A vágy forradalma
Le libertin — francia, 2000. Rendezte: Gabriel Aghion. Írta: Gabriel Aghion és Eric-Emmanuel Schmitt. Kép: Jean-Marie Dreujou. Zene: Bruno Coulais. Szereplõk: Vincent Pérez (Diderot), Fanny Ardant (Therbouche), Josiane Balasko d’Holbach bárónõ), Michel Serrault (A bíboros). Gyártó: Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 100 perc.

Mint a mozi hõskorában, most induló (vagy kritikusi és közönségsikerre egyszerre vágyó) rendezõknek újabban megint illik kosztümös, látványos filmet forgatni. A rutinos Patrice Leconte is csak a Rizsporos parókákkal vonult be a becsült alkotók közé. Gabriel Aghion levonhatta a tanulságokat, amikor nekifogott egy sikeres szinpadi mû feldolgozásának. Nemcsak ironikusra, de komédiásra hangolta az ürügyként használt felvilágosodás korszakát. Nem is járt teljes kudarccal, inkább csak súrolja az ízléstelenséget.
Az eredeti ciim (A libertinus) olyan tipusra (figurára) utal, amely (aki) nálunk csak kulturtörténeti könyvekbõl ismert. A Veszedelmes viszonyok mellett Diderot egyik-másik könyvében, például a Fecsegõ csecsebecsékben ismerhettük meg õket. Kitalálhatatlan értelmû címét értelemhûen így lehetne visszaadni magyarul: „ha a puncik mesélni tudnának”.
Filmünknek éppen Diderot a hõse, meg egy okos és kéjvágyó festõnõ (Fanny Ardant játssza).  Igazából kémnõrõl van szó, aki Diderot-t egyrészt meztelenül és felgerjedten óhajtja megörökíteni, másrészt az egyház és a hatalom kémjeként kifaggatni, milyen rejtekhelyen nyomtatják az egyházellenes és társadalom-felforgató Nagy Enciklopédiát.
Ez azonban nagyjából mellékes. A legtöbb kastélybeli hölgy és úr, felvilágosodott vagy nem,  filozófia meg felforgatás helyett a szoknyák- és nadrágok-takarta nedvdús csemegéknek a rabja. Legbuzgóbban, a „cunnilingus” nevû játékot gyakorolják: e tudós szót, gondolom, Diderot nem feledte ki az Enciklopédiából. Kedvvel nézhetünk férfi-meztelenségbe ágaskodó vadászatot,  meg egy nagy fürdõmedencét, ahol két hamvas, gyönyörû és dúskeblû szûzlány úszkál meztelenül, mielõtt szüzességük elvesztésére indulnának bájos vihogással.
Kellemes és seholsem nehézkes ez a látvány. Sajnos épp a fõszereplõ rendezõi és színészi felfogása üres. A Diderot-t játszó zsíros hajú amorózó (Pérez) akarva-akaratlanul sem Diderot-t, hanem azt a híres, tenyérbemászóan pimasz élõsdit, Rameau unokaöccsét eleveniiti meg. Ezt a némi tehetséggel is megáldott unokaöccsöt talán kiválóan adhatná egy másik filmben. Diderot azonban – a némi pimaszsággal is megáldott nagyszerû író, - akinek nemcsak a cunnilingus, hanem a gondolkodás is szenvedélye volt - sajnos nem egészen ez a figura. A snájdig, villogó fogú és enyhén gusztustalan színésznek e másik szenvedély ábrázolásához nincs semmi érzéke és tehetsége.
Akad itt azért nagy színész is. A pompásan megöregedett Michel Serrault a bolonddá tett fõpap szerepében sok-sok kéjgyónás meghallgatása után szörnyülködve fedezi fel a titkos nyomdát, melyet istentelen módon épp a kastély templomának pince-rejtekén mûködtetnek. Ide rohan be idõnként Diderot lediktálni a Nagy Enciklopédia „Morál” címû fejezetét. Õ sem gondolja persze egészen komolyan, mint ahogy a filmnek is lényegtelen mellékszála marad.
A vágy forradalma hol szórakoztató, hol bosszantó. A boltozatos butaságok gyõzhetetlen mozi-áradatában nem is a legostobább. 

