Harmadszor tér vissza Kapa és Pepe: nyüszítô röhögésük odafagyott pincér-mosollyá és a hozzá tartozó lihegéssé torzul.

Jancsót szeretni nem kell (félnetek). Mindenesetre nem önigazolásként kell szeretni.
Hogy akkor most ez ilyen és ilyen kor volna, mi is éppen így gondoljuk. Hogy csak tessék minket megnyugtatni, hogy ez a kor éppen ennyit ér, ennyi figyelmet, ennyi reményt, ennyi pénzt. Egyáltalán, ennyi az egész, és mi készségesen kacarászunk a poénokon az ellenzéki istállómelegben, agyunkat nem fárasztjuk, de mûélvezô lelkünket se, hiszen engedélyt kaptunk rá, hogy ne érezzünk mást, mint amit amúgy is érzünk bármikor. Így lustán kedveljük a mestert, még csak nem is sznobságból, hanem mert azt hisszük, végre teljesen fölmentett minket a rejtvényfejtés nehéz mestersége alól, mely – most már bevallhatjuk – úgy harmincöt éve nyomaszt. Más idôk voltak azok, amikor még Sáncot, Víztározót, fehér galambot, vörös kokárdát, csendôr-kakastollat kellett gondolatban a helyére tenni, akkor még mondhattuk azt, hogy a cenzúra szekerét tolja, aki túlfecsegi az egészet. Ma meg lusta rokonszenvünket ráfogjuk a korszellemre. Mintha csak annyi volna a fontos, hogy akárcsak Pepe és Kapa lefelé a pesti Dunán, a Filatorigát és a Niagara Falls között, ugyanabban a posztmodern csónakban sodródunk. Bár még ez a kikotyogott „posztmodernség” is amolyan konkrét tahóság; közös csónakunk finom etikettje ennyi nevén nevezést sem enged meg.
Ennek nem mond ellent, hogy ha valami azért csak úgy átjön, munka nélkül, szórakozottságunk ellenére, azt duplán szeretjük. Szeretjük például, ami aktuálpolitikai célzásként értelmezhetô. Ilyenkor bezzeg nem kérjük ki a rejtvény-fejtést a Mester nevében, ilyenkor úgy bánunk vele, mint akármely politikai kabaré szerzôjével valaha az Átkosban, vagyis kacsintgatunk sokat tudó kacsintással. Jobban is örülünk az ilyesminek, mint a kozmikus és globális szomorúság hangulatának, még ha buzgón helyeselünk arra is. Mert hogy személy szerint öregek és bölcsek volnánk-e, mint Jancsó maga, azt azért nem merjük kijelenteni, arra az istállómeleg nem jogosít föl, de arra igen, hogy mi is rábólintsunk, kit nem szeretünk éppen a honi közéletben. És imádjuk, ha e tekintetben a kozmikus szomorúság talaján álló, hiteles öregember dobja föl nekünk az egyszerû, poénos labdát.
Szeretünk Neki helyeselni.
Nem bújtunk elô valamennyien Jancsó köpenyébôl, de szívesen visszabújunk most valamennyien. Biztatjuk magunkat, hogy jó társaságban leszünk: akinek nem köpenye, úgy sem veszi magára.

