Angol humor és Disneylandi lidércnyomás: a Monty Python ôrült világcirkuszához egy lökött amerikai találta meg a képeket.

– A történelmi témák játékos megközelítése nagy divatban volt a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején. A Jabberwocky is ehhez a hullámhoz tartozik?
– Sandy Lieberson felkért, hogy rendezzek meg egy filmet, amely többek között II. világháborús dokumentumanyagokat és Beatles dalokat használt volna, de a dolog sehogyan sem akart összeállni. Egy napon Sandy megkérdezte, mihez lenne kedvem valójában, mire én elôadtam neki a Jabberwocky ötletét, ô pedig gondolkodás nélkül beleegyezett. A Gyalog-galopp készítése során sok mindent szerettem volna megvalósítani, és kilépni a vígjáték keretei közül. Naivan az egész világot akartam: kalandot, feszültséget, románcot, textúrákat, szagokat, atmoszférát – továbbá három Python-tagot: Mike Palint, Terry Jonest és magamat, anélkül, hogy Monty Python-filmet készítenék.
Olyan világ gondolata foglalkoztatott, amelyben egy szörny okozta terror jótékony hatást gyakorol az üzletre. Emellett a filmben különféle tündérmesék ütköznek össze a tétova hôsrôl szóló történetben, aki a végén rászolgál az „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” heppiendjére. Ezzel büntetem, amiért ilyen nyomorult álmai voltak. Denis (Mike Palin) apja kádár, de ô inkább könyvelô szeretne lenni, mint egy amerikai fickó, aki használtautó-teleprôl álmodozik. Semmi mást nem akar, mint egy kis üzletet és a kövér lányt a szomszédból, ehelyett elnyeri a fele királyságot meg a világszép hercegnôt, és ez megfekszi a gyomrát.
Mivel ezúttal nagyobb költségvetésbôl dolgozhattam, mint a Gyalog-galopp alkalmával, így kedvemre szórakozhattam a speciális effektusokkal és a szörnyekkel – egészen addig, amíg természetesen újból minden rosszul sült el.
A Jabberwocky forgatása során az elsô meglepetést az jelentette, hogy a valódi színészek – a Monty Python csoport tagjaival ellentétben – odafigyeltek arra, amit mondtam, és többnyire végre is hajtották az utasításaimat. Ha egy Python-tagot arra kértem, tegyen meg valamit, rendszerint ellenkezni kezdett: „Kényelmetlen. Minek?” Mire én így válaszoltam: „Ide figyeljetek, ti nyomorultak. Ti írtátok ezt a jelenetet. Ha azt akarjátok, hogy mûködjön, tegyétek, amit mondok”. A valódi színészekkel már ilyesmiket is mondhattam: „Max, te most ide fekszel, mi pedig nyakig beborítunk agyaggal” – ô pedig boldogan megtette, amit kértem.
– A Jabberwocky teljes egészében stúdióban készült?
– Nem, két valódi várat is használtunk, Pembroke-ot és Chepstow-t. Szeretem keverni a valódi és az épített díszleteket: ha jól csináljuk, remélhetôleg senki sem veszi észre a különbséget. Szintén szeretek a szemétben guberálni: rendszeresen látogattam a stúdió szemétlerakóját, hogy ellopjak ezt-azt az elégetésre váró holmik közül. Akkoriban forgatták a Rózsaszín párduc-filmeket, és Blake Edwards rendezô többek között egy várat is épített a stúdió udvarán. Szerettem volna használni, de nem engedték, ezért elkezdtem lopkodni azokból a darabokból, amelyeket már eldobtak. Találtunk egy csatornát, és írtam köré egy szkatologikus jelenetet, amelyben Mike azt hiszi, megtalálta a bejáratot a várba, és csak késôbb veszi észre, mibe mászott bele. Blake Edwardsék azonban felfedezték, hogy rájárunk a szemétre, ezért darabokra törtek mindent, mielôtt elhajították volna – noha senki sem vette volna észre, hogy újrahasználjuk a díszleteiket. A régi filmjeimre visszatekintve ma már nem értem, miért nem alkalmazhatok ilyen fogásokat. Részben túl sikeres lettem, és hírességekkel a stáblistán ilyesmi már nem megy el. De a stáb még az olcsó filmek esetében sem szívesen rögtönöz.