Pokémon
Pokemon – japán-amerikai, 2000. Rendezte: Michael Haigney és Yuyama Kunohiko. Írta: Shudo Takeshi. Zene: Manny Corallo. Gyártó: Shogakukan/4Kids Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 76 perc.

 A Nintendo 1996-ban lépett piacra a Japánban Pocket Monsters címre keresztelt, késõbbi rövidítéssel Pokémonnak nevezett videójátékával. A játék lényege: minél több pokémont kell összegyûjteni. A célorientált, kemény munka során válik pokémon-mesterré a játékos. A merchandising lépcsõfokai (televíziós sorozat, kártya, képregény) mind-mind az eredeti játék szlogenjének szellemében készültek: „Catch’em all!”, kapd el, gyûjtsd össze, vedd, azaz fizess, fizess, fizess. (A tíz éves fõhõst sem véletlenül hívják Ash Ketchumnak...) És fizettek. Így jött létre a sorozat jelmondatát egészestés animévé változtató film.
Japánban 1999 júliusában mutatták be, óriási közönségsikert aratott. Az amerikaiak az év novemberéig a maguk képére formálták, mi ezt a változatot látjuk. Az nyilvánvaló, hogy építenek a pokémon-világ ismeretére,  bemutatását pokémon-keresõ automata végzi. Érthetõ, hiszen ez idáig 150 van belõlük, s valahogy rá kell hangolni a nagyérdemût, hogy ekkora mennyiséget elkezdjen gyûjteni, vagy a szándékosan széles választékból legalább egyet-kettõt igazán megkedveljen. Van belõlük földi, vízi, légi — kinek-kinek ízlése szerint. Mindnyájan a gyerekmesékben gyakran felbukkanó állatok (egér, maci, víziló, teknõc, sõt sárkány) elemeinek antropomorfizált, összemixelt és felturbózott válfajai. A legbájosabb Toképi, a tojás-pokémon a Garfieldból ismert Tojgli kedvességét lopja át ebbe a világba.
A legkedveltebb pokémon, Pikachu neve elektromos egeret jelent japánul. Viselõje egy sárga kis nyúl, egér és vízidisznó kombinációja, áramfejlesztõ képességét villámszerû farka jelzi. Sokat szerepel, s minthogy a többihez hasonlóan õ is csak a nevét képes hajtogatni, sokadszorra már nehéz elviselni. Pedig õ a kisfiú-hõs, Ash Ketchum kedvence, a szelídség és a kedvesség megtestesítõje, aki angyalian tûri, mikor ütik, sohasem üt vissza, s barátja életét még így is képes megmenteni.
Az anime lényege a harc. A Pokémon tétje: sikerül-e a kedves, humoros Mew gonosz klónjának, a mindenkinél erõsebb Mewtwo-nak uralma alá hajtania a világot. A kezdés nagyon erõs: a gomolygó semmibõl, az öntudatra ébredõ élet kábaságából halljuk Mewtwo rettegõ, szorongásos monológját: hogy került õ ide, mit keres itt, mi a célja a Földön. Ennek az egzisztencialista szorongásnak a képi megjelenítése mozgalmas, hatásos, jól kimunkált, a lélek legmélyéig ható, erõsen elüt a képregényszerûen statikus és gyakran felületes rajzoktól. (A háttér legtöbbször mozdulatlan, s elõfordul, hogy csak az jelenik meg mozgóképen, aki éppen beszél. A magyar szinkron még tovább ront a helyzeten, például a hosszan ÓÓÓ-ra nyitott száj alá nem célszerû más szinkronszöveget mondani.) Talán az édelgéstõl megcsömörlött rajzoló és szövegíró állt bosszút e realisztikus monológgal. Mit sem tudunk arról, ki beszél, csak azt érezzük: valaki fél, szorongatott helyzetben van. Egészen addig övé az együttérzésünk, míg az eszünk megálljt nem parancsol ennek az érzelemnek: jobb lesz visszaállni a régi mese-kispályára, ahol a gonosz még romantikusan, teljes terjedelmében alávaló, megérteni nem szükséges, elég utálni.
A valódi anime a mesékhez hasonlóan konfliktusokat ábrázol, nem súlytalanít és nem ken el, nem önt le mindent érzelmes ragaccsal. A Pokémon sajnos kivétel. A kommersz mese elemzésekor nehéz különválasztani a tisztán piaci elemeket az esztétikaiaktól. Gyerekmesérõl lévén szó, gondoljuk arra: a gyerek elõbb-utóbb kinövi vonzalmát. Optimális esetben a piacot ésszel használó, autonóm fogyasztópalántát gondozhatunk, olyat, aki olykor azért képes elslisszolni a rábeszélõgép (reklámok, divat, ügynök, szomszéd és a többi jóakaró) elõl. Mert ne áltassuk magunkat: végleg elmenekülni nem lehet, defenzívába vonulni pedig nem érdemes. 