Jancsó és kora
Milyen alapon értünk egyet elôre mindenben, noha a lényeget csak akkor érezzük, ha az öregember kimondja helyettünk? Milyen alapon bólogattunk a Nekem lámpást adott az Úr esztendejében? Csak mert láttunk magunk körül mi is újgazdagot, láttunk klosárt, láttunk spontán privatizációt, garnitúraváltást, oda-visszarendezôdést? Tetszett az Anyád. A szúnyogok? Csak mert ordítani mi is szeretnénk? Csak mert volt nekünk is vasutas-múltunk, és megmaradt belôle nekünk is a rozsdás mozdonytemetô és a kisuvickolt szalonkocsi? Csak mert a mi múltunkat is lenullázták új idôk új gengszterei? Csak mert jó dolog volna megszámolhatatlan mennyiségû langyos sört vágni egy koszlott tanya falához, mely tanya valaha a miénk volt?
Rendben van, a tisztán jelenre vonatkozó finom változásokra lehet nekünk is szemünk, ott talán jogunk van hinni, hogy a Mester nem helyettünk lát, hanem csak megerôsíti, amit látunk mi is. Rendben van, tavaly ilyenkor, odafent a Citadella magasságában még fenyegetôen düböröghetett a Vakpali, idén, ugyanehhez dallamhoz már a Hôsök terének nevezett millenniumi síkvidék, és millecentenáriumi cigányzene dukál. Rendben van, mi is érezzük, ahogy az idô giccsbe hajlik.
Ahhoz viszont már régen belezavarodtunk saját történetünkbe, hogy magunktól is meglássuk, mikor, hányszor volt ez így. És fôleg, hogy ami így van, az a Nagy Egészre vonatkozik. Hogy nincsen itt számunkra fenntartott kontemplatív pozíció. Nincs díszpáholy, nincs méltó magasles, ahol legalább a ma hatalmon lévôkön kis segítséggel kiutálkoztuk magunkat.
Ne pózoljunk és kacsintgassunk hát, ismerjük csak szépen be: onnantól kezdve érezzük, hogy mi minden tartozik itt össze, amikor a mester már a szemünk elôtt összerakta. A dolog nem mennyiségi kérdés: mindenesetre nyolcvanévesnek lenni nem árt hozzá. Nyolcvanéves filmrendezônek nyolcvanéves kortársa emlékezhet arra igazán, mikor, milyen volt valakirôl tudni, hogy „belôle még miniszter lesz!”, és hatvan éves nézôjének rémlik, hogy mikor melyik Jancsó-filmben mondták ki ezt elôször. Undorodik ugyan a mester attól, ami fent van, de azt ne higgyük már, hogy az aktuális ellenzékkel kívánkozna ugyanabba az istállómelegbe! Hogy nem látná az ideiglenesen (legalább négy hosszú évre) kitaszítottakat, ahogy körbebabusgatják a rosszéletû Magyarországot, aki a fent lévôkkel bújik ágyba, de érzékeny lelkét mindig azzal ápoltatja, aki éppen odalent van? Simogatták így már a szépleány-Hunniát pruszlikos változatban, az Égi bárány idején, és lôtte fôbe magát szórakozottan az akkori értô és értetlen nézôk szeme elôtt, trianoni grófkisasszonyként, a Magyar rapszódia befejezô képsoraiban. Mára fotóssá lett, PR-mendzserré és üzletasszonnyá, és bár most sem választ szeretôt párt-szempontok szerint, de lojalitásáért a Hatalmon belül most sem hálátlanok, a Hatalmon kívül pedig most is igyekeznek megérteni és meghódítani. Látjuk ezt, hisszük ezt, de nem emlékszünk. Középkorúan is tejfelesszájúak vagyunk. Képzeletünket teljesen betölti a jelen, és nagy boldogan érteni véljük a képes-hangos célzásokat a kommandós-terepjárós-mobiltelefonos politikai valóságra.
 

