A celluloid feltalálása óta mindig akadtak, akik nem törõdtek bele, hogy a film reménytelenül realista.

Megnézni Igor Buharov, Ivan Buharov, Vasile Croat és Nyolczas István (továbbiakban: a Buharovok) összes filmjét, aztán írni róluk valamit abból a jeles alkalomból, hogy az amatõr (vagy független) film diadalmasan bevonul a moziba. Jó bulinak látszott, ugorjunk bele, még csak nem is az ismeretlenbe, hiszen láttam én már Buharov-filmet, nem is egyet, aztán mégis ott találtam magamat befürödve, mondtam is ezt-azt, ruszkik haza, ez volt még a legenyhébb. Pedig akkor már tudtam azt, amit sokáig nem: hogy Igor és Ivan B. csak úgy orosz, ahogy te vagy én, a rögös pályakezdés idején még megvolt valahol a rendes magyar nevük, legalább a vége fõcímben; Horváth István csak újabban vált Vasile Croattá, míg Nyolczas István dacosan vállalja magyarságát. Ketten indultak, hárman lettek, s most már négyen csinálják tovább. Mit is? Mindent, ami mozog. Forgatókönyvet, fényképezést, rendezést, szereplést, animációt, vágást, zenét, tán még a fénymegadást is. Hagyománytisztelõ orosz avantgárdisták a világért nem nyúlnak a léha technokraták videójához, kedvenc formátumuk a 8 milliméter, népszerû nyersanyaguk az, ami lejárt. (A legújabbkori magyar filmcsinálás gyakran kezdõdik ezzel: szóltak, hogy van lejárt nyersanyag, viheted; vagy: találtam a kukában kidobott filmet...). De ha ezerszer lejárt is, a színes Kodak kifejlesztõi kardjukba dõlnének, ha megmutatnák nekik A másik ember iránti féltés diadalát, ami úgy fest, mintha FORTE filmre forgatták volna.
Az elsõ filmekben az a jó, hogy rövidek (egy tekercs mínusz vágás), felhõtlenül hülyéskednek bennük és majdnem mindegyikben ugyanaz a fiatalember villogtatja sajátságos fogsorát. Komolyabbra fordítva a szót, már itt feltûnik, milyen jó és milyen jól együtt van a zene a képekkel, és feltûnik, hogy ennek a két embernek van szeme. (Ami korántsem olyan evidens, mint hinnénk.)
1999-ben elkészült az elsõ nagyjátékfilm. A program elsõ látásra sok ötperces filmbõl áll szûnni nem akaróan, ami azt jelenti, hogy többször véget ér és még többször újra kezdõdik, nincsen neki se füle, se farka, ami hol üdítõ, hol meg kifejezetten kínos. Egy idõ múlva kiderül, hogy visszatérõ figurák vannak benne, egyik-másikuk felkeltheti a nézõ érdeklõdését, de ez utóbb vakvágánynak bizonyul, ahogy a korszakba helyezés is: a tárgyi világ, a környezet erõsen a közelmúltra utal, úgy a hatvanas évek végétõl a nyolcvanasok elejéig, ám ez is félrevisz, az alkotók talán csak véletlenül botlottak bele ebbe a korba, ezeket a tárgyakat találták a sufniban, mondjuk, de nem gondolnak róluk és nem akarnak velük semmit. Õk csak a programot követik.
A program még leginkább egy képes szótár, a program szó különféle jelentéseit demonstrálja (mondhatnám, hogy dramatizálja, de ezzel erõsen túloznék) a kutatási programtól a magas külföldi vendég programján át addig, amit két férfi beszél meg egymással ebéd közben. És van még egy program, a Buharovoké, a magyar szürrealista film megalkotása. Heroikus vállalkozás, homlokegyenest szemben az uralkodó iránnyal, beláthatjuk, hogy ez nem megy nehézség nélkül. A fõ csapást az álom adja, és nagyobbat, mint várnánk. Minden kétkezi filmes örül nagyon az álomjeleneteknek, ott végre szabadjára engedheti magát, megmutathatja, mit tud, persze csak akkor, ha a mindenkori közmegegyezés eszközeivel elválasztja a képzeletet a valóságtól, de olyan szigorúan, hogy a pattogatott kukorica vásárlásból visszatérõ nézõnek se legyen egy perc kétsége afelõl, hogy most melyiket mutatják. A programban viszont gátlástalanul alkotják az álmot, a szereplõk felérõl kiderül, hogy õk csak egy másik szereplõ álmaiban léteznek, ami nem gátolja meg õket abban, hogy jól fejlett bûntudatuk legyen azért, amit más álmában tesznek vagy hasba szúrjanak valakit a másik dimenzióból.
A Buharov-film egyik felõl döntögeti, másik felõl aláássa azt a rossz tapasztalatokon alapuló tényt, hogy a film reménytelenül realista és konkrét. Eszünkbe idézi, hogy a celluloid feltalálása óta mindig akadtak olyanok, akik ezt nem vették tudomásul, Mélies, Bunuel, Svankmajer, hogy csak az óriásokat említsük. A tiszta szürrealizmusnak nincsenek hagyományai a magyar filmben (nagy ügy, mikor a költészetnek sem), de ezen a tájon is keresték már a valóság meghaladásának lehetõségeit. És nem is csak a föld alatt, meg amatõrfilmes mûhelyekben, hanem a fõsodorban, mert ha másért nem, hát messze érõ hatásukért mindenképpen ide sorolnám Jancsót, Erdélyt, Bódyt, Jelest, Tarrt.