Vatel
Vatel — francia, 2000. Rendezte: Roland Joffé. Írta: Jeanne Labrune. Kép:  Robert Fraisse. Zene: Ennio Morricone. Szereplõk: Gerard Depardieu (Vatel), Uma Thurman (Anne), Tim Roth (du Lauzun), Julian Sands (XIV. Lajos). Gyártó: Forgalmazó: Best Hollywood KFT. Feliratos. 117 perc.

Roland Joffé, a Gyilkos mezõk francia származású angol rendezõje pazarul és pazarló nagyvonalúsággal kiállított filmet forgatott arról a háromnapos látogatásról, amelyet XIV. Lajos 1671-ben tett Condé hercegnél. Címszereplõje François Vatel, nevezett herceg ceremóniamestere, aki paraszti származása ellenére a pompa és fényûzés nagymestere volt, a rafinált, kifinomult barokk századnak is kirívóan ötletes látványtervezõje, és — legalábbis a film szerint —, rendíthetetlenül egyenes tartású, lelkiismeretes, ezért tragikus hõse.
A „kosztümös film” zsánere kétségkívül jelentõs átalakuláson ment át Pastrone Cabiriája, de akárcsak Tulipános Fanfan óta is; ma már alapvetõ követelmény, hogy az apró részletek sora és a nagy egész egyszerre tudjon hiteles lenni, amihez éppúgy hozzátartozik a Napkirály székelésének kultúr(?)történeti szempontból mérhetõ pontossága, mint a barokk mulatságokhoz társuló barokkos fényképezés (bár Morricone kissé elveti a sulykot, mikor a cselekmény idején még meg sem született Händel Tûzijáték-zenéjét idézi az amúgy – vagy talán éppen ezért? – nagyszerû operaária-jelenetben). A film az említett valamennyi elvárásnak eleget tesz, mégha a kivitelezés eleganciája kissé ingadozó is. Szemfényvesztés, de cseppet sem vásári, amit látunk. Ennek érdeme a látványtervezõn kívül, elsõsorban Depardieu egyre robosztusabbá váló alakjáé és személyiségéé, mely nyomatékot ad a kissé súlytalan erkölcsi tanulságnak. A film éppen addig különösen magávalragadó, amíg nem kell a morális tartalmakra összpontosítanunk: ez a monumentális mû paradox módon éppen a részletekben alkot emlékezeteset, a kifinomultan cinikus párbeszédekben, Tim Roth lárvatekintetében, a XIV. Lajost játszó Julian Sands felülemelkedett, vérlázító közönyében és Uma Thurman mosolygás közben finoman rezgõ orrcimpáiban. 

