Magyarországon sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi televíziózás nem képes saját feladatának megfelelni, elõbbi a politikától függ, utóbbi pedig versenyhelyzet híján elszakadt a ízlések és igények piacától, mindent a kommersz ural.

Beszélgetés Dessewffy Tibor szociológussal

– Mi az oka annak, hogy a kereskedelmi televíziók a világon mindenütt az igen sokszor alacsony színvonalú tömegszórakoztatásra rendezkedtek be?

– Biztosan vannak olyan összeesküvés-elméletek, amelyek ezt szándékolt programként látják, történetileg ez a végeredmény azonban egy tanulási folyamat nyomán alakult így. Amikor a televízió nevû technológiai eszköz megszületett, ambiciózus értelmiségi terveket kapcsoltak hozzá, a felvilágosodás és felvilágosítás eszméit. Tanulási eszközként képzelték el, ismeretterjesztõ fórumként, Discovery Channel típusú televízióként. Aztán elõbb-utóbb világossá vált, hogy egy kereskedelmi televízió, minthogy a reklámból él, nem feledkezhet meg a nézettségrõl. Ez elsõsorban Amerikára érvényes, hiszen Európában a közszolgálati televíziók sokáig fenntartottak egy „mesterséges” struktúrát, amely nem a piacnak volt kiszolgáltatva, hanem — állami irányítás alatt — lényegében egy, a felsõ-középosztálybeli értékrendnek megfelelõ mûsortípust preferált. De a piaci logikát követõ kereskedelmi televíziózásba bele van kódolva  a nézettség utáni hajsza: a nézõszám maximalizálása a legfõbb érték, amelyet követniük kell. Kelet-Közép-Európában nyilván sokkal kevésbé organikus ez a fejlõdés, a jelenlegi nyugati modellek másolása nyomán jött létre a kereskedelmi televíziózás. De valójában nem is a kereskedelmi televíziózás minõsége a döntõ kérdés, hanem az, hogy nincsenek olyan húzóképes alternatívák, amelyekre egyrészt át lehet kapcsolni, másrészt a lefelé nivellálódás spirálját megállíthatnák. Mert bár a nézõszám-maximalizálás a mindent eldöntõ logika, azt semmiféle törvényszerûség nem indokolja, hogy ilyen alpári legyen a kereskedelmi televíziózás, mint amilyen nálunk. Tehát nem az a baj, hogy megjelent Lagzi Lajcsi a televízióban, mert vegyük tudomásul, hogy õ ebben az országban hárommillió ember érdeklõdését és kulturális választását reprezentálja. A baj az, hogy azoknak viszont nincs reprezentációjuk, akik ennél magasabb szintû, más irányultságú szórakozást keresnek, illetve az, hogy mivel ebbõl a fajta mûsorból rengeteget látni, sokan hajlamosak azt állítani, hogy ez az értékes. Ez elfogadhatatlan.

– A fogalmazásból – a lefelé nivellálódás spirálját megállíthatnák – az következik, hogy az igénytelenséget a televíziók gerjesztik, a nézõk többsége azért nem erre vágyik.

