A Moszkva tér szomorú-vidám rendszerváltó házibulija nem vérre ment, a Macerás ügyek is inkább könnyed-ironikusan felesel a véletlen halállal – és ez így van jól.

Meglepetés fûtötte hatalmas taps fogadta az ismeretlen Török Ferenc elsõ filmjét. Ha késõbb csendes vagy izgága ellenvetések hallatszottak is a Moszkva tér vitájakor, én azokból sem éreztem igazi elmarasztalást. Hogy hiszen ezt Gothár Péter mélyebben-maradandóbban-élesebben megcsinálta már a Megáll az idõvel? Hogy annak keményebb, érdesebb volt a hangja, fenyegetõbb és vigasztalanabb? Hogy ott vérre ment, itt meg hamis érettségire és hamis vonatjegyre? Hát igen, „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Bereményi és Gothár története ’56 után játszódott. A Moszkva tér könnyedségén hümmögõk ismételjenek csak két évszámot (az egyiket nehezen, a másikat könnyen-oldottan), s mint Petri György egyik versében, csak az évszámok felverselésébõl majd valamit megértenek filmhangulatról, filmkönnyedségrõl is.
Õszinte hangja, friss látásmódja önmagában azonban csak rokonszenvessé tenné a filmet, nem többé. Nem minden rokonszenves ember kiváló azonban, és a filmeknél is hasonló a helyzet: szimpatikusnak több film mondható, mint sikerültnek – már csak ilyen könyörtelen az élet meg a mûvészet. A három elsõfilmes díjazott alkotás közül Incze Ágnes mozija, az I love Budapest rokonszenves ujjgyakorlatnak, etûdnek látszik számomra, semmi többnek – ezért mondandóm sincs róla. A Moszkva térrõl meg a Macerás ügyekrõl, túl a rokonszenven, valamivel több, hadd maradjak tehát velük.
[kocka]
A pályakezdõ Török Ferenc epizodikus szerkezetû filmjének laza kis epizódocskáit mind-mind jól építi fel. Sõt, nem is nagyon látjuk, hogy egyáltalán fel van építve a jelenet: a rendezõ mintha csak úgy lazán érintené a tárgyát. Ha ezeket az apró-cseprõ meg nagyobb svindliket és véletleneket suta ügyetlenséggel, akadozva, rossz ritmusban tálalná, akkor nem elevenedhetne meg a hamis vonatjegyek históriája mögött a filmbeli figurák magánélete sem. Az újratemetés mellé a kamaszlétet lezáró új fejezet.
Érettségi? Arról néhány év múltán minden halandó tudja, hogy feledhetõ ízetlenség, az élet egyik legjelentéktelenebb állomása. Amikor megtörténik, roppant fontosnak látjuk. Török Ferenc kiváló érzékkel tart némi távolságot hõsei és saját szemhatára között. Ez a játékos kettõsség nagy érdeme.
1989 veszélyes, didaktikus és oktató hangra, meg „történelem-ábrázolásra” is csábító téma. A csapdát a Moszkva tér oda-vissza elkerüli: nem próbálja hamiskodva semmivé hazudni, de fontoskodva mindenné hazudni sem. Ha nincs újratemetés, akkor hamisítható vonatjegy sincs, meg párizsi szerelem sincs, és mindebben az a leghitelesebb, hogy a film figurái ilyesmin nem töprengenek. „Kik ezek?” – kérdi visszanézve a tévéhíradóra, meg a valóság tévéjét bámuló nagymamájára kamasz-fõszereplõnk szelíd tudatlansággal. „Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – rikkant agresszívebben a Rojál nevû figura, aki csak annyira juttathatja eszünkbe a Megáll az idõ mitikus lázadóját, Pierre-t, mint 1989 a véres-sáros forradalmi 1956-ot… – vagyis semennyire. Ettõl igaz ez a könnyed film. Találkozás egy fiatalemberrel. Truffaut a Moszkva téren.
[kocka]
Párizs után valahol Debrecenben: Hajdu Szabolcs Macerás ügyek. Itt csak a cím szándékosan békaperspektívás, az elõadásmód viszont sok mindent megéreztet a hegyes drámaiság bájából is.
A sárga trikós Imi és a bordó pulóveres Zsolti színpadra lép. Színpadon már piros ruhában Brigi is. Lesi õket Tibi. Az iskolaudvaron játszódó képsorokban nem szó szerint értendõ a színpad, de mégsem véletlenül írhatom le több jelenetnél is a „színre lép” kifejezést: mindvégig erõs itt az expresszív teatralitás – de nem valami idegen „színpadiasság”, hanem inkább a film anyagának, lehetõségeinek expresszív teatralitása, görcsös keresése, kiküzdése.
Az udvar kapujában három gimnazista vagy egyetemista fiú, Imi, Tibi és Zsolti vívja párbaját Brigiért. Megint a komikusra figurázott nevek, a komikusra hangolt helyzetek. Vigyázat, fura bonyodalom: Tibi Imibe szerelmes, és a lányért Imi és Zsolti vetélkedik. Imi, Tibi, Brigi, Zsolti – mintha a miniszekéren robogó Zazie-szerû óvodás kislány ugróiskolai szótára elevenülne meg.