Blöff
Snatch — angol-amerikai, 2000. Írta és rendezte: Guy Ritchie. Kép: Tim Maurice-Jones. Zene: John Murphy. Szereplõk: Benicio del Toro (Frankie), Jason Statham (Török), Dennis Farina (Avi), Brad Pitt (Mickey), Vinnie Jones (Tony). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 102 perc.

Lehangoló és felületességre valló szokás az utóbbi idõben minden olyan rendezõ-palántát Tarantinohoz hasonlítani, aki agyonbeszélt, mûfaji önreflexiókkal tarkított és vérbõ gengszterfilmmel próbál nevet szerezni magának az Atlanti-óceán bármelyik oldalán. Ha akad azonban egy is köztük, akit ennek ellenére jogosan illetne az "angol Tarantino" cím, az kétségtelenül Guy Ritchie, 33 éves londoni film-fenegyerek: 1998-ban a semmibõl robbant az élvonalba kisköltségvetésû, ám nagykaliberû kamara-krimijével (A Ravasz, az Agy és 2 Füstölgõ puskacsõ), amelyet idén egy korábbi forgatókönyve alapján készült, sztárgárdás hollywood-i intro követett, kísértetiesen emlékeztetve a Kutyaszorítóban-Ponyvaregény legendás duplázására. Mindkét író-rendezõ alapvetõen ösztönbõl dolgozik, ráéreznek helyzetekre, beleélik magukat, azután gyorsan rögzítik, mielõtt odaveszne a pillanat varázsa: nem véletlen, hogy filmjeik fõként karakter-vezéreltek, hiába a ravaszul kiagyalt, precízen illesztett szerkezet. Tarantino és Ritchie úgy bánik nyersanyagával, akár egy profi szexfilm-kisiparos. Keresnek néhány jellegzetes, valóságszagú helyszínt, egy világos alapszituációt, a többit pedig kitûnõ érzékkel összeválogatott fõhõseikre bízzák — jeleneteik sikere elsõsorban az izgatóan disszonáns jellemek szerencsés találkozásán múlik, a fortélyos csavarok csupán ürügyként szolgálnak egy-egy újabb in flagrantihoz, menage-á-troishoz vagy mexikói felálláshoz.
A Blöff nemcsak erényeiben, de még hibáiban is a párhuzamos Ponyvaregényt idézi. A 84 karátos megagyémán körül folyó fordulatos hajsza, és a mellékszálakon a fõsodorhoz kapcsolódó afférok túlzsúfolt cselekménye egy idõ után monotonná, önismétlõvé válik; míg a Ravasz, Agy... (vagy a Kutyaszorítóban) figurái igényesen kidolgozott és megformált karaktereikkel keltettek feszültséget, az utódokban ez a feladat fõként a sematikusabb, fõként etnikai jellegû permutációkra hárul; ráadásul miként Tarantino Bruce Willissel, Ritchie sem tudott mit kezdeni öntörvényû szupersztárjával, a lassan saját paródiájává tespedõ Brad Pitt-tel — túldimenzionált alakítása megbontja az egyébként kitûnõ színészcsapat kényes egyensúlyát. Az egyetlen lényeges különbség a két izgalmas alkotás között rendezõik munkamódszerébõl adódik: Tarantino verbális leleményeinek hiányát Richie vizuális bravúrokkal igyekszik kompenzálni, ezúttal gyengébbre sikerült dialógusait többnyire megsegíti az erõteljes képi körítés.
Miként a film kétértelmû eredeti címe is sugallja (a snatch egyszerre jelent rablást és vaginát) a Blöff kõkemény gengszter-pornó egy velejéig frusztrált és impotens képzeletbeli férfiközönségnek. 

A Kelet az Kelet
East is East – angol, 1999. Rendezte: Damien O’Donell. Írta: Ayub Khan-Din. Kép:  Brian Tufano. Zene: Deborah Mollison. Szereplõk: Om Puri (George), Linda Bassett (Ella), Jordan Routledge (Sajid), Archie Panjabi (Meenah). Gyártó: Assassin Films/BBC/Channel4. Forgalmazó : Budapest Film. Feliratos. 97 perc.