– Mit gondolsz, a Jabberwockyból miért nem lett kereskedelmi vagy szakmai siker?
– Azt hiszem, elsôsorban azért, mert Monty Python filmként forgalmazták, és mint ilyen, nem állta meg a helyét. Németországban, Lengyelországban és azokon a helyeken, ahol akkor még nem hallottak a Pythonról, meleg fogadtatásban részesült, és a kritikák is pozitívak voltak. Ahol azonban ismerték, csak a „Pythont” látták benne: vicces, mondták, de csak feleannyira. Mindazt, ami többletet jelentett a Monty Pythonhoz képest, nem vették észre. Helyzetemet tovább rontottam, amikor mindezt megírtam a New York-i kritikusoknak, hozzátéve, hogy filmem egyfajta tisztelgés Breughel és Bosch képei elôtt. Persze fröcsögtek rám: hogyan említhetem egy lapon a két nagy festôt ezzel az ocsmánysággal? Pedig ha közelebbrôl megnézték volna Bosch és Breughel képeit, amelyeken az emberek szarnak és vizelnek, észrevették volna a bennük rejlô humort és humanitást. Az egyik kedvenc szereplômet, a kolduló kádár figuráját, aki mikor kenyér nélkül marad, levágja egyik lábfejét, és örömmel tapasztalja, hogy koldusként jól megy az üzlet, Bosch egyik festményérôl kölcsönöztem: ez az alak a tömegétôl eltérô ruhában ül, elôtte pedig egy vásznon levágott lábfej fekszik.
– Az ehhez hasonló elemek már a Python-filmekben is elôfordultak…
– Igen, de a Jabberwocky humanizmusa egészen más szinten mûködik, mint a Gyalog-galoppé – bár feleségem, Maggie szerint ugyanazt az egy filmet készítem el újra meg újra, csak a jelmezek változnak. Adott egy társadalom, benne egy fickó, akinek van egy álma, és ez a kisember elér valamit, bár nem feltétlenül azt, amit eredetileg szeretett volna. Emberem mindig kutat valami után, miközben – mint a Brazilban – paranoia, vagy – mint a Jabberwocky kalmárai esetében – kapzsiság veszi körül, és szövôdik valami románc is, bár ez rendszerint félreértéseken alapuló vagy valószínûtlen kapcsolat.
– Ez volt az elsô önálló rendezésed. Mit tanultál belôle?
– Remek lehetôséget teremtett, hogy a rajzfilmes és karikatúra-effektusokat lefordítsam a trükkök nyelvére. Ott volt például a sárkány. Mindig utáltam, ahogyan a filmekben a sárkányokat szemmel láthatóan gumimaskarába bújtatott színészek játszották, akiknek a térde rossz irányba, az állatokétól ellentétes módon hajlott. Így amikor elértünk a sárkány-jelenethez, és a büdzsébôl nem futotta többre gumimaskarába bújtatott színésznél, megfordítottuk a fickót, akinek a térde így a megfelelô irányba hajlott. Ez azzal a további elônnyel járt, hogy a karjait szárnyakként tudtunk használni. A sárkány fejét egy daruról eresztettük alá, mintha valami hatalmas báb lett volna, a színész pedig hátrafelé lépegetett és a karjaival csapkodott. A hatás egyedülálló, mivel senki sem érti, hogyan mûködik a szörny. A színésznek persze nem volt könnyû dolga – hátrafelé masírozni a dögmeleg jelmezben –, egyszer fel is bukott, és magával rántotta az egész miskulanciát. Mivel azonban a felvétel csodálatos lett, úgy döntöttem, megtartom a képsort, és inkább a sztorit írtam át.
Azután ott volt a jelenet, amelyben a fekete lovag a lováról a porba zuhan. A legjobb képet egy ingatag kézikamerával készítettük, amely azonban körbefordulva, felvette a háttérben álló díszletszállító teherautót is. Megpróbálkoztam szinte mindennel, hogy eltûntessem a képrôl, de csak rosszabb lett, úgyhogy végül meghagytam úgy, ahogy volt, és csodák csodája, senkinek sem tûnik fel az ormótlan teherautó, pedig a fél képet betölti. Mintha az agyunk nem lenne képes felfogni ezt a hatalmas baklövést a középkori környezetben, és automatikusan kitörölné a dolgot.
