Európa-díjat kapott A mi gólyánk címû rövidfilm.

– Váratlanul érte a siker?
– A díj elnyerésének több stációja van; a legelsô ért váratlanul, amikor júniusban megérkezett a lakásomra az Európai Filmakadémia levele Berlinbôl, amelyben arról értesítettek, hogy A mi gólyánkat a 2000. évi filmdíjra jelölték. Nem az lepett meg, hogy bekerült az ötvenbe, mert tudom, hogy A mi gólyánk jó film, hanem az, hogy ôk számon tartották. Kiderült, hogy nem Magyarországról ajánlották a filmet, hanem valahonnan külföldrôl, ami lehetséges, hiszen sok fesztiválon vett részt, és több díjat is nyert. Legközelebb ôsszel értesítettek: bekerült a nominált filmek közé. Ez kicsit kínos volt, mert ha ott van az öt legjobb között, akkor az ember már nem marad közömbös.
– A történet alapján úgy tûnik, nálunk nincsenek bejáratott utak arra, hogy külföldi fórumokra eljutassuk a filmjeinket, amelyek szélesebb érdeklôdésre tarthatnak számot, vagy egyszerûen csak jók.
– Szerintem ez nem igaz, csak azt nem tudom, hogy pontosan hol és kik foglalkoznak ezzel. Azt tudom, hogy amikor '88-ban Böszörményi Gézával közösen Európa-díjat kaptunk, akkor azt a filmet Magyarország ajánlotta.
– Nem érzi-e azt, most már több díj után, hogy oldódik az a közöny és érdektelenség, ami a magyar filmet itthon és külföldön az utóbbi évtizedben fogadta.
– Csak a rossz film volt válságban, és a helyzetünk volt kivételesen nehéz. Minden gyakorló filmes pontosan tudja, mennyire nyomasztó, amikor a filmesnek a mindennapok sûrû szövetébôl kell olyan filmet csinálnia, ami öt vagy tíz év múlva is élményt nyújt. Azt azonban nem hiszem el, hogy ha valami igazán jó és nagyszerû létrejön, akkor az teljesen el tud sikkadni. Az embereket nagyon megviselték a változások, azelôtt pontosan tudtam, hol állok, hol a kerítés, ameddig elmehetek, feszegethetem-e a léceket, és ha feszegetem, mire számíthatok. Most sokkal bonyolultabb a helyzet, megváltoztak az értéket: amiket eddig simfeltek, azok fontosak lettek, a szent értékek pedig szégyellnivalókká váltak. Annyi minden felborult, összedôlt, hogy ember legyen a talpán, aki ebben a káoszban tisztán tud látni. S ezt csak tetézi az a hihetetlen nyomás, az az élethalálharc, ami filmért folyik. A mindennapi küzdelem szinte lehetetlenné teszi a munkához szükséges elmélyülést.
– Ezek szerint nem is készül újabb filmre?
– Van egy ötletem, s ha majd kialakul, szeretném leforgatni, mert ez a helyzet nemcsak egyszerûen rossz, hanem kihívást is jelent – meg aztán a bokszoló olyan, hogy szeret bokszolni. De még túl éhes ez a társadalom, még annyi ember akar jóllakni. Ami a polgárosultabb világban megvan, az nálunk még hiányzik: nincsenek szponzorok, kevés pénzbôl akarnak sokan filmet csinálni. Ma nem lehet dolgozni csak kettôs-hármas koprodukcióban, ám aki támogat, az elôáll az igényeivel is. Ha elfogadod a pénzt, akkor meg kell felelned, méghozzá úgy, hogy utána a tükörbe is bele tudj nézni. Az emberben él a vágy, hogy megmutasson egy világot, amirôl azt hiszi, hogy a többi ember nem úgy látja; a másik oldalról is él a vágy, hogy az ember a világot befogadja – mégis borzasztó nehéz ezeknek az igényeknek összetalálkozni. Közben a film ugyanolyan ipari termék, mint a paradicsomkonzerv, aminek be kell hozni a hasznát. Ráadásul az életünk eddig másról szólt…
– Vajon nem könnyebb családi vállalkozásban dolgozni, mint magányos farkasként? Köztudott, hogy kezdettôl fogva egymás munkatársaiként készítik a filmjeiket a férjével, Böszörményi Gézával, és újabban a lányukkal, Böszörményi Zsuzsával.
– Régebben valóban így volt, de ma már mindenki teszi a maga dolgát. Megváltozott a helyzet, és Gézának esze ágában sincs ebben az iszapbirkózásban részt venni.
– Arra gondolok, hogy az újabb filmjeiben, a Szökésben és A mi gólyánkban, de azon a nemrégiben megjelent videókazettán is, amely a rövidfilmjeit, köztük A mi gólyánkat tartalmazza, Zsuzsa mint producer szerepel. Ez arra utal, hogy ha nem filmgyártó vállalatként mûködnek is, van valamilyen családi mûhely...
