A XXI. század új eszköze filmnyelvi fordulatot hozhat a XX. század mûvészetében. Beszélgetés a digitális filmkorszak kérdéseirôl, Janisch Attila filmrendezôvel, Nagy András operatôrrel és Peternák Miklós médiakutatóval.

– A digitális technika és a film kapcsolatáról a legtöbb embernek az amerikai szuperprodukciókban látható digitális effektusok és trükkök jutnak eszébe, noha ennél sokkal többrôl van szó. A szakemberek máris a filmkészítés forradalmi átalakulásáról beszélnek. Miben is áll valójában ez a közelgô átalakulás, mitôl olyan nagy jelentôségû a digitalizáció megjelenése a filmiparban?
Peternák Miklós: Az újdonságot véleményem szerint három kérdéskör kapcsán lehet megragadni. Egyrészt, hogy mi újat hoz a digitális képrögzítés az analóghoz képest; másrészt, miben változhat mindennek hatására az alkotó és a közönség viszonya és a bemutatás formája; harmadrészt, miféle új kreatív módszereket és szemléletmódot hoz magával a digitális technika. Az elsôre viszonylag egyszerû a válasz. A hagyományos film – a fényképezéshez hasonlóan – egy optikai, kémiai folyamat terméke, olyan hordozón terjesztve, amely térben sok ember számára hozzáférhetôvé teszi egy viszonylag részletgazdag illúzió szemlélését. Az analóg elektronikus képrögzítés, vagyis a videó a születésekor elég sokat elvett abból a gazdagságból, amivel a filmkép rendelkezett, viszont széles tömegek számára vált elérhetôvé. A digitális kép ezzel szemben képes elérni azt a részletgazdagságot, amit a mozgókép. Ezt a minôséget mozgásban még nem produkálja olyan jól, de ennek tökéletesítése valószínûleg csak idô kérdése. Mivel itt adatmennyiségekkel bánunk akkor, amikor belenyúlunk a képbe, megszûnik vagy legalábbis jelentôsen átalakul a kapcsolat a külvilág optikai képe és az általunk látott, vetített kép között. Mit jelent mindez a nézô számára? Elôbb-utóbb kialakul a filmszínházak celluloid szalag helyett digitális képpel való ellátása, vagyis hosszabb távon gazdaságosabbá válhat a digitális hordozóról való vetítés. Kérdés persze, mi a jobb üzlet: ha korlátozott számú kópia készül egy filmbôl, amelyeket csak bizonyos helyeken vetítenek, vagy ha a mûholdas adatátvitel segítségével elvileg bárhová eljutatható és – erre alkalmas berendezéssel – levetíthetô.
Janisch Attila: Néhány hónapja a DVD-rôl beszélgettünk a Filmvilágban, és egyesek már azzal kapcsolatban is azt bizonygatták, hogy micsoda nagy fordulatot hoz magával a filmes kifejezésben. Holott a DVD csupán egy hordozó, ami ugyan magasabb élvezeti szintet jelent, hiszen kétség kívül sokkal jobb minôségû képet és hangot nyújt, valamint még számos szolgáltatást is, de ettôl nem lesz a kép más vagy több, vagyis a filmnyelvet nem érinti. A digitális film és kamera viszont új eszköz a filmkészítésben, az eszköz pedig visszahat az alkotóra és az általa létrehozott mûre. Ilyen módon talán hasonlítható lesz ez a változás a hangosfilm megjelenéséhez, amikor is a hang – mint új felvételi technika – megjelenése a filmben kompletten és tendenciózusan lerombolta a némafilm teljes nyelvi világát, amely a mostani filmnyelvtôl csaknem mindenben különbözött.
Nagy András: Nagyon sokszor felvetôdik a kérdés, vajon meg fog-e maradni a hagyományos celluloid, vagy pedig felváltja a digitális technológia. Jelenleg a fúzióban látom az elkövetkezô évtizedek technikáját. Vagyis a kiindulási alapanyag továbbra is a 35 mm-es film lesz, ami az expozíció és a negatív elôhívás után azonnal bekerül egy nagy teljesítményû számítógépbe, nem feltétlenül azért, hogy digitális trükköket tegyenek a filmbe, hanem például a fényelés elvégzése miatt. Majd a kész mûvet visszaírják filmszalagra, és ezek a kópiák kerülnek a mozikba. Már most is folynak persze olyan kísérletek, amelyekben a magas felbontású videót és a mûholdas átvitelt megpróbálják beépíteni ebbe a rendszerbe. Azt hiszem, bármerre is visz az út, a lényeg, hogy ez egy nyelv, egy forma, egy kifejezô eszköz. Bármilyen technikát használunk is, mindenképpen egy történetet akarunk elmesélni a kép nyelvén.
