helyi kereskedõ villájában tartják fogva a cári családot és legbelsõbb személyzetét. Delejesen vonzotta az épület, folyton ott ólálkodott, és egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy történelmi küldetést szántak neki. Az egyik orvost érdekelni kezdi a beteg, aki hosszú beszélgetéseik során láttató erõvel, a legapróbb részletekig képes felidézni az eseményeket. Elbeszélésének hatása alatt a doktor fokozatosan magára ölti a másik fél, a cár szerepét. Az általa elképzelt Miklós kivételesen érzékeny és intelligens, tisztán látja Oroszország és benne a maga helyzetét, nincsenek illúziói, kötelességtudóan várja sorsa beteljesülését. A rezsimnek kényelmetlen a cári család jelenléte, hiszen a legitimáció kényes ügy, szabadulnának tõlük, de a számûzetés nem jó megoldás, és talán nem csak a hazai és nemzetközi felháborodástól tartva riadnak vissza a királygyilkosságtól. Nagyon is hihetõ a film verziója, hogy nem a legfelsõ helyrõl érkezett hivatalos, írásos utasításra történt a kivégzés, hanem a legfelsõ helyrõl kiinduló, szinte csak félszavakkal, célzásokkal és hangsúlyokkal közvetített sugallatra. A villában szolgálatot teljesítõ magyar különítményt elõbb lecserélik, mert nem hajlandó nõkre és gyerekekre lõni, majd egy este lehajtják a pincébe a cári családot a gyerekekkel és a személyzettel együtt, halomra lövik õket, éjszaka elszállítják és elássák a holttesteket, de utóbb elégedetlenek lesznek a helyszínnel, kiássák õket, és a cárt különválasztva újra elkaparják a tetemeket. A Romanovokat õrzõ villa körül többször is megjelenik egy fiatal nõ, aki eltûnt kislányát keresi. Amikor Jurovszkij ismeretlen öregemberként, prózai vakbélgyulladásban haldoklik egy kórházban, utolsó szavaival azt bizonygatja, hogy annak a kislánynak az eltûnéséhez neki nincsen semmi köze.
A cár gyilkosát az a Karen Sahnazarov rendezte, akinek A telihold napja címû remeklését nemrég láttam az Alpok-Adria fesztiválon. A telihold napja olyan, mint a Rövidre vágva, csak oroszban, és még rövidebbre vágva. Egyetlen nap véletlen találkozásait látjuk gyors egymásutánban, vannak figurák, akik csak annyi idõre tûnnek fel, amíg elhaladnak valaki mellett, akit majd követni fogunk. Alapjáraton úgy írható le a szerkezet, hogy reggel buszra szállunk egy ismeretlen férfival, és elmegyünk vele a filmgyárba, ahol szerepért kuncsorog; a pasas szeretheti a nõket, már a megállóban kiszúr magának egy júnói termetû barnát, a filmgyári folyosón pedig egy bájos szõkét; további útja titok marad, mert innentõl a szõke lány után megyünk, de csak addig, amíg buszra száll és egy piros lámpánál összemosolyog a szomszéd autóban ülõ fiatalemberrel. A fiú sötét szemüveges, gengszter külsejû útitársaival valami roncstelepre hajt, kisvártatva furgon érkezik, a benne ülõk szó és kiszállás nélkül nyitnak tüzet. A merdzsó egy utasa sem marad életben, a roncstelep mellett vonat robog el, a vonatablaknál ül valaki... és így tovább, következnek egymásra a találkozások, amelyeket sokszor csak a nézõ érzékel, a résztvevõk számára észrevétlenek maradnak. Azt hihetné az ember, ez egy döglesztõen unalmas film, nincsen sztorija, nincsenek benne fõhõsök, akikért izgulni lehet, mire felkeltené valaki az érdeklõdésünket, már el is veszítjük szem elõl, és valaki mást kísérünk tovább. Csakhogy a film éppen ellenkezõ hatást ér el, a leghétköznapibb emberek is enigmatikus figurává változnak benne, a nézõt titkos sugallatok lepik meg, önkéntelenül is találgatásokba bocsátkozik, szõni kezdi magában az ismeretlen találkozók rejtve maradt történeteit. A színre lépõ alakok emlékei és képzelete révén kitágul a tér és az idõ, a kilencvenes évek helyett 1948-ban vagyunk, egy étteremben, ahol egy gyönyörû, lila ruhás hölgy mosolyogva földhöz vág egy poharat, és otthagyja társát, a fess katonatisztet. A XV. századba kerülünk, és egy ifjú kán a sztyeppén Dzsingisz kán birodalmáról álmodik. Egy kisfiú Puskin meséket olvas, elalszik a könyv felett, és máris belovagol a képbe Alekszandr Szergejevics, a háborúba tart, és útközben csókot kér egy kalmük leánytól.