Azért Manchesterben sem könnyû. Különösen ha 1971-et írunk és az ember pakisztáni bevándorló.
És nem csupán azért nehéz, mert a környezet ellenséges - a család televíziójának képernyõén feltûnik Enoch Powell, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának jobboldali rasszista politikusa, amint parlamenti beszédben követeli az ázsiai bevándorlók visszatelepítését „származási helyükre” -, hanem azért nehéz, mert meg kell vívni a távoli földrészrõl hozott hagyományos iszlám értékekre nehezedõ európai nyomással. A ház falai közt megvív a Kelet és a Nyugat.
A helyzet összetett; az érzékletes tanmese középpontjában egy vegyes házasság és annak gyümölcsei. Sûrûvérû pakisztáni apa, vörös hajú angol asszony és hat gyermekük, pontosabban csak öt. Az egyiket már a fõcím elõtt kitagadja a családfõ, mert nem hajlandó elvenni az iszlám rítus szerint szülõi megegyezés alapján számára választott menyasszonyt, az eljegyzés botrányba fúl. A legidõsebb fiú fényképe eltûnik a családi tablóról. A Kelet az Kelet. Aki nincs az nincs.
A legidõsebb fiú körüli botrány pontos elõrejelzés: a történet a fiúk kiházasításának csomópontjai körül forrósodik fel. A film mindvégig a családi körben, a bolt és a lakóház szûk világában mozog, sorra villantva fel a lehetséges bevándorlósors-alternatívákat, vagyis a beolvadás különbözõ stációit.
Pakisztán, a távoli õshaza az angol anyanyelvû  gyerekek számára csupán mítosz, és az ott született apa számára is csak fájdalmas, ám távoli hír: a tévébõl értesül, hogy a ki tudja hányadik kasmíri konfliktus során indiai repülõgépek bombázzák szülõhazáját.
Mindez messze van, s az ottani értékrend õrzése ideát szinte reménytelen.
A családon belüli konfliktus - az apa szigorú iszlám erkölcsei és tradíciótisztelete, mely egyedüli kapaszkodót jelent számára a világban, az anya nyugati világképével szemben, mely manchesteri proletárszinten ugyan, de mégis az egyén szabad sorsválasztását állítja elõtérbe - és a gyerekek hányódása a szülõi ház rituális szigora meg a falakon túl uralgó angol életforma közt pontosan modellálja a két kultúra feloldhatatlannak tetszõ ellentétét.
A gyermekek felnõtt koráig többé-kevésbé mûködõképes családi egyensúly fölborul. Ami eleddig összeegyeztethetõnek tûnt, az most ellentétes, sõt ellenséges értékrendek háborújává fajul. A Kelet az Kelet, a Nyugat az Nyugat. Egymás mellett élni lehet - de együtt? 

A 6. napon
The 6th Day — amerikai, 2000. Rendezte: Roger Spottiswood. Írta: Cormac Wibberley és Marianne Wibberley. Kép: Pierre Mignot. Zene: Trevor Rabin. Szereplõk: Arnold Schwarzenegger (Gibson), Robert Duvall (Dr. Weir), Michael Rappaport (Hank). Gyártó: Columbia Tristar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 118 perc