A Jabberwocky forgatása során alkalmaztam elôször azokat a mozgatható díszlet-modulokat, amelyeket mindenhová magunkkal vittünk, és késôbbi filmjeimben is felbecsülhetetlen értékûnek bizonyultak. Ezeket a darabokat olyankor helyeztem el az elôtérben, ha valamit ki akartam venni a háttérbôl. A Halászkirály legendájában például mindig egy épület peremével takartam ki a New York-i utcaképek azon részeit, amelyekre nem volt szükségem.
– Jobb lett volna a film, ha több pénzt vagy idôt költesz rá?
Nem hiszem. Bár a szívemhez a mai napig az efféle „gerilla-megoldások” állnak közel, ma már nem kísérletezhetem velük. A 12 majom forgatásakor, amelyben Bruce Willis és Brad Pitt játszottak, jóval nagyobb cirkusszal kellett utazni, és persze mindenki többet akart kaszálni. A nagy nevek miatt így végül minden drágább lesz, viszont a film is több nézôhöz jut el, és nagyobb bevételt hoz, úgyhogy a dolgok kiegyenlítik egymást. A filmjeim egyébként kivétel nélkül költségesebbnek tûnnek, mint amilyenek valójában voltak. A Jabberwocky ötszázezer fontból jött ki, de jóval drágábbnak látszik, az Idôbanditák 5 millió dollárba került, de mindenki 15 millióra taksálta, és a Münchausen is csak 40 millió dollár volt.

Családi Python
– Hogyhogy a Brian életét nem te rendezted?
– Terry Jones eredetileg azt javasolta, hogy a Gyalog-galopphoz hasonlóan ezt is közösen rendezzük meg, de a Jabberwocky után nem volt kedvem az ezzel járó kulimunkához, azért azt mondtam, látványtervezôként veszek részt a forgatásban, és Terryre hagytam a rendezést.
– Kitôl származott a film ötlete?
– A csoporttól. Éppen Amsterdamban jártunk népszerûsíteni a Gyalog-galoppot, és meglehetôsen berúgtunk. Eric Idle állt elô a Jézus Krisztus – a glória a mindenem (Jesus Christ – Lust for Glory) munkacímmel, és mindannyian ráharaptunk. Szerettük a nagyszabású témát, és mindenki komolyan vette a maga kutatási területét. Igyekeztünk elkerülni a blaszfémia vádját – de sokan nem értették meg valódi céljainkat, Amerikában például szinte senki sem. A csoportból valósággal ömlöttek az ötletek, de a rendezés már nem volt annyira szórakoztató, mert mindenki a maga módján akarta kivitelezni ôket. Rengeteg vizuális ötletet dolgoztam ki, amelybôl szinte semmi nem valósult meg. Én a látvány szempontjából azt tartottam volna a legfontosabbnak, hogy hiteles világot ábrázoljunk, mivel a poénok többsége azon múlik, meg tudjuk-e teremteni a bibliai légkört. Ez a filmes mûfaj, amelyet ki akartunk gúnyolni, valóban létezik, ezért pontosan követnünk kellett volna a formanyelvét. Ennek érdekében Tunéziába utaztunk, és néhány esetben ugyanazokat a díszleteket használtuk, amelyeket Zeffirelli építtetett a Názáreti Jézus forgatásához. Terry azonban csak a poénokra koncentrált, és számos jelenetet úgy vett fel, mintha valami tévémûsor lett volna. Ez rettenetesen zavart, mivel úgy gondoltam, minden jobban ment volna, ha egyszerre sikerül megragadni a hely nagyszerûségét és ôrültségét.