– Kényszervállalkozók vagyunk; a vállalkozás centruma a konyhaasztal. Ott készül a forgatókönyv, ott folynak a tárgyalások, a munkamegbeszélések. Tökéletesen megbízunk egymásban. Ha Zsuzsa a producer, az gyakorlatilag annyit jelent, hogy nincs még egy ember, akiben jobban megbíznék, mint benne. A Szökés nagy és kimerítô munkát jelentett, sok statisztát mozgatott, vidéki helyszíneken forgott, ahol komoly díszletet kellett építeni, jelmezekre, kellékekre volt szükség. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nagy vállalkozásba fogtunk volna. Mivel Zsuzsa volt a producer, biztos lehettem abban, hogy az a nagyon kevés pénz az valóban a filmbe menjen. Ezzel mindent elmondtam.
– A Szökés sok mindenben elüt a korábbi munkáitól, A mi gólyánk is ezt a derûlátóbb, több embert megszólító, ha úgy tetszik populárisabb hangot képviseli a maga mûfajában.
– Ez bizonyára így van, megváltozott ugyanis ezen a téren a véleményem. Korábban – és most nemcsak a saját filmjeimrôl beszélek, hanem a magyar film akkori vonulatáról – a filmjeink többsége nem adott megoldást, nem is akart, mondván, nem vagyunk mi orvosok, hogy receptet írjunk. A legtöbb film nyitott volt, szomorú, megrázó, megrendítô élethelyzetet sugallt, ami egyfajta stílust is jelentett. Most, miután az elmúlt tíz évben mi is megtapasztaltuk, micsoda hihetetlen kínkeservet jelent eljutni a film bemutatójáig – ha egyáltalán van mozi, amelyik még hajlandó magyar filmet vetíteni –, az embernek tudomásul kell vennie, hogy a gondolatait, dilemmáit, problémáit nem kell feltétlenül lehangoló módon ábrázolnia, hiszen végül is életben vagyunk, s tudom, hogy van kiút. Ilyen értelemben megváltozott a filmhez való viszonyom, ami nem jelent megalkuvást vagy elvtelenséget. Úgy is lehet igaz filmet csinálni, hogy az nem a teljes reménytelenséget sugallja.
– Köze van mindennek a rendszerváltáshoz?
– Ahhoz van köze, hogy kiürültek a mozik. Nap mint nap azzal találkozunk, hogy filmjeink nem tudnak bejutni a multiplexbe, miközben a kismozik elsorvadnak. Az ember megkérdezi magától: ebben a helyzetben lehet-e egy film perspektívátlan és kiúttalan. Most, amikor hihetetlenül nehézzé vált minden, felerôsödött bennem a mindig megbecsült igény a humánus és érzelmes dolgokra. Meggyôzôdésem: filmrendezôként az a dolgom, hogy ha lehetôséghez jutok, a munkámban a humánumot, az emberi érzelmeket fejezzem ki, és ne dicsérjem gátlástalanul a cinizmust.
– Ezzel máris A mi gólyánkhoz jutottunk. Hogyan készült a film?
– Mindenkiben léteznek olyan elképzelések, víziók, vágyak, amelyeket szeretne megosztani másokkal. A gólya olyan dimenzióban él, amely messze van tôlünk, ugyanakkor közel áll hozzánk; képes arra, hogy messzire ragadjon minket attól, amit a mindennapjainkban az utcán látunk. Megálmodtam a filmet, aztán keserves módon, hihetetlenül kevés pénzbôl elôteremtettem – elsôsorban nem is filmes támogatásból – a forgatás feltételeit. Hosszú idô alatt készült, két nyáron, illetve egy télen át. A gólyához nekem is sok közöm van, ahogy mindannyiunknak: az itt élô emberek szent madara; sok mindent jelképez, az újjászületést, a hûséget, a szárnyalást. Csupa olyasmit, amit szerettem volna kifejezni, mert egyszerûen elegem van az aljasság reklámozásából. Ez inspirált, ugyanakkor az elsô pillanattól tudtam, hogy nem csinálhatok természetfilmet, mert nincs meg hozzá az apparátusom. Olyan kamerám volt, amelyik már senkinek nem kellett – magyarán szólva gyalázatos technikai körülmények között dolgoztunk.
– Elôbb volt az álom, és ahhoz keresett gólyát?
– Élt bennem az igény, hogy valami mást szeretnék, mint a napi cinizmus és brutalitás, amitôl már iszonyodnak és menekülnek az emberek. Filmrendezô vagyok, a szakmámmal érzelmeket tudok kelteni, amit hihetetlenül fontosnak tartok. Célom volt az is, hogy törekedjek az egyszerûségre, az igazmondásra és arra az emberi bölcsességre, amely tôlem függetlenül is mûködik az életben, s ekkor elkezdtem az ottani emberekrôl és a gólyáról filmet csinálni.
– Hogyan találta meg a helyszínt, Mesztegnyôt?
– A 90-es években készült A lépcsô címû filmem. Hôse a szomszédba, Marcaliba való volt, akkor ismertem meg ezt a csodálatos tájat. A falu is szép, a környék pedig zsombékos, amit a gólyák különösen szeretnek. Engem is meglepett, milyen nagy érdeklôdést váltott ki a film a helybeliek körében. Amikor elgondolkodtam mindennek az okán, rájöttem, hogy a válasz teljesen egyszerû: a film a maga ironikus módján méltóságot ad a gólyának, de méltóságot ad az embernek is, s éppen erre van szükség. És ha valami abban az értelemben populáris, hogy el tud jutni az emberekhez, az nem jelent feltétlenül értéktelenséget. Nagy lecke ez egy filmes számára, de szerencse is kell hozzá.