Az ezredforduló környékén semmi, sem roszdásodó ízületei, sem szívzavarai nem akadályozhatják meg Arnold Schwarzeneggert abban, hogy szállítsa éves kötelezõ világvége- vagy futuromoziját. A tavalyi Ítéletnap hiába kongatta meg a vészharangot a színész feje felett, a fiaskó nem szegte kedvét, sõt: Schwarzenegger optimizmusát jelzi, hogy új produkciójába anyagi tõkét fektetett.
Mûvészit már kevésbé, s az enervált sztár halovány teljesítménye azért is feltûnõ, mert ezúttal kettõs szerepben látható: A 6. napon cselekménye - valamikor a nem is olyan távoli jövõben a klónozás problematikája körül bonyolódik. A forgatókönyvírók láthatóan nagyon komolyan vették a tárgyat, kicsit tán komolybban is, mint illõ. A részben Az emlékmást, részben a True Liest idézõ mese voltaképp sajátos moziklón - bár megjegyzendõ, a sztori még azon pillanataiban a legélvezhetõbb és legfordulatosabb, melyeket más opusokból kipuskázva írtak meg.
Ez az alapanyag feltehetõen péppé mállott volna egy kevésbé rutinos rendezõ kezei közt, A 6. napon azonban elkerülte a veszélyt. A karrierjét a hetvenes évek elején Sam Peckinpah vágójaként kezdõ Roger Spottiswoode alaposan kitanulta az akciózás fortélyait mestere mellett, a Tûzvonalban, a Gyilkos lövés vagy A holnap markában címû örökzöldjei tanúsítják. És legfrissebb mozija is ezt igazolja. Spottiswoode a Peckinpah bevezette lassított és visszavágott akciószekvenciáktól kezdve a megmodernebb technikai trükkökig mindent bevetett, ami egy hasonmûfajú darabban dukál, s így sikerült kitömködnie a forgatókönyv hézagait. A vérszegény sztorit a gazdag látványvilág és a lendületes akciójelenetek mentik meg a kudarctól. 

Apádra ütök
Meet the Parents – amerikai, 2000. Rendezte: Jay Roach. Írta: Greg Glienna. Kép: Peter James. Zene: Randy Newman. Szereplõk: Robert de Niro (Jack), Ben Stiller (Greg), Teri Polo (Pam), Blythe Danner (Dina). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 108 perc.

Apa csak egy van. Az is sok. Fõleg, ha nincs humora, de van egy kibírhatatlan macskája, mindenféle gyanús fotók a házi szentélyben és még gyanúsabb foltok a múltjában. De a legnagyobb probléma: az istennek sem akarja férjhez adni a lányát.
Gregnek fõleg az utóbbi okoz gondot: õ ugyanis ég a vágytól, hogy elvegye Pamet. És mivel Pam családjában a papa véleménye a döntõ, Greg hõsiesen belevág élete legszörnyûbb hétvégéjébe, hogy megkedveltesse magát apósával. Gondolom a helyzet sokaknak ismerõs és kevesen emlékeznek vissza az elsõ találkozásra könnyes szemmel. Az áhított cél érdekében ilyenkor mindenki vigyorog, dicséri a mama fõztjét, helyesli a papa politikai nézeteit és többször is végighallgatja, milyen ennivaló volt szíve választottja abban a kis fodros ruhácskában, amit a harmadik születésnapján leöntött csokoládéval. Ennyi belefér. Greg azonban megdönti az összes rekordot: ez a helyes, kedves, jószándékú és nem túlságosan ostoba férjnek való röpke 48 óra alatt többször rombadönti a házat, átlag félóránként körberöhögteti magát és begyûjt több életveszélyes fenyegetést. Nyugodtabb pillanataiban a macska hajkurászása közben néha titokban elszív egy cigit a tetõn.
Mindez azonban logikusan és fokonként következik a helyzet abszurditásából. Nagy erõssége a filmnek, hogy végig sikeresen egyensúlyoz a "veled is megtörténhet", a vérciki és az "ez azért már túlzás" között. Kint is vagyunk, bent is vagyunk: nézzük, mert ismerõs, velünk is megtörtént és nézzük, mert megnyugtató, hogy velünk nem történt meg.
Néha résztvevõen felszisszenünk, idejétmúlt módon a szereplõkért röhögünk, nem a szereplõk ellen. És ez akkor is újszerû lenne a jelen vígjátékai között, ha a film döcögõs, erõltetett vagy sematikus lenne. De nem az.
A producer gratulálhat a fõszereplõnek. Robert de Niro - Robert de Nironak. 