Az ûrhajós jelenet azonban remek lehetôséget teremtett a speciális effektusokkal való játékra. A stúdió, amelyben be kellett rendeznünk az ûrhajót, mindössze 6x7 méteres volt, de így is csinos kabint sikerült kialakítanunk. Nem voltak azonban pirotechnikai szakembereink, ezért elküldtünk valakit egy játékboltba, hogy vegye meg az összes robbanó szivart. Egy villanykörte izzószálát használtuk gyújtószerkezetnek, és ebbôl hoztuk össze a robbanást. A csillagmezô egy fényes fekete papírra felhordott pöttyökbôl állt, a hang forrása pedig egy motorbicikli volt, ami igen mulatságos, különösen, amikor sebességet váltanak, és eldübörögnek. Az egyik legnagyobb büszkeség a Brian életével kapcsolatban akkor ért, amikor a San Francisco-i repülôtéren véletlenül megláttam George Lucast. Bemutatkoztam neki, ô pedig gratulált az ûrhajós jelenetsorhoz: azt mondta, nagyon tetszett neki – képzelhetik, a Star Wars méregdrága speciális trükkjei után!
– A Brian életét követôen nem akartál újabb filmet készíteni a csoporttal, és már a Brazil munkálatain kezdtél gondolkodni. Hogyan sült ki ebbôl az Idôbanditák, és miként sikerült pénzt szerezni rá a Jabberwocky viszonylagos kudarcát követôen?
– A Brian élete jelentette a Handmade Films kezdetét. Korábbi mecénásunk váratlanul meghalt, és George Harrison ugrott be a helyére. Így alakult meg a Handmade Films, amelynek Denis O’Brien, George és a Python csoport lettek a tagjai. Denis nem lelkesedett túlságosan a Brazil gondolatáért, így került elôtérbe az Idôbanditák ötlete, amelyet egyetlen hétvége alatt vázoltam fel. Denis lelkesen fogadta, és azt mondta, felkéri George-ot, írja meg hozzá a zenét, én pedig Mike Palint kértem fel a forgatókönyv társszerzôjéül.
Vagyis a dolgok jól kezdôdtek, amikor azonban elindultunk pénzt szerezni a filmre, mindenki elhajtott minket. Ez az E. T. elôtti idôkben történt, amikor a családi mozi még nem tartozott a bevett mûfajok közé, és a törpékkel, idôlyukakkal tarkított történetünk szétfeszítette a megszokott mesekategóriák keretét. Így aztán Dennis vakmerôen úgy döntött, magunk készítjük el a filmet. Ô és George elzálogosítottak egy tulajdonukban álló épületet, így teremtettek elô öt millió dollárt. Az elsô színész, akit megnyertünk magunknak, John Cleese volt – bár amikor Mike megírta Robin Hood szerepét, alighanem magára gondolt, Denis azonban szerette volna, ha még több Python játszik a filmben, és végül Mike-kel egyetértésben úgy döntöttünk, John remek Robin Hood lesz.
– Sean Connery meglepô választásnak tûnik. Hogyan vettétek rá a szerepre?
– A forgatókönyv legelsô változata a következô módon írja le Agamemnónt: „A görög harcos leveszi sisakját, és alatta nem mást látunk, mint Sean Conneryt vagy egy hasonló felépítésû, de olcsóbb színészt”. Ez a változat, még azelôtt készült, hogy Sean a képbe került volna. Egyébként Denis szokott vele golfozni, ô említette meg neki a film ötletét. El sem akartam hinni, hogy hajlandó dolgozni velünk.
– És a törpék?
Mindig szerettem a cirkuszt és Alan Ladd filmjeit, amelyekben ez a 155 centi magas színész nagyformátumú hôsöket alakít. Azt gondoltam, ha Alan lehet filmhôs, miért ne lehetnének azok a 120 centis emberkék is? És kitûnôen beváltak. Többüknek volt már filmes tapasztalata, Kenny Baker például R2D2-t alakította a Csillagok háborújában.
– Ez a film is teremtett lehetôséget technikai kísérletekre?
– Szeretek olyan filmekbôl beépíteni elemeket a sajátjaimba, amelyeket egyébként nagyra tartok. A bagdadi tolvaj dzsinnjét elôször magas színészekkel próbáltam eljátszatni, de ha belôlük formáltam – igen széles látószögû lencsék segítségével – óriásokat, úgy néztek ki, mint a babszárak. Ezért aztán alacsony, zömök színészekkel kezdtem el kísérletezni, így találtam rá Ian Muirre, a mindössze a 155 centi magas birkózóra, aki a széles látószögû lencsén keresztül valóban óriásnak látszik. Másodpercenként 96 kockával vettük a mozgását futás közben, de lelassítottuk, így az izmai remegnek, a súlya pedig monumentálisnak tetszik.