Jancsó- és szabadság-szeretet
Azt már régen sejtettük, hogy hozzá képest csak kapiskáljuk a szabadságot.
Amióta csak filmet csinál, minden igazi alteregó-hôse keres, figyel, rákérdez, azután – aligha nevezhetnénk ezt másképpen – árulóvá lesz. „Tisztaszívû árulóvá”, de mégiscsak árulóvá. Tartozott ugyanis valahová, olyan természetes, szoros és magától értetôdô kötôdéssel, hogy ezt az eredeti helyet-helyzetet nem lehet csak úgy feladni – ezt csak elárulni lehet. Hogy csak ezt lehet, és hogy csak így, ez rögtön mond valamit a Kelet-Európában ôshonos hôsiességrôl. Ezen a tájon a hôs attól hôs, hogy van bátorsága szakítani az övéivel, magára vonni felháborodásukat, van mersze árulóvá lenni. Nem azok a lázadók az érdekesek, akik úgyis kívül voltak egy közösségen, egy kiváltságos csoporton, és sértôdöttségükben lázadnak. Hanem azok, akik egy körön belül voltak, akiket mondjuk a mostani kacsintgatással, öleléssel, gyengéd hátba veregetéssel fogadnak be akármilyen istállómelegbe. És amit elszakítanak, azok olyan természetû kötelékek, melyekre a megbotránkoztatottak ítélete szerint rá sem volna szabad kérdezni. Érezni kell ôket, nem gondolkodni felôlük. Az Így jöttem hôse rákérdez magyarsága lényegére, az abból következô szolidaritás-következményekre. Azok szemében, akik nem kérdeznek rá, nyilván nem lázadó, hanem áruló. Belül volt, nem kívül, éreznie kellett, amit mások éreztek, de ô rákérdezett. Ennyi elég. „Rákérdezôs” áruló-hôsök avagy hôs-árulók sorjáznak harmincöt év filmtermésben: a Sirokkótól a Magyar rapszódiáig, a Csillagosok, katonáktól a Szerelmem, Elektráig, a Fényes szelektôl a Magánbûnök, közerkölcsökig, a Csend és kiáltástól  A zsarnok szívéig. Istállómeleg és rákérdezés: általában úgy, hogy az érintettek elôször hitetlen csodálkozással figyelik az elbitangoló „mi kutyánk kölykét”, azután jön a bosszú és a fasisztoid tombolás. Ahogy még az Így jöttem-ben büntették az orosz fogvatartóját ápoló fiatal magyar hadifoglyot honfitársai.
Csak hát az a gyerekkatona ott maga Jancsó Miklós. Nyolcvanévesen is az. Aki rákérdez és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan rá merészelt kérdezni a magától értetôdônek érzett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetôdôen számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista mûvészként táncolt el az ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetôdôen fogadta volna be. Népies, folklór-imádó filmesek tették volna meg lobogójuknak, erre – mintha – választotta volna az urbánusokat. Keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni a magasmûvészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynôt. Rendszerváltáskor életmûve jogán helye lenne a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsôbaloldalon. Ô udvariasan beint. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. Amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná neki a diadalkaput.

Jancsó úr, Prufrock úr
A fentieknek nem mond ellent, hogy az igazi kelet-európai hôsnek van érzéke magához az istállómeleghez is, nem csupán a bátor elbitangoláshoz az istállómelegbôl. Mondjuk dzsentriként tudja, hogyan kell stílusosan húzatni a cigánnyal, kommunistaként, mikor mit mondott a renegát Kautzki, ellenzékiként, ki mit írt alá és mikor, régi káderként emlékszik, mi volt Aczél és Kádár divatos bonmot-ja kilencszázhatvan-akárhányban, rendszerváltási meghívottként fejben tarthatja, mikor merre botlott, hol sározódott be a kortárs politikus-gárda színe-virága. Látóköre minimum Erdôs Renétôl terjed a Kispál és a Borzig, Lagzi Lajcsitól Ingmar Bergmanig. És ez még korántsem az összes hely, ahonnan árad felé a befogadó melegség, ahol bármikor kikiáltanák díszvendégnek, örökös tagnak, utolsó mohikánnak, örök ifjúnak és legfiatalabb formabontónak.
Fiatalság?

„Szabad barackot ennem, s fehér flanelruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.”