P. M.: Mindaz, amit a digitális médiumok máig a filmipari kontextusban produkáltak, csupán alkalmazás, tehát az üzleti élet egyfajta öngerjesztô folyamata, ami ugyan sok új találmányt behoz a filmkészítésbe, viszont kevés köze van ahhoz, amit a digitális eszközök mûvészeti célú használata eddig mutat. Említhetem itt akár az Internet és a world wide web nyújtotta lehetôségeket, akár az interaktivitást, vagy a non-lineáris szerkesztésmódot. Ez utóbbival ellentétben a hagyományos film természeténél fogva lineáris, az A ponttól a B pontig tart. Aki ezen idô alatt a teremben van, láthatja a mûvet. A digitális technológia viszont alkalmas ettôl eltérô, az anyag személyes újrarendezésén alapuló nézetekre is.
J. A.: A hagyományos filmkészítés, így a vágás metódusa is lineáris, mert ha valamit egy kész jelenetsorba akarok illeszteni, akkor szét kell szednem az addig elkészült anyagot. Ha viszont digitálisan vágom, akkor egész egyszerûen csak beillesztem a hiányzó részeket, és az egész jelenetsor továbbcsúszik, a szerkezet tehát sértetlen marad. Nem vitás, hogy így jóval könnyebb vágni, egyúttal viszont lényegesen kisebb kockázattal is jár, és a kisebb kockázat számomra mûvészileg kevésbé izgalmas.
– Ha már a kockázatmentes filmkészítésnél tartunk, nem lehet, hogy a digitális technikák beépülése a filmkészítésbe éppen ezeknek a kockázatoknak a minimalizálását szolgálja? Akik eddig az új berendezésekkel dolgoztak, arról számoltak be, hogy biztosabb lett a vágás, nem kellett spórolni a nyersanyaggal, és egy segédmonitoron állandóan figyelemmel kísérve az éppen leforgatott jeleneteket, azonnal dönteni tudtak, mi az, amit megtartanak, mi az, amit nem.
N. A.: Tulajdonképpen már régóta használják a forgatásokon azt a módszert, hogy egy assziszt-monitoron ellenôrzik a készülô filmen megjelenô képet. Aminek kétségtelenül épp az a veszélye, hogy nem magabiztossá, hanem bizonytalanná teszi az alkotót, aki így könnyen elvesztheti a belsô látását. Azt vettem észre, a legtöbb rendezô azért videózik a forgatáson, hogy igazolva lássa magát, illetve megbizonyosodjon arról, hogy amit csinál, tényleg jó.
J. A.: Ha egy rendezô elveszti a belsô látását és nem tudja megkonstruálni a filmjét, vagy csak össze-vissza vagdossa, és rögtönöz a hirtelen jött technikai lehetôségekkel, az úgyis kiderül a moziban. A belsô látás hiányát nem lehet eltitkolni, azt pótolni vagy helyettesíteni semmilyen technika sem tudja. A mozgóképes vázlat (amit a könnyû technikával gyorsan és olcsón lehet készíteni, mielôtt a drága nyersanyagra rögzítenéd a végleges formát) azért fontos, hogy ne a vágószobában érjen a kellemetlen meglepetés. Mert sajnos a film egyik sajátossága éppen az, hogy a hibák sokszor a legpontosabb tervezés és elképzelés ellenére is csak akkor derülnek ki, amikor a kép a maga materiális valóságában is látható lesz, vagyis elnyeri a végsô kifejezési formát. A vázlatkészítés lehetôségénél azonban sokkal fontosabb az a tény, hogy a kicsiny és könnyû digitális kamerákkal teljes filmek is forgathatók, méghozzá meglehetôsen jó minôségben. Ebben az esetben viszont a technika könnyû kezelhetôsége, a nehézkes filmkamerákkal szembeni mozgékonysága már a készülô film képi struktúráját fogja megváltoztatni, vagyis – ahogy már említettem – filmnyelvi kérdéssé válik.