– Úgy tûnik, elég sokat rögtönöztél az Idôbanditák forgatása során. Sokat változott a forgatókönyv?
– A pénz- és színészhiány miatt néhány új jelenetet és eseményt kellett beiktatni. Ki kellett hagynunk például a teljesen kész pókasszony-jelenetet, mivel ahhoz, hogy a film befejezéséhez érjünk, további három jelenetre lett volna szükség, erre pedig már nem maradt pénz. Így viszont azt kellett eldönteni, hogyan jussanak el a hôsök a Legendák Földjérôl, ahová az óriás leteszi ôket, a Sötétség Erôdjébe? A válasz kézenfekvô, a mai napig büszke vagyok rá. A szereplôk már ott vannak, csak nem tudnak róla: az erôdöt láthatatlan fal veszi körül. A sebtében megírt jelenet egyúttal lehetôséget teremtett az idôbanditák valódi problémáinak feldolgozására. Ôk ugyanis ekkoriban éppen utálták Dave Rappaportot, aki nem akart törpe lenni. Úgy gondolta, azért kapta meg a szerepet, mert remek színész, és nem azért, mert 120 centi magas. Hiába gyôzködtük: „Dave, te remek színész vagy, remek, 120 centi magas színész, ne feledd, ezért kaptad a szerepet”, semmi pénzért nem volt hajlandó a többi törpével együtt szerepelni. A jelenet igen frappánsan építi magába ezt a dilemmát. Dave azt javasolja, menjenek elôre, a többiek azonban vissza akarnak fordulni, a veszekedés elfajul, Dave egy koponyát vág a többiekhez, és ezzel betöri a láthatatlan falat.
– A film forgalmazása valószínûleg már nem volt olyan élvezetes, mint a forgatás. Ugyanazokkal a mûfaji problémákkal kellett megbirkóznod, mint a Jabberwocky esetében?
– Az elsô akadályt Denis O’Brien jelentette, aki kötötte magát az
alapelvhez, miszerint gyermekfilmben nem robbantunk fel szülôket. Szerintem azonban éppen ez volt a lényeg: még soha senki nem tett ilyesmit. Így aztán tartottunk egy különleges vetítést gyerekeknek, majd megkérdeztem az elsô kisfiút, aki kijött a vetítôterembôl, melyik jelenet tetszett neki a legjobban. Természetesen, hangzott a válasz, az utolsó, amelyikben felrobbannak a szülôk. A következô gyerek azonban egy kislány volt, aki szerint szörnyû dolog volt felrobbantani a szülôket, ki viseli gondját a gyerekeknek ezután? Szerencsére Denis ôt már nem hallotta, így a jelenet végül megmaradt.
Ami a reklámozást illeti, úgy gondoltam, három csoportot kell megcéloznunk: a Monty Python rajongókat, a gyerekeket és a családi filmek kedvelôit. A tévéhirdetésekben azonban nem engedtek törpéket mutatni, mivel „az emberek nem szeretik ôket”. Chevy Chase is óriásit bukott A szivárvány alatt-tal – természetesen, hangzott az ítélet, a benne szereplô törpék miatt. Ezek után a film minden mûvem közül a legsikeresebb lett Amerikában. Vagy három héten keresztül vezette a listákat, és 47 millió dollárt hozott a konyhára, ami mai értéken több mint 100 millió dollárt jelent. Ami azt illeti, egészen A hal neve: Wandáig – szemét Cleese! – ez volt minden idôk legsikeresebb független filmje. Angliában azonban, ahol Python-filmként, és nem gyerek vagy családi moziként forgalmazták, elég középszerû sikert aratott.

A jó öreg XX. század
– A Brazil fordulópontot jelentett pályafutásodban: elôtte többé-kevésbé Python-szökevényként könyveltek el, utána azonban ambiciózus filmesként tartottak számon. A Brazil azonban sokáig érlelôdött.
– Az elsô változat Chuck Alversonnal készült, akivel a Jabberwockyt írtuk, azonban hamarosan kiderült, nem egyeznek az elképzeléseink, és elváltak útjaink. Azután valaki megemlítette Tom Stoppard nevét, aki ráállt a dologra, és elkezdte összerántani az anyagot.