Ezt T. S. Eliot hiszi így, Kapa-Isten csak azt tudja, hogy egyel több szirénhang már nem számít. Eggyel több halál? Eggyel több feltámadás? Ami a fehér flanelruhát illeti, Jancsó nem fél fölvenni. Lehet kétszer annyi idôs, mint J. Alfred Prufrock, akkor sem. Ami a fiatalságot illeti, a vele kapcsolatos kétely, éppen eggyel több, mint amennyi már tavaly is megvolt. A bennfentes fontoskodók szeretet teljes kis köre fölhívja majd a figyelmet a filmben szereplô fiatalokra, a fiatalok zenéjére Szeretik a filmet, szerették az elôzôt? „Mi vagy te, cukros bácsi?” –kérdezi Kapa Pepétôl. Bizony-bizony, a mester addig hagyja csak magát marasztalni bármely istálló melegében, amíg végtelen és holtig tartó szabadságszeretete ezt megengedi. E harmadik filmben még itt van, de már elkívánkozik. Lehetsz örökké feltámadó Isten, lehetsz pincér a végsô estebéden, lehetsz cukros bácsi, akit hamarosan zászlajára tûz egy mostani alsó tagozatos nemzedék, aki majd nyilván megnöveszti a haját, fityiszt mutat minden hatalomnak, a pénz hatalmának legelsôsorban, a tizenhatórában menedzserkedô yuppie apucinak, és elôássa a nagypapa hagyatékából Che Guevara naplóját. Ám ha ez megtörténik, akkor is mi van? Az istállómeleg-felelôsök, szimpatizánsok és sznobok, útitársak és harcostársak körbeülik majd az asztalt. Még nincsenek itt, még csak külön-külön bukkannak fel, de elôbb-utóbb egyszerre fognak jelentkezni a Vacsoránál. Csupa tanítvány, aki csupa Júdás. Ugyan bizony a gyerekek miért nem tartoznának bele? A „jövô nemzedék”. A régi és új fényes szelek? Filmmûvész-szövetség és szponzoráló kereskedelmi televízió? Júdás-pályatársak, és Júdás-filmkritikusok? Nem arról van szó, hogy ezek mind árulók volnának, mert volna még mit elárulni. Éppen csak kínálják a maguk langy-melegét, értéktelen vagy kétes értékû „végsô” befogadó-gesztusait. Következtetnek bizonyos jóindulatú jelekbôl, egy békés, megbocsátó, mindenre nyitott ember jelzéseibôl (mondhatni: barátságos, pincér-gesztusokból), és a mestert maguk közé számítják. Aztán persze meg lesznek sértve, ha egy kelet-európai áruló-hôs hozzájuk képest is megint a Szabadságot választja. Az még hagyján, hogy a többiekhez képest, no de hozzájuk képest? Hiszen ôk már igazán mindent megengednek neki! Játszhat, bohóckodhat. Jó, akár Júdásnak is nevezheti ôket, de telepedjen le a felkínált teríték mellé. Vagyis ne legyen Júdások Júdása. Legyen Isten-Pincér, de tisztelje meg az ô asztalukat. Éppen az övékét. Ne szaladgáljon körbe-körbe. „Hogy eltapossák?” Lehet az eltaposás helyett illô eufemizmust mondani. Eltaposás és végsô befogadás ezen a tájon egy és ugyanaz. Annak idején militánsabb világ járta, a hôs nem futkározva ôrizte éberségét, hanem döfködött-lövöldözött jobbra-balra, s nem pincérként, de legalábbis terroristaként a Sirokkóból vagy udvaroncként A zsarnok szívébôl. Amíg lô, döf, üt az ember, addig él, addig, nem kerítik hatalmukba a nyájas Júdás-asztaltársaságok. Ma a kelet-európai hôs szolgál. Viszonylagos létbiztonságban. Pincér, akinek ki kell elégítenie munkaadóját, mecénását, barátját, kritikusát, le- és felmenôit. Sok belevaló árulót, akik az Isten-pincért hellyel kínálják.

A futás
A vacsora pedig utolsó. Jobb nem bolygatni, miért és kinek, talán mert a pincér távozik, talán mert a vendégek. Ne legyenek illúzióink: ha nem volnánk kelet-európaiak, ha nem vagyunk mûvészek, attól még a Nagy Végsô Pincérversenybôl nem maradhatunk ki.
Szólt már Jancsó bizonyos korábbi filmjeiben is T. S Eliottal, csak más verset idézett. Hogy tudniillik így érne véget a világ: „Nem bummal csak nyüszítéssel.” Hát most korrigál: még nyüszítéssel sem, csak odafagyott pincér-mosollyal és a hozzá tartozó lihegéssel. Pörgô-nyüzsizô akarnok és bájgúnár nemzedék eteti halálba magát és glóbuszunkat. Nincs kivétel, nyolcvan év fölött sem lehet megállni. Ahogy Kapa magyarázza Pepe barátjának: tényleg eltapossák, aki leáll, aki nem bíztatja magát, hogy bajnoknak született, hogy idevaló volna, belevaló, bele az Utolsó vacsoráról elnevezett világnagy pincérversenybe, az emberiség zajos, és önmagát ünneplô finisébe, ahol gyôzni már nem lehet, tehát biztosan csak a részvétel a fontos. Eltapossák az egyszerû közpincért, ha nem siet, akár a bogarat, de Istenfia- vagy mûvész-versenyzôvel is legfeljebb bogárként tesznek kivételt. Vagyis ha leállna kvaterkázni a Júdások asztalánál, mehetne a formalinba. Ott fagyna arcára az utolsó pincér-mosoly, amit utolsó barátainak tartogatott, az utolsó besorolás- és befogadás, az utolsó excentrikus játék, az utolsó alkotói periódus.
S hogy merjek, ha sok szem mind elôjön újra,
„S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tû hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyûjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?”