— Igen, határozottan állíthatjuk, hogy ez a fajta mûsorkínálat az érzelmi-gondolati elsivárosodás felé löki a nézõt. Van egy kritikus határ, amelyen ha átbillennek a nézõk, már saját igényükké válik az alacsony szintû szórakozás. És amíg két szórakoztató televízió közül lehet választani, addig gyakorlatilag nincs választék. A televíziók oldaláról pedig azt jelenti, hogy amíg nincsenek valódi versenytársak, addig nyugodtan törekedhetnek egyfajta gazdasági optimalizációra: minél olcsóbban elõállítani a mûsorokat. Miért adna ki bárki is milliókat egy igényesebb programra, ha a mûsoridõt egy 800 dolláros Piedone-filmmel is ki tudja tölteni, nagy nézõszám mellett? És igen, az is tény, hogy média hihetetlenül erõs abban, hogy szükségleteket gerjesszen. Egy közelmúltbeli példával élve: ha Nagy Feró is fellép a Dáridóban – noha nem mondhatnánk, hogy hárommillió ember Nagy Ferón nevelkedett, tehát kikövetelte magának –, ezzel jó eséllyel megteremtõdhet egy új szükséglet, annak minden értékvonzatával együtt.
 A másik oldalról: a digitális televíziózás beindulásával 4–5 éven belül meglesz a lehetõség arra, hogy rengeteg tévécsatorna – tévén nézhetõ internetes csatorna vagy televíziós platform – közül választhassunk, ami szét fogja szórni a nézõket; sok kis helyi érdekû és sajátos érdeklõdési csoportra szervezett csatorna alakul majd ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy a silány tömegkultúra vonzása megszûnik, de lesz alternatívája. Tehát elvileg  a jóra is rá lehet szokni. Ami nagyon ránk férne. Hogy egy filmes példát mondjak: biztos vagyok benne, hogy a Portugál címû film tizenöt évvel ezelõtt kultuszfilm lett volna. Szirtes Ági filmtörténeti jelentõségû alakítást nyújt benne. Ma feltehetõleg arra van ítélve, hogy 8–900 nézõ lássa. Ez az igazán fájdalmas: hihetetlenül sok értékes produkció születik az országban, ám ezek nemhogy az elismerés, a presztízs, de az ismertség szintjére sem jutnak el. Ami megint csak beindít egy spirált, mert rendkívüli módon frusztrálja azokat, akik benne vannak, cinizmust, lemondást, pesszimizmust, kiábrándultságot szül, végsõ soron passzivitást, amely az értékteremtõ folyamatokat fullasztja be. Miközben tényleg komoly kulturális átalakulás elõtt állunk, mert az ország bekábelezése, a digitális televíziózás elterjedése 2001-re, mire a MATÁV monopóliuma megszûnik, radikálisan átalakítja a kultúrafogyasztási szokásokat: ez ugyanis nemcsak csatornaválasztékot jelent majd, hanem öntevékenységet, személyre szabott kultúrateremtést, amelynek a piaca is meglesz, még ha nem vetekedhet is a kereskedelmi televíziókéval. Aztán: ha megjelennek a kábelszolgáltatók szakosodott kábelcsatornái – például a mozicsatornák –, ezek is jelentõs mennyiségû nézõt szívnak majd el a mai kereskedelmi televízióktól; ehhez persze arra is szükség lenne, hogy az országot közel százszázalékosan bekábelezzék. De az internetezés egyre terjedõ szokása is a televíziózás ellen hat: Amerikában ötven éve idén történt meg elõször, hogy a gyerekek kevesebb tévét néznek az internet miatt. És ez Magyarországon is így van. Érdekes dolog, hogy 1995 óta folyamatosan nõ a magyar lakosság televíziózásra fordított ideje – jelenleg 4 óra 15 percnél tartunk, a tévével nem rendelkezõ családokat is beleértve, s ez horribilis idõmennyiség –, ám a családoknak abban a két százalékában, amely internet-hozzáféréssel rendelkezik, csökken a tévénézésre szánt idõ. Igaz, hogy azért csökken, mert van egy másik képernyõ, amelyet nézni lehet.

– A franciák és a németek eddig is tudtak segíteni azon, hogy ne az igénytelenség diktatúrája jellemezze a televíziózást: megcsinálták közösen az Artét. Az Arte olyan mûsorokkal van tele, amelyek nemcsak színvonalasak és értelmesek, hanem érdekesek, sõt szórakoztatóak is.

— Nálunk ez lehetne a Duna Televízió. Tudom, hogy számos közéleti szereplõnek és értelmiséginek az a mániája, hogy Magyarországon túl sok televízió van. Szerintem, ha a magyar labdarúgás felvirágoztatására el lehet tapsolni huszonvalahány milliárd forintot, és bele lehet tenni egy képviselõ kocsijába húsz millió dokumentumot, akkor nem látom be, hogy 4 milliárd dokumentumért miért nem lehet fenntartani a Duna tévét. Az más kérdés, hogy a Duna tévé népieskedõ, nemzeti-archaizáló tradicionalista arculatát még akkor is lehetne modernizálni, ha figyelemmel vagyunk a határokon túl élõ magyarok jogos igényeire – sõt éppen ez indokolná leginkább. Mindenesetre elég sajátos helyzet állt elõ Magyarországon: ha meggondoljuk, ma a legnagyobb és legolvasottabb napilap nem a kommersz mûfajából kerül ki. Tehát amíg a nyomtatott sajtóban egy komoly napilap a kommersz-özönnel szemben is meg tudta õrizni a pozícióját, addig a vizuális kultúra területén elsöprõ gyõzelmet aratott a kommersz.

Beszélgetés Kovács András Bálint filmesztétával

– Négy évet töltöttél Franciaországban, úgyhogy mindenekelõtt  összehasonlításra kérlek: véleményed szerint az ottani több kereskedelmi csatorna kínál-e színvonalbeli alternatívát a nézõnek, és egyáltalán van-e különbség az ottani kereskedelmi csatornák és a magyarok közt?