A forgatókönyv elkészítésénél is nehezebb feladat volt azonban a pénz megszerzése. Végiglátogattam a hollywoodi nagyfejûeket, akik kivétel nélkül ôrültségnek tartották az ötletet. Így találkoztam Arnon Milchannel, akitôl sokan óvtak, ám nekem rokonszenves volt. Amolyan kalóz-hazárdjátékos típus: vicces, ravasz és kegyetlen. Belement a vállalkozásba, és számára horribilisnek tûnô összeggel támogatta meg a produkciót. Ennek fényében azonban különösen felháborítónak tartotta, amikor a tudtára adtam: bár ô a producer, a véleménye számomra nem jelent többet a titkárnôménél vagy egy járókelôénél. Ez a hangnem valószínûleg meggyôzte arról, hogy én vagyok az embere, mivel azelôtt soha senki nem beszélt vele így: „Egy halom pénzt adok neked, és azt mondod, nem számít a véleményem?”
Tom Stoppard remek munkát végzett, ami a forgatókönyv szerkezetét illeti, azonban úgy éreztem, elvéti egyes figurák arányait. A Mike Palin által alakított Jack Lintbôl például valódi gazembert formált. Elmagyaráztam, hogy neki a világ legkedvesebb, családszeretô emberének kell lennie, akinek egyszerûen ilyen foglalkozás adatott, és aggódik a karrierje miatt. Vagyis pontosan tudtam, milyen jellemnek kell lennie, azonban nem erôsségem a dialógus, ezért dolgozom általában társszerzôkkel a forgatókönyveken. Így került a képbe Charles McKeown, akit a Brian élete kapcsán ismertem meg, és ô dolgozta át a kéziratot, amelyhez végül mindenki hozzátett valamit.
Arnon azonban hiába árulta, sokáig senkinek sem kellett. Akkor fordult meg a szél, amikor a Fox felkért, rendezzem meg a Kedves ellenségem címû sci-fit. „Húzós” mozinak szánták, Spielberg és Lucas azonban elutasították, így jutott el a felkérés a valahol a lista alapján szereplô T. Gilliamig. A helyzet logikája a következôként festett: mivel a projekt „húzós” volt, a rendezônek is „húzósnak” kellett lennie. Így hát amikor nemet mondtam, mert ezt a másik, Brazil címû filmet akartam megrendezni, számukra azt jelentette, biztosan jó filmnek kell lennie – talán még a saját „húzós” mozijuknál is jobb –, jóllehet elôzôleg elolvasták, és elutasították. Ebben az új megvilágításban a Fox mondott elôször igent, azután a Universal is érdeklôdni kezdett. Hogy tovább csigázzuk érdeklôdésüket, a film eredetileg 12 millió dolláros költségvetését 15 milliósra növeltük, pusztán azért, hogy a két pénzszóró szemében még izgalmasabbnak tûnjön a dolog. Végül megfelezték a költségeket, és a Fox a világra szóló, a Universal pedig az észak-amerikai jogokat szerezte meg.
– Megvolt tehát a forgatókönyv és a pénz: mi következett ezután?
– A szereplôválasztás. Fiatalokat kerestem – Samet ugyanis eredetileg 21-22 évesnek képzeltem –, ezért vadászatra indultam L.A.-be high-8-as kamerámmal. Csakis a videóban bízom, mivel az, amit az ember szeme lát, egészen más, mint amit a kamera észlel, a filmen pedig csakis ez utóbbi számít. Emlékszem, egy torzóban maradt film nyers változatában láttam akkoriban egy fiatal színészt, Tom Cruise-nak hívták, aki semmi áron nem engedte, hogy videóra vegyem, mivel aggódott, hogy a felvételeken évek múltán – amikor elképzelése szerint már nagy sztár lesz – idétlenül fest majd, és szégyellni fogja ôket. Szinte sírva könyörgött a telefonban, annyira szeretett volna szerepet kapni, videófelvétel nélkül azonban nem vehettem ôt számításba, még ha láttam is, hogy mindazzal rendelkezik, amire egy sztárnak szüksége van.
