Herpai Gergely

Technológiai forradalom vagy újabb ízlésdiktatúra? A digitális film klimatizált levegõje szabaddá avagy rabbá tesz?

A multiplex mozik nézõje számára a „digitális”, a „dolby”, a „surround” olyan bûvös „hívószavak”, amelyek szinte a tudatuk alatt mûködve hatnak. Laikusként a legtöbben nem igazán törõdünk vele, hogy melyik kifejezés pontosan mit is takar — megelégszünk azzal, ha annyit tudunk, hogy amikor a Gladiátorban a ló valahol a hátunk mögött nyihog, vagy az arénában õrjöngõ közönség a fejünk felett ordibál, akkor éppen az egyik csoda-technológia jótékony mágiájából részesedünk. Éppen ezért nem is kapjuk fel különösebben fejünket a „digitális film” kifejezés hallatán. Pedig úgy tûnik, most sokkal többrõl van szó: az új technológiának köszönhetõen a filmforgatás lényegesen olcsóbbá, könnyebbé válhat, az eddig ismeretlen technikai trükköknek, szokatlan nézõpontoknak köszönhetõen a látványra éhes nézõ ingerküszöbét még magasabb szintre lehet tornázni.
A digitális film olyan „télapó”, aki mindegyik gyermeke számára mást és mást tartogat zsákjában — akár a Lucas és Spielberg-féle tömegmozik gigantikus szuperprodukcióról, akár a mûvész —, sõt underground filmek rendezõinek kis költségvetésû alkotásairól legyen is szó.

A Nagy Testvér újabb csodás játékszerei

Mit képes nyújtani a digitális film az átlag mozinézõ számára? Mivel az információt számítógépes merevlemezen tárolják, végre nem fogják megkeseríteni a moziélményt az összekarcolt vagy egyéb módon sérült filmszalag hibái. (Ezután legfeljebb az operációs rendszer „kifagyása” okozhat fennakadásokat – de ez már egy másik történet.) Az új technológia hívei mindezen túl természetesen jobb képminõséget ígérnek. Hogy ez az ígéret mennyire képezi majd részét a filmes technológiák – eddig sikeres – misztifikálásának (mint ahogy azt a digitális hangrendszerek közti „differenciálódásánál” már megfigyelhettük), vagy mennyire fogja ténylegesen észlelni a nézõ a különbséget, az persze megint más kérdés. (Valószínûleg a mozitól és a nézõktõl is függ majd.) A már említett mágikus szavak mellé egész biztosan fel fog zárkózni egy újabb kifejezés (DV?, DF?), amely ott virít majd büszkén a mozik ajánlórovatában. Nyilván elõbb a leggazdagabb filmszínházak engedhetik meg maguknak az új technológia költségeit, aztán elõbb-utóbb mindegyik multiplex mozi „érdemrendjei” között szerepel majd, az erre fogékony nézõ nagy örömére.
Az amerikai mozikban a világ elsõ digitálisan (számítógéppel) vetített filmje a Baljós árnyak volt. Mivel Lucas szuperprodukciója par excellence technikai mozi, nehezen is lehetett volna alkalmasabb kísérleti nyulat találni. Körülbelül fél évet kellett várni, míg az új technológia Nyugat-Európába is szép lassan beszivárgott. Franciaországban 2000. február 2-án vetítették le a digitális Toy Story 2-t – a Cahiers du Cinéma ennek örömére külön foglalkozott a témával. Bár az újságírók alapvetõen pozitív élményekkel távoztak a sajtóvetítésrõl, a Cahiers-ban kissé szkeptikusan írtak a változások jelentõségérõl. Persze a karcmentességet leszámítva nehéz anélkül igazi különbségeket felfedezni, hogy a nézõ az új film mellett párhuzamosan nem látja a régit. Mindenesetre az archiválás megfelelõ technológiája után kutató filmintézetek kétségkívül újabb alternatívát találhatnak: a digitális film egész biztosan nem sárgul, nem karcolódik, az pedig már csak pénzkérdés, hogy merevlemezt, CD-t vagy DVD-t érdemes-e adathordozónak használni.
Az amerikai filmstúdiók a költségmegtakarításon túl páratlan lehetõséget nyerhetnek a digitális mozitól: mivel lényegében számítógépes adatról van szó, miért is ne közvetítenék az erre alkalmas mozikba a filmeket az Internet segítségével mûholdról? Így nemcsak a szállítási költségek redukálódnának nullára, de a forgalmazás nehézségei is megoldódnának. Más kérdés, hogy a filmstúdiók így jóval erõsebb hatalmi pozícióba kerülnének. Az amerikai befolyástól (hol jogosan, hol kevésbé) tartó franciák természetesen mindjárt az „ízlésdiktatúra” megerõsödésérõl beszélnek: a Cahiers-ben Elisabeth Lequeret a „Big Brothert” emlegeti, aki kénye-kedve szerint nyitja-zárja majd a „képek és hangok csapját”…