A bájkeverõ
Bedazzled — amerikai, 2000. Rendezte: Harold Ramis. Írta: Larry Gelbart, Harold Ramis és Peter Tolan. Kép: Bill Pope. Zene: David Newman. Szereplõk: Brendan Fraser (Elliot), Elisabeth Hurley (Sátán), Frances O'Connor (Alison). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 93 perc.

A remake, az egykori sikerek újra forgatása, átalakítása  mindinkább terebélyesedõ, szerencsétlen sorsú mûfaj. A korszerûsítés cimkéje alatt kiherélték már a Godard Kifulladásigját vagy Hitchcock Psychoját is. Más alkalmakkor viszont méltán elfelejtett mûvek újjáalkotásával próbálkoznak. Ki emlékszik például Dudley Moore hatvanas években készített vígjátéka, amelynek A bájkeverõ lett a modernizált változata. Hõsünk egy kétbalkezes, a mindannapi életben járatlan fickó, akit mindenki lábtörlõnek használ. A társadalom örök vesztese most reménytelenül szerelmes lesz, és hét kívánságért, hét általa választott életért cserébe eladja lelkét az ördögnek. A történet innen kezdve a tévedések, az eltékozolt életlehetõségek gyûjteménye. A fõszereplõ Brendan Fraser (Az õserdõ hõse) nagyra nõtt kamaszként csetlik-botlik a különbözõ vígjátéki szituációkban mint kolumbiai drogbáró, Pulitzer-díjas író vagy éppen az Egyesült Államok elnöke. A humor legfõbb forrását az identitászavar jelenti, amelyet a hõs személyisége és a választott karakterek közötti ellentét táplál. Ezekben a vágyott, ám számára idegen szerepekben Fraser figurája folyton-folyvást tragikomikus bukásra ítéltetik.
Sajnos a filmben nincs hét kívánságra való ötlet, a lendületesebb kezdés után a színvonal ellaposodik. A gyenge dialógusokat és a szellemtelenséget megint a jól bevált moralizálás segítségével próbálják elfeledtetni. A közhelyek a becsületes és tisztességes életrõl, önmagunk megtalálásának fontosságáról ezúttal a tündér-mesék hitelességével sem rendelkeznek. Az utolsó tíz perc erõltetett mosoly- zuhataga "a minden jóra fordul" kötelezõ dramaturgiájával pedig kínosan ostoba. Még az ördög is mosolyog, mintha tudná, hogy ennek a bárgyú boldogságnak és ékességnek az ideája csak a tudatlanságban és Hollywoodban létezik. 

Zûrzavar
Hurlyburly – amerikai, 1999. Rendezte: Anthony Drazan. Írta: David Rabe. Kép: Changwei Gu. Zene: Steve Lindsey. Szereplõk: Sean Penn (Eddy), Kevin Spacey (Mickey), Meg Ryan (Bonnie), Robin Wright (Darlen). Gyártó: Storm Entertainment. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 122 perc.