Akkoriban fel sem tûnt, mennyi színész és színésznô szeretett volna velem dolgozni: Madonna, Michelle Pfeiffer, Jamie Lee Curtis, Kathleen Turner egyaránt szerepeltek a próbafelvételeimen. Végül Kim Griestre esett a választásom – elsôsorban azért, mert teljesen ismeretlen volt, míg a többiek már rendelkeztek némi hírnévvel, de az is lehet, hogy túlságosan lenyûgöztek: a dívák közelében mindig idegesség lesz rajtam úrrá, ezek a lányok ugyanis nagyon tudták, hogyan használják a lábukat a próbafelvétel közben. Kimben volt valami vadállatiasság – legalábbis a próbafelvételen. A forgatás mindennapjai során ez szinte teljesen kiveszett belôle, ezért menet közben némileg meghúztuk az eredetileg sokkal súlyosabbra tervezett szerepét.
Sam figurájának eljátszására többek között Jonathan Pryce is jelentkezett, aki barátom volt, és addig nyaggatott, míg próbafelvételt nem készítettem vele, hogy lerázzam ôt. Pryce nemcsak túlkoros volt a szerephez, súlyfelesleggel is küszködött, feje búbján pedig már kopaszodott, vagyis iszonyatosan nézett ki. A felvételen azonban remekelt, senki más a közelébe sem ért. Az általa felvillantott személyiség sokkal bûnösebb, így sokkal inkább rászolgál a büntetésre az eltékozolt tehetsége miatt, mint az a fiatalember, aki eredeti elképzeléseim szerint válaszúthoz ért volna. Pryce megjelenésével örömmel tettem félre ezt a koncepciót, így a szerep és a film az ô személye által is sokat változott.
– Más átszervezésre is sor került a fogatás során?
– Lényegében nem, de rengeteg dolgot ki kellett vágni, mert túl sok anyag gyûlt össze. Az ilyesmi gyakran megesik velem, mivel rendszerint hosszú idô telik el két filmem között, és annyit készülök rájuk, hogy az egész világegyetemet beléjük akarom zsúfolni. Ez persze hiba.
– Hogyan került Robert De Niro a többé-kevésbé megszokott színészeid közé?
– Arnon dolgozott vele egy másik filmben, és hívta meg ôt. Azt hiszem, ez lehetett De Niro elsô cameo-szerepe (sztár epizódszerepben - A szerk.). Mondtam neki, azt a hôst választja, amelyiket csak akarja, ô persze azonnal Jack Lintre bökött, mert az a figura a legösszetettebb. Ehhez képest Archibald Tuttle, a szerelô túlságosan egyszerû, közvetlen figura, ezért igen nehezen birkózott meg vele. Úgy közelítette meg ezt az apró szerepet, mintha fôszerep volna. Többször Londonba repült, és hónapokon át vitatkozott minden egyes jelmezen és díszleten. Meglátogatott egy New York-i agysebészt, és megtekintett egy operációt, csak azért, mert egyszer azt találtam mondani, hogy ez a vízszerelô olyan, mint valami sebész. Fel kellett építenünk a díszlet másolatát, hogy kedvére gyakorolhasson rajta, a kellékesek, a díszletesek és a személyzet többi része pedig a haját tépte, mert kismillió dolguk volt, de ha Bobby megjelent a színen, mindent le kellett tenniük, hogy ô megfelelô körülmények között készülhessen.
A forgatás ugyanilyen lidércálom volt. Egy héttel korábban megérkezett, hogy megszokja a körülményeket, de az elsô jelenetét megelôzô éjszaka valószínûleg egész éjjel ébren volt és a jelmezét próbálgatta, a forgatásra pedig az izgalomtól szinte idegroncsként érkezett. Az egész nap azzal telt, hogy megpróbáltuk megnyugtatni ôt, de hiába. 24 vagy akár 30 csapóra volt szükség egy-egy felvételhez, a közös jeleneteikben Jonathan Pryce, aki általában két-három nekifutásra hozta a formáját, elaludt, mire De Niro kezdett belejönni. Nem öncélúan nehezítette meg a dolgunkat, egyszerûen túlságosan szerette volna jól játszani a szerepét. Eleinte természetesen mindannyian oda voltunk érte, azután a hangulat 180 fokos fordulatot vett, és meg akartuk ölni.