Hogy hogyan? Hát éppen így. Ezerkilencszázkilencvenkilenc, kétezer, kétezer-egy: a szabadság korszerû fogalma a körben-futás. A régi szép körbe-lövöldözés is megfontolandó, csak bohózati elemmé finomodott. „Te Kapa, én azt hiszem, összefostam magam...” Pepe mondja ezt, amikor levegôbe üríti a géppisztoly tárját. Kiürült tár, önmegalázó dumával, mint slusszpoén. Ez azért nem a Sirokkó-béli Marko Lazar stílusa. A harcias éberség eszméjénél mindenképpen korszerûbb a pincér-doktrína.
Ettôl még a Jancsó-féle régi szabadság-fogalom érvényben marad: sosem megérkezni oda, ahol várnak. Sem eszmével, sem ideológiával, sem magánemberként, de egyetlen képsorral sem. Már miért kellene gyermeklányok vokáljának dalolni az után, hogy a Hatalom megbízást adott a halhatatlan Kapa-Isten meggyilkolására? Mert nem itt vártuk ôket. Miért éppen annyi ideig tart a pincérek körbefutkosása? Mert mi éppen egy másodperccel kevesebbet tartottunk volna még elviselhetônek. Miért végzi be bóklászását a kamera egy bizonyos arcon? Mert mi egy másikra tippeltünk. A nézô dolga mindig az, hogy utólag belássa: tévedett. Akárcsak a megcsúfolt szekértáboroknak. Megbotránkozzon, árulást emlegessen, vagy ha akar, megkövessen egy Szabad Embert. A Szabad Ember mindenesetre nem törôdik vele.
Szabad.

Jancsó és a Niagara
Egyszer majd vége lesz az egésznek. A Nagy Mennydörgô – ahogy az indiánok a Vízesést nevezik – lemossa az egészet. Az mindenestre kedvünkre és a Mester kedvére való lehet, hogy a Niagara mindig a szomszédos sarkon dübörög. Alkalmasint kikukucskálunk a leégett Budapest Sportcsarnok mellvédje alól, és ott van. Lenézhetünk egy hazai és hétköznapi disznóságokról, pénzrôl, politikáról mesélô, félig kész szálloda-építmény tetejérôl, és odalent hömpölyög. Látjuk csôdbe jutott vállat birtokolta szétrohadt hajóroncsról. Csak dübörög bíztatóan. Neme is van, idegen és ismeretlen. Víz: Jancsónál köztudottan Káosz szimbólum. Halál és újjászületés. A film hôsei az utolsó képen éppen csak egy dézsára valót kapnak belôle. De egyszer majd nyakon önt minket.
Addig a kritikusnak éppen annyi a dolga, mint akármely más sznobnak.
„A teremben sétálgatnak a Ladyk, És Michelangelót dicsérik.”
Szépen beáll a sorba, hellyel kínálja a pincérkedô szerzôt a maga asztalánál, szembe mosolyog, alattomban bogárgyûjtô-skatulyát szorongat.

Utolsó vacsora az Arabs szürkénél – magyar, 2000. Rendezte: Jancsó Miklós. Írta: Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc. Kép: Grunwalsky Ferenc. Díszlet: Banovich Tamás. Vágó: Csákány Zsuzsa. Producer: Ozorai András. Zene: Magyar Állami Népi Együttes, Sebô Ferenc, Kispál és a Borz, Bech O Drom, Savale Fanfare, Szászcsávás Band, Lyuhász Lyácint Bt., Burzsoá Nyugdíjasok, Baby Ladies, Sub Bass Monster, Cirmos Együttes, Uzgin Üver, Bihari Gyermek Táncegyüttes, Geiger György, Gyarmati István. Szereplôk: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Szarvas József, Vasvári Emese, Börcsök Enikô, Ruttkay Laura, Mundruczó Kornél, Rába Roland, Horváth Lajos Ottó, Kovács Zsolt, Gyuriska János, Schell Judit, Turek Miklós. Gyártó: Neurópa Film. Forgalmazó: Budapest Film. 86 perc.