Illés
Az M1 tizenhárom részes sorozata a visszanézés gesztusaira és az utóéletre koncentrál.

A közös múltba buszozik négy meglett ember. Utazásuk London-don-don-ba: utazás abba az idõbe, amikor egy tánczenekarból együttes lett (a hatvanas évek elejének hivatalos szóhasználatát fölváltó kifejezés egyfajta polgárjogi fejlemény is nálunk), és visszaérkezés a jelenbe, amely minduntalan elkülönült, meggyõzõdésüket, személyiségük határait védelmezõ magánembereket mutat. Jellemzõen paradox látvány: a buszon együtt vannak ugyan, de ki-ki háttal a másiknak s egy másik hátának beszélve magára marad. Közös ötletnek engedelmeskedve - egyedül.
Nem diskurálnak, társaságban csak abanálisabb csínyek, tréfás esetek osztálytalálkozós hangulatára képesek, meg az emlékezet bizonytalanságának  koreográfiájára (egyszerûségében megejtõ jelenet, ahogyan Londonban tanácstalanul keresik egykori klubjukat). A fontos dolgokról külön-külön beszélnek, s vitatkozni is így tudnak csupán; Vitézy László, rendezõ és Betlen János, riporter jó érzékkel választották a nyomozati módszerek közül az elkülönített tanúk közvetett szembesítését. Így válhatott a filmsorozat különös értékévé - minden korábbi sztorizós-nosztalgiázós  kutakodásnál vagy túl komolyan vett partizán-romantikánál mélyebben talált leletté - a négy ember szóló-portréja, valamint Szörényi Levente és Bródy János kettõs monológja. „1990 után nem tudtuk a dolgokat úgy megbeszélni, hogy közben ne bántsuk egymást” - mondja Bródy, s szomorúságában nemcsak kettejük politikai nézetkülönbsége, hanem valamennyiük - természetesen korábbról eredeztethetõ -  emberi, alkati, szellemi széttartása tükrözõdik. Egy valahai közös múlt terheit  külön-külön senki sem viselheti. Noha erre kényszerül.
Zenei utóéletükben az Illés-együttes tagjai nem birkózhattak meg e teherrel, függetlenül attól, hogy 1973 után ki-ki milyen teljesítményt  nyújtott. A kölcsönösen óvatos és épp a tapintatos eufemizmusokban kíméletlenül õszinte minõsítések - legyen szó akár a Fonográf konszolidációjáról, akár Illés Lajos új zenekaráról vagy a  rock-operák színvonalának megítélésérõl - már eleve arra vallanak, hogy a szakmán kívül kell azt a pontot meglelniük, ahonnan józanul és méltósággal visszatekinthetnek egy régi évtizedre. A kertjeikbe, szõlõikbe elhúzódó emberek látványa példázhatná akár a kordivatot is  - Levente és Lajos esetében nem azt példázza -, de Szörényi Szabolcs épülõ modellvárosa már egészen bizonyosan ama külsõ pont megtalálásának is - szinte abszurd - modellje. Szabolcs évek óta egy vasútvilág megteremtésén munkálkodik. Nem terepasztal az, hanem egy magáncsoda, amely teljes embert kíván, átállítva az életprogram váltóit. Õ maga kissé szégyellõsen beszél errõl, hiszen az ügy súlyához képest a buzgalom mértéke aránytalannak, mosolyogtatónak tetszhet,  ám a döntés komolysága és következetessége kétségbevonhatatlan.
Az Illést szokás legendás együttesként emlegetni. Nemcsak felületes - elégtelen is a jelzõ. Legendája, mondjuk, a Syriusnak van, amelyet kirekesztett a kulturális politika, szükségképpen a szájhagyományban kellett méltó hírre vergõdnie. (Sokszorosan rosszul teszi föl a kérdéseit az, aki utólag, ellenkampányban igazságot akar tenni.) Az Illés titka abban rejlik, hogy mûfajában szintetikus jelenség volt: egy korszak - intézményrendszeren belüli és azon kívüli - hatása négy fiatalemberre a legszélesebb körben és a legintenzívebben találkozott össze e négy fiatalembernek a korra gyakorolt hatásával. Nem véletlen, hogy Levente, mint annyiszor, most sem mulasztja el, hogy a Beatlest megidézze: a párhuzamban nem elsõ sorban a közép-európai becsvágy munkál, hanem a  betöltött szerep azonosságának tudata. Ez a szerep pedig nem pusztán a minõség függvénye (lásd az ugyancsak szokásosan  említett Rolling Stones ellenpéldáját).
Mindezt izgalmas lett volna a zene közegében is megvizsgálni, ha már több mint hat órányi filmidõ állt  rendelkezésre. Az egykori - akármilyen rozoga - felvételek közt búvárkodva temérdek olyan zenei dokumentumot találni, amely beszédesebb lenne, mint amilyen például az újramelegített „búcsú”koncertek kötelességszerûen bejátszott, csupán illusztratív anyaga. (Szövegében a sorozat elkerülte a nosztalgia egysíkúságát, zenéjében sokkal kevésbé.)  Hogyan billentett át  az énekstílus és a hangszerelés egy korai - S.Nagy-szövegû - dalt (Nem volt soha senkim) a hagyományos tánczene határán, s hogyan vezetett innen az út, mondjuk, az Emberi jogok oratóriumához? - egy zenéhez kötõdõ történetnek mégiscsak elmaradhatatlan kérdései ezek.
De ismerjük el, Vitézyék elsõsorban a visszanézés gesztusaira és az utóéletre koncentrálva valami újat nyújtottak Illés-ügyben, miközben koncepcionálisan figyelembe vették, hogy filmjük 2000-ben készült. Nyersebb, dezillúziós és rezignált sorozatot készítettek. A magamfajta egykori rajongó kamasz pedig - aki  egy házban nõtt föl a Szörényi-testvérekkel s akinek az édesanyja Pásztory Zoli anyukájának a kolléganõje volt - ezzel a rezignációval együtt is hû maradhat szenvedélyes emlékeihez.