Eredetileg egy hetet szántunk a jeleneteire, amibôl a végén két hét lett. A végére rettenetesen feldobódott, azt mondta, soha ilyen jól nem érezte magát, a stáb többi tagja azonban úgy nézett ki, mint egy csapat zombi, miközben enerváltan búcsút intettek Bobbynak, aki megdicsôülten távozott körünkbôl.
De Niro akaratlanul ugyan, de igen rossz hatást tett Kim Griestre, akinek ez volt az elsô komolyabb szerepe. Robert De Nirót látva ô is harminc próbafeltételt akart, de megmondtam neki, csak akkor kaphat ennyit, ha majd ô is olyan jó lesz, mint De Niro. Addig meg kell elégednie azzal a néggyel, ami mindenkinek járt.
– Hol és mikor játszódik a Brazil?
– A jó öreg XX. században. A technológia egy része a futurisztikus és viktoriánus elemek szándékos keverésébôl jött létre, mint például a gépírónô a furcsa fémvázzal a kezén. Azt hiszem, Viktória korabeli találmány lehetett, amely az ujjak edzésére és elektromos sokkra volt alkalmas. Úgy gondoltam, érdekes lesz, ha olyan írógépet csinálok belôle, amely rögzíti a kéz mozgását. Azután jelen van a német expresszionizmus világa, mivel azonban az ilyen filmek mind fekete-fehérek, a német expresszionista festôk színvilágát igyekeztük követni. Felhasználtunk II. világháborús plakátokat is, amelyek a mindenütt megbúvó kémekkel szembeni óvatosságra intenek. A gépek tervezése hasonlóan organikus módon történt, vagyis nem rajzok alapján készítettük el ôket, ami igen költséges mulatság lett volna, hanem „talált tárgyakkal” dolgoztunk. Talált valaki például egy csomó ósdi, újonnan leselejtezett távírógépet. Fantasztikusan néztek ki. Eltávolítottuk a borításukat, hogy kilátsszanak a beleik, azután tévékészülékekhez csatlakoztattuk ôket, de egészen apró méretûekhez, amelyekhez nagyítóra van szükség, mint a gyermekkoromban használt darabokhoz. Lassan mindenki rájött, hogyan lehet ezzel a módszerrel hatásos futurisztikus darabokat készíteni, és rengeteg jól sikerült példány született.
– És a híres csôvezetékek?
– A csövek, amelyeket mindenki megemlített, két épület ihlette. Az egyik a párizsi Pompidou Központ, amelynek kifelé lógnak a belei, a másik, a Regency épület Angliában, amely csodálatos mûalkotás lenne, ha nem csúfítanák el az épület külsején futó, újonnan bevezetett lefolyók és egyéb vezetékek. Az esztétikát egyszerûen kupán vágták a kényelem és gazdaságosság érdekében, engem pedig megfogott a kapzsiságnak ez a kendôzetlen kinyilvánítása.
A legelsô szikrát azonban egy 17. századi dokumentum jelentette a boszorkányüldözések korából. Ez egy olyan táblázat volt, amely azt sorolta fel, mennyibe kerül egy-egy adott kínzási mód, amiért az áldozatnak kellett fizetnie. Errôl jutott eszembe az a figura, aki a kínzások alatt a vallomások jegyzôkönyvét készíti. Rettenetes munka, de hát neki is meg kell élnie valamibôl.
– Be akartad mutatni a gonoszság logikáját, de egyúttal a banalitását is láttatni akartad? Hiányzik azonban a Nagy Testvér.
– Nem akartam az 1984-hez vagy a Szép új világhoz hasonló totalitárius rendszert ábrázolni. Még Mr. Helpmann sem a legnagyobb fônök, csak a helyettes. Valószínûleg nincs is nagyfônök, mivel mindenki el akarja hárítani magáról a felelôsséget. Ezért ismerte fel világszerte mindenki a helyszínt, Kelet-Európától Argentínáig: ez nem 1984-ben, hanem ma játszódik. Gyakran kérdezték tôlem, jártam-e Brazíliában, Chilében, Lengyelországban, de nem így áll a helyzet. Ami a filmen látható, gyakorlatilag bármely társadalomban megtörténhet, mi csak adtunk neki egy csavart.
(Folytatjuk)