– Rövid válaszom: ugyanaz a szórakoztatás folyik ott, mint itt. Annak, hogy a magyar kereskedelmi televízió gagyi, nem a magyar kereskedelmi televízió az oka, hanem „a” kereskedelmi televízió. Az olasz, az amerikai, az angol, a francia kereskedelmi televízió ugyanazt a mûsort kínálja, nem is lehet másként, hiszen a mûsoraik jó része külföldi licenc alapján készül – ilyenek a kvízshow-k –, a filmek, amelyeket vetítenek, külföldi filmek. És ugyanez a helyzet a magyar kereskedelmi televízióknál: a mûsoraiknak mindössze a húsz százaléka nem licenc alapján készült magyar gyártású mûsor, úgymint a híradó, a reggeli mûsorok – noha ezekben is ugyanaz történik, mint az összes többiben, „érdekes” beszélgetések, fõzõcske, barkácsolás, kertészkedés, egy kis politika – és a beszélgetõs magazinmûsorok. A kereskedelmi televízió ezt tudja, ennél többet nem is szabad várni tõle, és értelmetlen összehasonlítani a kulturális televíziókkal vagy összevetni a mi kulturális igényeinkkel.

– A szórakoztatást is eltérõ színvonalon lehet csinálni.

– Ez kétségtelen, de ott már nem a televíziós mûsorstruktúráról van szó, hanem azokról az emberekrõl, akik csinálják. Az õ szakmai minõségükrõl. És ez Magyarországon kétségkívül borzasztóan alacsony, akár a híradókat nézem, akár a magazinmûsorokat, azt, hogy mire figyelnek föl és hogyan. A televíziós oknyomozó újságírás színvonala nálunk nagyon gyenge: tudják, hogy ez a mûfaj létezik, próbálják csinálni, de kétségbeejtõ színvonalon. De ennek nemcsak az az oka, hogy nincs elég olyan újságíró, aki ismeri a mûfaj szakmai fogásait és tisztában van az etikájával. Hanem egyrészt az, hogy egy francia televíziós újságírónak háromszor annyi ideje és pénze van egy riportot megcsinálni, mint egy magyarnak – ez az írott sajtóban is így van, a Le Monde újságírójának sokkal több ideje és pénze van rá, hogy kidolgozzon egy anyagot, mint a Népszabadság újságírójának. A televízióban ez hatványozottan jelentkezik. Másrészt nálunk a kereskedelmi televízióknál sem szûnt meg teljesen a politikai befolyás. Hogy mit, milyen mélységben és hogyan dolgoznak fel, az politikailag behatárolt. Hogy a politikusok milyen szinten hajlandók a nyilvánosság elõtt válaszolni, és milyen mélységig. Nálunk egy politikus gond nélkül megteheti, hogy elküldi az újságírót a francba, és nem hajlandó nyilatkozni annak a kereskedelmi televíziónak, amelyet csak közvetve tud befolyásolni, vagyis nem lehet szembesíteni õt a saját disznóságaival. De így is „leszól” telefonon. Ez Magyarország. Ez nem televíziófüggõ, hanem országfüggõ. Ugyanígy az újságírók felkészültsége: a BBC-ben vagy akármelyik francia tévéhíradóban a politikai vitamûsorokban az újságíró irányítja a beszélgetést, nem a politikus. Hihetetlenül jó vitamûsorok vannak a kereskedelmi csatornákon is, hiszen a televíziós újságírók képesek rá, hogy összehozzák, kibontsák és menedzseljék a vitát. Magyarországon Baló Györgyön kívül nem ismerek mást, aki felkészülten képes volna végigvezetni egy politikai vitát, úgy, hogy végig kézben tartja és nem részt vesz benne, hanem katalizálja. A többiek vagy felkészületlenek, vagy túl erõtlenek vagy csak saját magukat imádják. Márpedig a tömegszórakoztatásnak nemcsak Amerikában, hanem mindenütt a világon része a politikusok hajtépése. Fõ mûsoridõben adható mûsortípus. De ehhez újságíró kell, tekintélyes, intelligens, felkészült televíziós személyiség.

– Az a baj, hogy így nem is lesz ilyen személyiség. Hiszen a médiaszakon végzettek közül is azokat válogatják ki a televíziók, akik az olcsó szórakoztatásra hajlandók és képesek.

– Sehol a világon nem dúskálnak ilyen újságírókban. Azt hiszem, több generáció kell ahhoz, hogy az a fajta televíziós személyiség és az a politikai környezet kialakuljon, amelyik ezt lehetõvé teszi. És még valamiben javulhat a magyar kereskedelmi televíziózás: a  vizualitásban – noha e pillanatban is sokkal jobb, mint az állami televízióké. Egyáltalán nem mindegy, hogyan fest egy showmûsor képben, látványban, mennyire van megcsinálva esztétikailag. A baj ott kezdõdik, hogy Magyarországon a televíziókban már alig dolgoznak vágók, csak technikusok vannak. Õk kiválóan tudják nyomogatni a gombokat, de fogalmuk sincs róla, hogyan kell két snittet összerakni. És ez iszonyúan meglátszik. Márpedig korántsem mindegy, hogy a gyereked mit néz napról napra: a fehér falat vagy színes képeket. Az egyik vizuálisan ingerszegény, a másik ingergazdag környezet, több impulzust ad. Szóval itt még bõven van mit javulni.