– A digitális újkor valamennyi áldása megnyílik-e majd az átlagember elôtt is? Vagyis egyre szélesebb rétegek készíthetnek majd filmeket egyre kevesebb filmes iskolázottsággal, miközben mind fejlettebb és jobb minôségû képet adó készülékek állnak a rendelkezésükre, amelyek segítségével filmjeiket maguk vághatják meg saját számítógépükön, és maguk terjeszthetik az Interneten?
N. A.: Én azért húznék egy vonalat az amatôr és a professzionális felhasználás között. Az elmúlt években nagyon sok olyan példát láttunk – akár a Dogma-filmeket, akár a Blair Witch Projectet –, amikor kézbe vettek egy videókamerát, csináltak valamit, aztán néha valami jó jött ki belôle, néha nem. A történetek egy részét viszont továbbra sem lehet majd elmesélni amatôr technikával, a professzionális használatra készült digitális berendezések lényegesen bonyolultabbak, mint a hagyományos filmes eszközök. Igazából két ember kellene a használatukhoz: maga a film készítôje és mellé egy technikai szakértô, aki maradéktalanul ki tudja aknázni – mert ismeri – a gép mûszaki lehetôségeit. Átjárások persze mindig is lesznek, de a profi és az amatôr mûszerek közti különbség meg fog maradni.
J. A.: Ma egyébként még nagy probléma a szabványok hiánya is. A 35 mm-es filmtechnológia és az ahhoz tartozó labortechnika lényegében az egész világon elterjedt, tehát elmondhatjuk, hogy szabvány. A digitális technika esetében ilyenrôl még korántsem beszélhetünk, hiszen a különbözô részegységeket más-más cégek hozzák létre, és így azok sokszor nem is illeszkednek egymáshoz. Ez igen megnehezíti annak az univerzumnak a létrejöttét, amelyben majd egymás nyelvét tudjuk beszélni. Attól, hogy miután túl sok „iskolázatlan” amatôr fog filmet készíteni, s ez felhígíthatja a filmmûvészetet, nem tartok. Ugyanis mi az „iskolázottság”? A filmrendezés iskolázottsága abban áll, hogy látott-e valaki elég filmet. A filmrendezést megtanítani nem lehet, csak a gyakorlatban megtanulni. Márpedig a digitális videó annyira kicsi és könnyû, hogy bárhová elvihetô, így alkalmas arra, hogy – ha kezdetben döcögôsen is – saját filmet forgassunk vele, dokumentáljuk életünk eseményeit, majd ezt ugyanolyan könnyen megvágjuk, megszerkesszük. A Super 8-as ragasztgatós pepecselésével vagy a VHS technika másolások közbeni minôségvesztésével szemben ez akkora csábítás, hogy egyre többen veszik majd kézbe a kamerát, és így talán a nézôk gyakorlati-filmes önmûvelôdése is megindul.
P. M.: A házi filmkészítésre természetesen adott a lehetôség, hasonlóan ahhoz, ahogy a fotográfia is hetven-nyolcvan év alatt otthoni, amatôr technikává vált, amihez már nem kellett üveglap és sátorponyva. Ez mûvészeti fordulatot is hozott, hiszen a képi gondolkodásban is sok minden megváltozott.
– A digitális berendezésekrôl vagy éppen a különbözô szoftverekrôl sokszor szenzációszerûen hirdetik, mennyi mindent tudnak, épp csak nem gondolkodnak az alkotó helyett. Tele vannak különbözô funkciókkal, egyszerûen kezelhetôk, a gyártóik pedig elhitetik a vásárlókkal, hogy segítségükkel valami eredeti dolgot, gyakorlatilag mûalkotást képesek létrehozni, pusztán ezen automatizmusok variálásával.
