A politikai korrektség Amerikájának van egy „nagyobb, hosszabb, vágatlan” kópiája is. A szabadszájú rajzfilmek ennek sötét titkait fecsegik ki.

Kísértet járja be Amerikát. A rosszízlés kísértete. Trágár, szentségtörõ, könyékig mocskos és síkhülye. Amerre megy, kõ kövön nem marad az alapító atyák eszményeibõl. Fingó, böfögõ, ürítkezõ, nyakra-fõre káromkodó hõsök lepik el az amerikai filmvásznakat. Nincs náluk veszedelmesebb. Nincs náluk kelendõbb. A nyálfolyatós hülye a sztár, akit nem nyûgöz semmiféle meggondolás vagy erkölcsi törvény, teszi amihez kedve van. A jóízlés védelmezõi döbbenten állnak e mocsoközön láttán. „Hallatlanul veszélyes” – minõsíti a South Parkot egy amerikai gyermekvédõ projekt a Christian Analysis of American Culture honlapján, delejes hatásosságát 10,65 pontra taksálva (a vériszamos Született gyilkosok is csak 7,46-ig vitte), de azon kívül, hogy tartsuk távol a filmtõl gyermekeinket, okosabbat mondani nem tud.

*

Pedig nem olyan titokzatos honnan termett elõ a trágárság szelleme. A szorosan bedugaszolt palackból. Minden civilizáció elfojtás.
Minden kultúrát a kirekesztés szelleme teremtett: ez vagyok én, ez az enyém, ami nem hasonlít rám, az idegen és ellenséges. Az európai civilizáció kétezeréves hendikepje, hogy még saját kultúrkörén belül is kettészakadt, plebejus és magasmûvészetre hasadt, állandó polgárháborús helyzetet teremtve a kultúrában. A karneváli kultúra – Bahtyin úgy tárta elõ a feledés hordaléka alól, mint Woolley a sumér városokat – az archaikus idõket és az érett reneszánsz röpke periódusát leszámítva mindig is kívül rekedt a magasmûvészeten, de a hivatalosság falain kívül, évszázadokon át a szabadság és a büntetlenség kiváltságát élvezhette, nem silány kommersz, hanem eleven népi kultúra volt. A karnevál nem ismerte el az egyenlõtlenséget, eltörölte a hierarchiát és a privilégiumokat, ha csak ideiglenesen is, visszaállította az õsidõk természetes rendjét. Márpedig ehhez az elemi rendhez szervesen hozzátartozott a testiség: a karneváli kultúra „uralkodó mozzanata a termékenység, a tobzódó bõség”, ezért vidám. Nem az uralkodó ízlés nézte el a „trágárságot”, az õsidõ mutatta meg legalább egy idõre, a törékeny idealizmusnál teljesebb (értelmet, szenvedélyt egyesítõ) és derûsebb világképét. A modern kor rosszabbul tûrte ezt az olthatatlan nevetést, a tizenhetedik század óta folyamatos cenzúrában élünk, hol a politika, hol az esztétika, hol az erkölcs pusztította a karnevál pogány szellemét.
Olyannyira, hogy a mai trágárság már csak árnya hajdani önmagának,  nem vidám, hanem romboló, a tagadás szelleme hatja át, a karneválnak „csupán halott és tisztán negatív maradványai élnek tovább”. Ami helyette gomolyog az agyakban, azon prüdéria és infantilizmus kettõse dolgozott hosszú éveken át. Az álszentek összeesküvése tökéletesen sikerült, utolsó poénig  kitakarította a vérbõ népi szellemet, nem maradt benne más, csak a szappanoperák rózsaszín és az akciófilmek fekete giccse.

*

Még szerencse, hogy a szellemi prohibíciónak mindig akadnak szeszcsempészei. Bulgakov frenetikus groteszkje, A Mester és Margarita azt írta le, mi történik egy olyan világban, amely nem hisz a természetfölöttiben, és a tagadás szellemében, mely „örökké rosszra tör, s örökkön jót mível”.  A megátalkodottan anyagelvû Moszkva az ördögé lesz. A szólásszabadságát prüdériára cserélõ ezredvégi Amerika ugyanígy válik a négybetûs szavak martalékává. Ahol a szükség, ott a megoldás: a hülyeség mélyén még csillog némi értelem.
A kilencvenes évek botrányfilmjei, a Simpsons, a Beavis és Butt-head, a South Park a tahóság divathullámán a kiirtott karneváli szellemet hozzák vissza. Mindegyik film a „politikai korrektség” eszmerendszerének, ízlésvilágának sokkoló, de kegyetlenül pontos rajza. Az egyengondolkodás ellen e filmek szerint már csak egyetlen védekezési mód lehetséges, a komplett hülyeség, csak azt nem tudja mértékre szabni az uralkodó ízlés, csak a bolond szabad. Simpson, Beavis, vagy a négy South Park-i kisiskolás persze nem bölcs bohócok, csak túlélõk. A politikai korrektség csendes tébolyának potenciális áldozatai. Az üres etikettõl egyenes út vezet a tömény ostobaságig.  Csak idõ kérdése, hogy minta-Amerika mintarendõrébõl (Én és én meg az Irén) mikor bújik elõ az elsõ számú közellenség, a mocskos szavak terroristája. Charlie Baileygates személyében a bornírtan korrekt és gyermetegen önzõ Amerika egyetlen meghasadt személyiségben ölt testet. Pontos látlelet: a két hülye egy pár.
Ez az aranykulcsocska csillámlik a Farelli fivérek hülyeségtõl iszapos filmjének mélyén, s ugyanez a bölcsesség emeli ki a félanalfabétáknak szánt filmgagyik sorából a Simpsonst és követõit.
A South Park tragikomédiája: a mocskosszájú kisiskolások a simaszavú felnõttvilág neveltjei. És nemcsak azért, mert a felnõttség tekintélyt sugárzó kulisszái mögött kilencbetûs szavak – korrupció, perverzió - mocska rejlik. Hanem mert, ami még ép, az sem mûködik. Az ógörögök és rómaiak még odakintrõl várták a roppant barbárhadakat, az ezredvég kultúrsokkja: a barbárok belülrõl is jöhetnek. Sokféleképpen lehet kihalni, például úgy, hogy egy kultúra nem tudja többé továbbadni a bölcsességeit. Mondjuk azért, mert már maga sem érti, mi mire való. South Parkban a legveszedelmesebb pszichopata — cseppet sem véletlenül - az elemi iskola pedofóbiás pedagógusa. A South Park-sorozat filmváltozatában pedig az erkölcsvédõk furora ébreszti föl a Sátánt és szabadítja Amerikára az Armageddont. A cenzorok veszélyesebbek, mint a mosdatlan szájú, de kiszolgáltatott és ártatlan kiskölykök.
Ezeket az alpári rajzfilmeket – Chytilová doktornõ és a Szászszorszépek végszavával — azoknak ajánljuk, „akik csak a letaposott saláta láttán képesek felháborodni”. Doktor Priznitz hidegvizes borogatásánál Dr. Mocsok sikeresebben gyógyít. Mert semmi blaszfémia nincs abban, ahogy az acélizmoktól duzzadó Sátán és a cingár Krisztus (akire már egyedül csak alvilági ellenfele fogad a bukmékernél) a South Park-i boxarénában megmérkõzik. A mélyponton már csak a tiszta beszédben bízhatunk: isten nevét kell a szánkra venni, egyetlen esélyünk maradt, „káromkodásból katedrálist” építeni.