– Franciaországban egyébként a közszolgálati televíziók valamelyest a kereskedelmiek alternatívái – most nem az Artéról beszélek, hanem a 2-es és a 3-as csatornáról?

– Nem. Sokat vívódnak rajta, hogy a 2-esbõl sikerüljön jó közszolgálati tévét csinálni: több pénzt adtak neki, hogy ne legyen ráutalva a reklámozókra, vagyis a mindenáron való nézõszám-emelésre. Túl sok eredményre nem jutottak. A generalista, azaz nem tematikus vagy magazin-tévé így nem mûködtethetõ: a nézettsége folyamatosan csökken. Akkor hát kell csinálni egy kultúrára specializálódott tévét, amelybe ugyancsak kell pumpálni a pénzt, de meg lehet teremteni a színvonalat: lásd Arte. De az Arte tényleg speciális ügy, abból nincs még egy a világon: súlyos politikai akarat hozta létre és mûködteti. A francia-német megbékélés és az európai kultúra szimbóluma. A maga háromszázalékos nézettségével ott áll, ahol nálunk a Duna tévé – bár a francia és a német lakosság együtt százmillió fölött van, s ennek három százaléka kicsit más nagyságrend, mint a tízmilliós Magyarországon. Illetve van még egy nagy különbség: az Arte csak este hat és éjjel kettõ közt ad. Ilyen mûsorokat ugyanis értelmetlen délután kettõkor sugározni. A Duna tévével is ezt kellene csinálni: a kulturális energiáit az esti idõtartamra koncentrálni. Teljesen mindegy ugyanis, van-e mûsor és mi van délelõtt 11-kor a Duna tévén. Nulla egész nulla-nulla-nulla akármennyi a nézettsége, tiszta pénzkidobás. Az m2-rõl nem beszélve, amelynek a mûsora több mint hetven százalékban ismétlés.

– Jelenthetnek-e alternatívát a kereskedelmi televíziókkal szemben mindazok a lehetõségek, amelyeket az informatika kínál?

– Szerintem az Internettel kapcsolatban fõként azon kellene gondolkoznunk, hogy az emberek mit várnak az informáltságtól. Információt csak szerkesztve tudok befogadni: nem véletlen, hogy ma már az internetes újságok is jóval szerkesztettebbek, mint néhány éve voltak. Egyre inkább újságra kezdenek hasonlítani. Ezenkívül az információt akkor fogadom el hitelesnek, ha van mögötte autoritás: én ugyanis nem tudom ellenõrizni, tehát csak elhihetem annak, akit hitelesnek tartok. És még valami: az Internet nem az elmélyült információbefogadás területe. Addig nem is fogja helyettesíteni az újságokat, amíg van igény az alapos és nem címszószerû információbefogadásra. Ugyanez a helyzet a televíziónál: a nagy különbség itt is a specializált és a generalista mûsor közt van. A generalista tévéknek kiegészítõje a specializált vagy a programozható tévé. Az ember a tévét általában azzal az igénnyel nézi, hogy adjanak neki valamit. Fáradt, szórakozni szeretne, nem akar gondolkodni, még csak választani sem. Azt várja, hogy megszerkesztve elé tegyenek valamit, mindegy mit. Szervezzék meg az estéjét, csináljanak neki programot. A lényeg tehát ez: a generalista tévék megszerkesztik az estéket, az életet. Erre szerintem mindig szükség lesz. Ahogy a mozi sem tûnt el a videó és a tévé miatt, mert a moziba járás beépült az életformába. Nem az információ a fontos, amit ott kapok, hanem az a forma, ahogyan kapom. Inkább azt tartom valószínûnek, hogy a specializált hálózatok kiválasztják a generalista tévékbõl azokat a mûsorokat, amelyeket jobban el lehet adni individualizált hálózaton vagy az Interneten. Ez a folyamat már elkezdõdött, hiszen már ma is egy sor mûsortípus eltûnt a nem tematikus kereskedelmi televíziókból: nincs esti mese, nincsenek oktatófilmek, alig vannak dokumentumfilmek és útifilmek. Viszont megjelent a National Geographic, a Spektrum, a sok gyerekcsatorna, vagy például a History TV Amerikában, amelyik csak történelmi dokumentumfilmeket sugároz.