Egy ilyen filmet elkezdeni könnyû, befejezni nehéz, de Sahnazarov erre is tudja a megoldást. A szálak szövése közben vissza-visszatérnek az egyszer már látott figurák, és kiderül, hogy még középpontja, fókusza is van a filmnek: az éttermi jelenet, amelynek többen is részesei, szemtanúi voltak a szereplõk közül. A záró epizódban idõs férfi ül a parkban, és egy fiatal riporternõ mikrofont tol az orra alá, hogy idézzen fel egy jelentõs eseményt, emlékezetes pillanatot az életébõl. Õ pedig elmeséli, hogy kezdõ pincérként látott egy gyönyörû, lila ruhás hölgyet, aki mosolyogva földhöz vágta a poharát, és kisétált az étterembõl. A tévések várják a folytatást – ki volt, miért tette, mi lett vele –-, és amikor nem kapnak választ, udvariasan elköszönnek a szenilis vén hülyétõl. Õk nem értik, de a nézõ tudja, hogy azt a titkos értelmû jelenetet valóban nem lehet elfelejteni.

Külsõ övezet
Most persze összegeznem kéne az új orosz filmekrõl szerzett benyomásaimat, de elõtte beszélnem kell egy döbbenetes élményemrõl. Pjotr Lucik filmje volt az. (Onnan ismerhetjük, hogy õ volt a társírója a Vasisten gyermekei forgatókönyvének.) Nem elég, hogy fekete-fehér, az a címe, hogy Külsõ övezet. 1998-ban készült, de ha azt mondják, hogy 1931-es vagy 1955-ös, én azt is elhiszem. Ez maga a nagy-orosz vagy nagy orosz film, Eisensteintõl Tarkovszkijig, nem kihagyva Mihail Rommot, Csuhrajt, de még Csiaurelit sem. Komor, súlyos, emberléptéken túli, monumentális, félelmet nem ismerõ. Felrúg minden dramaturgiai szabályt, nem érdekli, mit hisz el a nézõ, sem az, hogy mit vesz be a gyomra. E Kohlhaas Mihály-történetben négy urali paraszt indul el igazságot tenni, visszaszerezni a földjét, amit gaz ármánnyal, bagóért privatizált el az olajkirály. A kolhozelnökön kezdik, aki puskát fog rájuk, egyiküket megsebesíti, de elkapják, megverik, lékbe lógatják, hogy azután a legnagyobb barátságban, az õ oldalkocsis motorján robogjanak tovább egy szinttel magasabbra, a járási kooperátorhoz vagy koordinátorhoz, akinek eltörik a karját, kályhára ültetik a gyerekeit, de miután kiadta a kért nevet, tõle is kedélyesen válnak el, és irány a város. Városi emberüket a szoba padlója alatti rejtekhelyen, a szó szoros értelmében a fogával marcangolja halálra egyikük, míg társai vad afrikai törzsek csatáját nézik a televízióban. A következõ ellenség lelövi a kolhozelnököt, ketten mellette maradnak, a harmadik a támadó után ered, megöli és levágott fejét felmutatja az elnöknek. „Jó ember lett belõled” – mondja a haldokló, akit elásnak a városi parkban, és mennek tovább a nagyvárosba. Az olajkirály hatalmas palotája legfelsõ emeletén trónol, polcain díszkötésû könyvekként sorakoznak a világ minden részébõl származó olajminták. Maga a mammon testesül meg benne, de nem tagadja meg orosz voltát. Armani öltöny helyett nyitott fehér inget visel, tegezi a kérelmezõket, szabályos adás-vételi szerzõdést tol az orruk alá, eldicsekszik vele, hogy az íróasztala többet ér, mint a falujuk összes földje, majd elõveszi a vodkát. Hõseink tenyérbe rejtett bugylibicskával, szájukba rejtett borotvapengével mészárolják le a gonoszt és fogdmegjeit, de elõtte még nagykabátot dobnak a kis titkárnõ fejére, hogy megkíméljék a bestiális kegyetlenség látványától. Az utolsó jelenetben zúg a traktor, szánt az eke, szárnyaló nagyzenekari aláfestéssel, a jövõbe vetett optimista derûvel mûvelik visszavett földecskéjüket.
Gyalázatosan hatásvadász film, akár paródiának is elmenne, de hatalmasat üt. Megy a négy férfi a motoron, rájuk esteledik, hóvihar kerekedik, õk kört alkotnak, a fejük fölé, maguk köré kanyarítják a bundájukat, s az így képzõdött sátor védelmében begyújtanak a spirituszfõzõbe, konzervet melegítenek, teát fõznek, az egyiket kiküldik lábat és kapcát mosni a hóba, a másik elbólint, a harmadik Puskint olvas. Alig beszélnek, hosszan mennek a havas sztyeppén, fütyül a szél, zúg a motor, zakatol velük a tehervonat, amit leintettek. A film tele van gátlástalanul naturális részletekkel és a naturalizmussal homlokegyenest ellenkezõ, balladisztikus kihagyásokkal: a képileg nem megoldható vagy fölöslegesnek ítélt mozzanatokat egyszerûen átugorja, de az emberi ésszel felfoghatatlan, mit és miért tart a rendezõ szükségtelennek vagy ábrázolhatatlannak. Nincs még egy ország, még egy filmgyártás a világon, ahol a Külsõ övezet elkészülhetett volna. Gyártotta a Goszkino Rosszii meg az Utro XXI veka, és ehhez már nincs is mit hozzátenni.

A filmeket az Örökmozgó, az m1 és a Duna Televízió vetítette.