Elõbb egy szaunában majdnem-meztelenül síkosan birkóznak a fiúk. Aztán köpdösik egymást, gusztustalan turha lóg a szerelmes ifjú arcán. Kamasz-paródia, már-már Gombrowicz, a Ferdydurke felnõni nem tudó idétlenjei jutnak eszünkbe. „Nem vagyok homoszexuális, de nélküled nem létezem” – mondja a fehér-kékruhás Tibi Iminek. Az is lehet, fennkölt lelkiséggel igaz vallomás, az is lehet, a fiúcska nem mer szembenézni érzékeivel, ki tudja: hõseink bizonyára nem. Kergetõznek, és nem is sejtik, hogy „gimis randevúra”, vagy élet-halál párviadalra szaladnak.
„Valamelyik filmjében Godard…” – hangzik félig énekelve egy furcsa kommentárszöveg. Igen, nemcsak Godard vágás-technikájára ismerünk rá, hanem hangvételére is. Talán az Alphaville, talán a Bolond Pierrot. Godard Debrecenben. Jancsó Miklós meg hús-vér alakként ott megy pipázva a Nagyerdõben, neki talán nem a vágástechnikája a példaadó itt, hanem õ maga, amit jelent: a személye. Az egymást és önmagukat görcsösen kergetõ alakok pillanatig nem tudnak egy helyben maradni. Furcsa teatralitás, mozgások, rituálék, „vonulások”, egészen gyors vágással tördelve. Anti-teatralitás, állandó ellenpontok. Naplófejezetek. Az én naplóm, a te naplód, az õ naplója valahonnan a kamasz-mutáció hernyóból lepkét teremtõ végvonaglásának idejébõl. Váltogatott nézõpontok az ugráló történet-elbeszélésben.
A színkezelés is vállalja a figurák bohócos fél-felnõttségét, mintha mutánsok öltöznének mindenféle színekbe. Brigi vörösben – végül kékben. Imi sárga, Zsolt bordó, az Imibe szerelmes féltékeny barát fehér-kék. Kamasz-rímek. Hajdu Szabolcs éles érzékkel bánik a nagytotálokkal. Gyakran durván vágja elénk. Nála kiválóan megteremtõdik – majd’ mondom: „megterem” – a filmbeli, a csak itt érvényes fiktív – bár reálisnak álcázott – tér. Csak a nagy filmbeli terek tudják igazzá tenni a közeliket. Kiváló példa a szabadtéri esti nagy színielõadás, mely szinte önálló fejezetté válik. Itt érezhetõ leginkább a rendezõ nemrég a Duna Televízióban is vetített Kicsimarapagoda címû vizsgafilmjének furcsa, tragikomiko-abszurd stílusa, sõt kicsit annak az újrateremetési vágya.
Hajdu Szabolcsot a tehetsége erõsen karikatúrára, elrajzolásokra hajlamosítja, bár e hajlam nála nagyobb, magasabb igényre tör, mint a karikatúra nem lebecsülendõ világa. A formai kísérletekbõl, a karikatúra-panoptikum elrajzolásokból itt valami elvontabb, merõben fikciós, már-már lélektani sci-fi hangulatú világ kerekedik ki. Messze esik az õ irálya a hagyományos realizmustól, s messze a hagyományos lélektani-pszichologizáló ábrázolásmódtól is. Az érzelmességet mindig groteszkumba, olykor idétlen rútságba csomagolja. „Megennéd a gólyát?” – kérdezik két pofon között. Ezért is nagyon merész képsor, amikor a két szerelmes leül egy mitikussá mesélt fa alá, és romantikusan beszélgetnek. A filmvégi hosszú, helikopterrõl felvett panorámázás is csak zárásként lehet a helyén. Rét, mezõ, lakótelep: följebb, magasabban vagyunk már a panoptikumnál. Idõközben meghalt a film sokat szaladgáló hõse, Imi: szintén sokat szaladgáló szerelme, Brigi ütötte el kék kisautóval, kék ruhában, véletlenül. Akarom mondani nem véletlenül, hiszen az idétlen ifjak odafeküdtek az autó elé. Akárhogy is, a komikus, öncélúnak, széttartónak látszó epizódok összébb rázódnak a végére: a várost kelet-nyugatra körbeüldözõ, körbe keresgélõ figurák keresztútjai halál-rajzolatot írnak a vászonra – a film eleji idétlenül véres kamasz-orrcsavargatásból, majd arcul köpésbõl fintoros végzet válik.
Rég született ilyen eredeti, a magyar kinematográfia nemes hagyományait ilyen kevéssé követõ film. Nem lehet egészen komolyan venni. A halálos párbaj minden váratlan szépsége ellenére játék marad: van valami lombik-íze a dolognak. „Nagy narratíva” helyett a káosz tréfáját tudja Hajdu Szabolcs a nézõknek felajánlani. Becsülendõ ajándék.