Hollywood nárcisztikus. Mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint azoknak a filmeknek a tömkelege, melyekben önmagával foglalkozik. Az álomgyár ügyes-bajos dolgait boncolgató dolgozatok többnyire — Narcissushoz hasonlóan — hasonlóan szerelmes saját tükörképébe. Valóban nehéz lehet ellenállni annak a csábításnak, hogy a mozgóképes történetteremtés egyeduralkodója még önnön mitológiájának alakítását is kezébe vegye. Öntetszelgésük során azonban ezek az úgymond reflexív filmek kínosan ügyelnek arra, nehogy csak picit is megkarcolják a ragyogónak szánt felületeket.
Anthony Drazan mégis ezzel próbálkozik! Zûrzavar címû moráliájának fõszereplõje, Eddie, aki egy stúdió casting igazgatója, létének elviselhetetlen könnyûségétõl szenved. Nem segítenek ezen a futó, könnyû kapcsolatok, a hollywoodi dombokon álló ház, sõt: az a több kondérnyi kokain sem, melyet naponta felszippant.Három barátja és a velük töltött napok körül bolygóként keringõ három nõ között ide-oda csapódik, és nem érti, mirtcsak az õ számára teljesen élhetetlen, tartalmatlan ez az élet. Az erre vonatkozó végtelen hosszúságú kirohanásait dekadens üzlettársa, Mickey intellektuális mutatványoknak véli, melyekkel - idõtöltésként - jólesik elbûvészkedni. Rövidebb-hosszabb megszakításoktól eltekintve végigvonul a filmen egy ragyogóan megírt szövegáradat, mely tökéletesen céltalan.
Hõseinek életét Drazan jó érzékkel kiválasztott pillanatokkal illusztrálja, látjuk és értjük, miként válik a legtúlhajtottabb dekadencia is banálisan mindennapivá. Ám az illusztris társaság egyik tagjának halála sem lendíti tõl Eddie-t önsajnálatán - fikarcnyit sem ért semmibõl, így a nézõ számára csak egy szétesett élet feletti sajnálkozás marad.
Mint ahogy azt a film miliõjébõl az egyetlen kívülálló, a csavargó lány mondja: mindenki halad az áramlattal, és hogy mit érzel, az senkit sem érdekel! 

Lost Souls
Lost Souls – amerikai, 2000. Rendezte: Janusz Kaminski. Írta: Pierce Gardner, Betsy Stahl. Kép: Mauro Fiore. Zene: Jan Katzmarek. Szereplõk: Winona Ryder (Maya), Ben Chaplin (Peter), Phillip Baker Hall (James), Elias Koteas (John). Gyártó: Avery Pix/Caste Rock. Forgalmazó: Kinowelt. Feliratos. 97 perc.

A méltán híres operatõr, Janusz Kaminski (Schindler listája, Ryan közlegény megmentése) elsõ rendezésével meglehetõsen melléfogott. Jóllehet  a Lost Souls képi világát oééetúem hasonlatosan sejtelmes, mint mûfaji elõzményei, a misztikus horrorok (az operatõr visszafogott, pasztell színekkel dolgozik, az enteriõrök példának okáért kifejezetten szépek), a szüzsé azonban a képileg hommage-nak is tekinthetõ látványvilággal ellentétben, kifejezetten butácska, ráadásul plágium gyanús.
A Polanski-klasszikus, a Rosmary's Baby óta az Antikrisztus eljövetelét jósoló filmek, a démoni megszállottság motívumai elszaporodtak a vásznon (hogy csak a legismertebb verziókat említsük, az Omen és az Ördögûzõ szériái). Ezen mozik ismeretében a nézõ Antikrisztus-ügyben mondhatni kimûvelt emberfõvé vált: tudjuk, mi a pentákulum, hogy az Ördög száma a 666, hogy a Sátánt vérszomjas ebek vigyázzák, sõt a démoni torokhangok is ismerõsek már. Ezért olyan kínos, hogy filmünk fõszereplõje, az angyali ártatlanságú Winona Ryder, akit ugyancsak megszállt már valamikor az Ördög, ráadásul foglalkozását  tekintve ördögûzõ, miként csodálkozik rá minden jelre, mely az Antikrisztus jelenlétére utal.
Történetünkben a sorozatgyilkosok tanulmányozásával foglalkozó  híres írót (Ben Chaplin) egy ördögûzés során az eljövendõ Antikrisztus porhüvelyeként emlegeti egy éppen aktuálisan elkárhozni készülõ lélek.  Winonának a lélekmentõ akciót kellene levezényelnie, meggyõzve az írót arról, hogy újjászületése Antikrisztusként nem túlzottan áldásos az emberiség egészére nézve.
Filmünk sem több, sem kevesebb. Egy családfa feltárása. Kis jóindulattal a posztmodern quest-motívumának megnyilvánulása. Elnézve a mozit azonban, e  jóindulat inkább túlzottnak nevezhetõ.