Választható valóságok

Amilyen nyomasztóvá válhat a ténylegesen erõszakos amerikai filmipar még erõteljesebb nyomulása, olyannyira reményt keltõek a digitális film lehetõségei a másik oldalon, az innovatív, „független” filmesekén.
A legfõbb ok meglehetõsen prózai: az új technológia sokkal olcsóbb, mint a régi. Mivel a rögzítés közvetlenül szoftveres úton történik, ezért nem kell fizetni a különféle drága adathordozókért (jelen esetben a filmszalagért): elegendõ a filmet a megfelelõ fáljformátumba elmenteni, hogy aztán azonnal szoftveresen – az új adathordozónak köszönhetõen sokkal könnyebben – manipulálhassák.
Mindennek jótékony hatásáról Melvin Van Peebles, A teli has meséje címû, digitális kamerával forgatott francia film alkotója számolt be a Cahiers-nek: „A DV-vel olyan dolgokra voltam képes, ami klasszikus filmtekercses kamerával elképzelhetetlen: forgatás közben bármikor vissza tudtam nézni a munkámat! Eddig ezt csak úgy tehettem meg, ha egyfolytában küldözgettem az éppen elkészült filmet a laborba, és az idõ a velük folytatott állandó egyezkedéssel ment el”.
Az alkotó így sokkal „intimebb” viszonyba kerülhet (ha akar) saját mûvével: a kisméretû és könnyen kezelhetõ, olcsó kézikamerát (bár Peebles-ék végül is egy fél-professzionális középméretû, állványon nyugvó digitális kamera mellett döntöttek) akár maga a rendezõ is kezelheti – operatõr nélkül.
Jacques Fansten, a Melyik lábon táncoljunk? címû film rendezõje apró kézikamerával követte Jeanne-t és Jacques-ot, a két fõszereplõt. A harmincöt éves nõ és a tizennégy éves fiú szerelmi története sokkal intenzívebbé, hitelesebbé vált azzal, ahogy Fansten szinte egyfolytában a nyomukban volt, és a legszokatlanabb – eddig hagyományos forgatáson alkalmazhatatlan – kameraállásokból filmezhette õket.
Az új körülmények a színészek elé is új kihívásokat állítanak. Részben felszabadultabbak lehetnek, hiszen nem feszélyezik õket a hatalmas kamerák, a hagyományos forgatás nehézkes körülményei, vagy egyszerûen csak az a tény, hogy minden egyes hibájuknak a drága filmszalag látja kárát. Itt ez a probléma nem merül fel, hiszen a kamera adattárolójáról bármikor le lehet törölni vagy esetleg el lehet menteni máshova a részben rossznak ítélt felvételeket.
Ugyanakkor a szereplõknek azt is meg kell szokniuk, hogy ez a kis kamera sokkal közelibb és így indiszkrétebb: szinte minden mozdulatukat, arcrezdülésüket figyeli – igazi „cinéma verité”.

Digital verité

Ezek az újszerû megoldások talán forradalmasíthatják a tömegfilmeket is: míg most a Temetetlen múlt címû filmben az egyébként igen intim kamerának muszáj eltávolodnia akkor, amikor például Harrison Ford a vízbe ugró Michelle Pfeiffer után rohan, egy kisebb digitális ketyerével talán sokkal közelebbrõl fel lehetett volna venni ezt a jelenetet – mondjuk végig Ford szemszögébõl.
Még érdekesebb a rendezés filozófiájának esetleges változása: míg a régi módszerrel addig kell ismételni egy jelenetet, míg a színészek tökéletesen el nem játsszák az elejétõl a végéig, itt a rendezõ sokkal nagyobb szabadságot kap: ha az egyik felvételben valami rossz, attól még a merevlemezre elmentett jó részeket bármikor fel lehet használni. „Míg egy hagyományos forgatáson rengeteget ismétlünk, itt az ismétléseket vesszük fel – állítja cinkosan mosolyogva Fansten. – A lehetõségeink szinte korlátlanok: bármilyen szemszöget, kameraállást, a legvadabb dolgokat próbálhatjuk ki!”
A digitális technológia másik kiaknázható lehetõsége, hogy végre a mûvészfilmek rendezõi is alkalmazhatnak olyan olcsóbbá vált filmes trükköket, effektusokat, amelyek eddig csak a hollywoodi szuperprodukciókat jellemezték. Peebles különösen büszke egy szanatóriumban forgatott jelenetre, ahol egy egyszerû, de mégis hatásos trükkel az ötvenes évek megsárgult színes filmjeit idézték. Ha ezt a hagyományos szalagra vette volna fel, akkor a filmlaboratóriumi munkák egy hónapjába kerültek volna.
A filmes trükkök „leértékelõdése” érdekes helyzetet teremthet: vajon mihez kezdene egy alternatív filmrendezõ, ha olcsón állíthat elõ olyasmit, mint amit például a Terminator 2-ben láthatunk? Talán a dolog elsõre kicsit abszurdnak tûnik, de mégis: milyen lenne a T1000-es robot története mondjuk Jean-Luc Godard elbeszélésben, az eredeti filmtrükkök megtartásával? A szituáció már-már William Gibson regényeit idézi: ahol a Mona Lisa Overdrive-ban megfér egymás mellett a teljesen virtuális, interaktív szappanopera és szexfilm (utóbbi nõi „sztárjába” lesz szerelmes a történet egyik fõszereplõje), onnan már csak egy lépés választ el (noha ez nem szerepel a regényben) egy hasonlóan interaktív Bergman-féle mûtõl…
„Az új technológia mindig arra szolgál, hogy végre meg tudjuk valósítani azt, amit a régi módszerekkel már eddig is kutattunk” – mondta Michelangelo Antonioni. És persze inspirál is – tehetnénk hozzá, egy csomó új lehetõséget kínál, amelyeket megfelelõ kezek akár új formanyelvvé is alakíthatnak. Már csak egy igazi digitális új hullámra volna szükség…