J.A.: A professzionális trükkök esetében (a digitális animációban vagy a modern sci-fiben) engem épp az úgynevezett tökéletesség idegesít, amikor a trükk nem lép túl a fantáziakép minél valóságosabb illusztrálásánál (hangsúly az illusztráció kifejezésen). Az esetek többségében a fantáziakép valósághû megkonstruálása fontosabb, mint az, hogy a létrehozott kép mûalkotás-e. Az amatôr felhasználás esetében a csapda pedig az, hogy az amatôr, tehát könnyen használható digitális képrögzítô eszközök teljesen automatizáltak, és nem engedik az embert eltérni a szokásostól, vagyis ha túl sok vagy túl kevés a fény, vagy beég a háttér, máris hibát jeleznek vagy egyszerûen nem engednek forgatni. Másrészt sokszor elôregyártott trükköket építenek beléjük, különbözô áttûnési, torzítási és szolarizációs technikákat, amelyek önmagukban semmire sem jók, csak panelek. Az öntörvényû, mert egyéni kifejezésmódot hamburgeresítik, vagyis éppen az egyéniségtôl fosztják meg.
P. M.: Pontosan ez lehet a gátja a kreativitásnak, az önkifejezésnek. Jellegzetes egyébként, hogy a videó esetében az elsô effektgépeket, trükkberendezéseket mûvészek hozták létre, pusztán alkotói kísérletként. Nem szabadalmaztatták ôket, a gyártók viszont azonnal felfigyeltek rájuk, és szabványokat csináltak belôlük. Gyakorlatilag egy nyitott eszköz lehetôségeit korlátozták különbözô funkciókra és aztán – mint valami forradalmi újdonságot – piacra dobták. Az alkotásban azonban nagyon veszélyesek az ilyen elôre beépített funkciók, mert mûvészileg legátolnak.
J. A.: A filmkészítés nem olyan, mint a vasalás, ahol jó, hogy van beépített gôz-funkció. Egy mûalkotás esetében nagyon kínos, ha megrajzolok valamit, amit valójában nem tudok megrajzolni, majd benyomok egy gombot, és máris olyan a kép, mintha egy tehetséges impresszionista festette volna.
– Ha az új korszakban a forgalmazás is megváltozik, a fizikai szállítást kiiktatják, elvileg sokkal hamarabb, sokkal több moziban jelenhet meg egy film ugyanabban az idôben. A kérdés persze, kinek a tulajdonában lesznek az ilyen filmek fogadására és vetítésére alkalmas mozik, és ott miket láthatunk majd?
P. M.: Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben nagyon okosakat tudnánk mondani, de talán két dolog fontos lehet. Egyrészt mi az, ami profitot hoz, másrészt a jövôben is szükség lesz-e olyan teremre, amelyet mozinak hívnak, s ahol sötétben, egy idôben, nagy vászonra képeket vetítenek sok ember elôtt. Feltehetôleg a nagy vászonnak mindig lesz vonzereje. Másrészt valószínûleg mindig lesznek olyan piaci megfontolások, amelyek alapján továbbra is jó elôre bejelentenek majd hatalmas marketinggel egy-egy közelgô nagy „durranást”, amelyet csak bizonyos mozik kezdenek el vetíteni, és amelyért az elsô néhány hétben továbbra is kígyózó sorokban fognak állni az emberek.
– A filmkészítés költségei elvileg jelentôsen csökkenhetnek, de vajon a digitális filmek dömpingjében nehezebb vagy könnyebb lesz eljutni a közönséghez?
N. A.: Hogy egy film mennyi emberhez jut el, már most sem attól függ, hogy az jó vagy rossz. Nap mint nap láthatjuk, hogy rosszabbnál rosszabb filmekkel árasztják el a mozikat, sok millió dolláros kampányok kíséretében, melyek hatására tényleg százezrek nézik meg ezeket, akár jók, akár nem. Mivel a film továbbra is nagyrészt üzlet, ez a jövôben sem lesz másképp.
J. A.: Az Interneten azért látni más példákat is. Már most is vannak olyan website-ok, ahol akár egy órás független filmek is letölthetôk, ha nem is mindig jó minôségben. Viszont az információhoz, hogy milyen mûvek készülnek a világ különbözô, mainstreamen kívüli filmes mûhelyeiben, hozzá lehet jutni. Másrészt az is lehet, hogy a közönség fogalma teljesen át fog alakulni. A jövô mozija talán azt fogja jelenteni, hogy megcsinálok egy filmet, majd elküldöm néhány ismerôsömnek, és ôk lesznek az én közönségem. Ez is egyfajta forgalmazás lesz, mintegy a nagy moziforgalmazás világa alatt, illetve mellett.