Létezik magyar metafizikus film. Ennek a nyomdokán járnak Buharovék, ha õk mást mondanak, ám legyen, szívük joga, viszont indifferens. Kérdezzük meg tõlük, ugyan hol találtak rá Madaras Józsefre, A másik ember... egyik fõszereplõjére, honnan való az álpap és a nõ gyónási jelenete (amelyben viszont eltéveszthetetlen Buharov-jegy a gyóntatófülkét szimbolizáló — vagy az asztalt helyettesítõ? — 50 literes Lehel hûtõszekrény, hokedlire állítva), kitõl való az a nyelv, amelyen munkásruhás vagy VOR-öltönyös férfiak beszélnek kocsmaasztalnál vagy üzemi étkezdében.
Van azonban valami, ami Buharovék elõtt nem volt meg filmen: a punk. Elsõsorban A programban, de A másik emberben is erõs és elég durva punk gesztusokra ismerhetünk: szado-mazo pornófilm részlet beillesztése idilli álomjelenetbe; egy hörcsög megölése (érzékeny lelkû tájképfestõ a vécén ülve szigetelõszalaggal körbeteker egy élõ hörcsögöt, majd letolja a gatyáját, és olyan mozdulatot tesz, mintha ki akarná törölni vele a fenekét). A szürreális és punk motívumok mellett határozottan jelen van az iskolai színjátszás, méghozzá annak is a két szélsõ pontja, a régi, szakrális iskoladráma és a spontán ökörködés/disznólkodás (ez megint A programra áll fokozottabban, és ha arra gondolunk, hogy az Übü király is ebbõl nõtte ki magát, máris a legjobb társaságban találják magukat. Említhetném még a performance-ot mint forrást, ha az filmre rögzítve nem volna fából vaskarika.) Ebbõl az irányból értelmezhetõ leginkább az is, hogy ezek a filmek négy barát közös munkái, mindenki csinál mindent, és mindent maguk csinálnak, rokonok, ismerõsök és üzletfelek jelentõs részvételével.
A másik ember iránti féltés diadala — mellékszálként megjegyzem, hogy a magyar nyelv szabályai szerint ilyen mondat nem alkotható — már a professzionálás filmcsinálás felé mozdul el, hivatásos színész (Madaras) játszik benne a Buharov-filmek megasztárja, Vasile Croat oldalán, és felismerhetõ a törekvés az egységes szerkezet és követhetõ motívumrendszer (vízi bornyú, váltott gyerek stb.) kimunkálására. Csakhogy a szürrealista (szürreális) filmnek megvannak a maga buktatói. Vegyünk egy tiszta példát, Az andalúziai kutyát. Ez egyrészt rövidfilm, másrészt tudjuk, hogy minden egyes eleme megfeleltethetõ a freudi lélektan valamely szimbolikus motívumával. A felfejtés azonban nem végezhetõ el filmnézés közben a moziban, és ez amúgy sem a nézõ, hanem a szakemberek rendes foglalatossága. Harmadrészt, ennek dacára Az andalúziai kutya nagyon jól megél a vásznon, az élményt és a hatást nem csorbítja, ha nem ismerjük például a pap jelentését a freudi szimbolikában. Arról van szó, hogy többszöri megnézés és némi elmemunka árán rekonstruálható a Buharov-filmekben egyfajta történet, kihámozható és többé-kevésbé összerendezhetõ a motívumok sora, és még egy értelmezési kísérletnek is nekiszaladhatunk, de mennyi esélyt adjunk az egyszeri nézõnek, amikor a szakma is megáll ott, hogy „tetszik, de akasszanak föl, ha értem”.
Marad az összbenyomás és marad — nem egy-egy, hanem jónéhány — nagyszerû képsor, jelenet, az amerikai éjszakában fát vágó törpe a dombtetõn, a félhomályos házból a ragyogó fénybe kilépõ nõ, erdõben csecsemõvel rohanó férfi, folyót átúszó emberek, felülrõl, messzirõl fényképezve, hogy a három fej úgy mozog a vízen, mint úszó szárcsák. És közben szól a zene. A továbbiakra nézvést pedig idézzük magukat Buharovékat: „Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a kutatás csak az elsõ lépéseknél tart. Még meglepõ eredményekre számíthatunk.”

A másik ember iránti féltés diadala – magyar, 2000. Rendezte és írta: Igor Buharov, Ivan Buharov, Vasile Croat, Nyolczas István. Kép: Igor Buharov, Ivan Buharov, Nyolczas István, Zene: Ivan Buharov, Bujdosó János, Vasile Croat, Pop Iván zenekar. Szereplõk: Madaras József, Vasile Croat, Bujdosó Ági, Márkus Judit, Bese Sándor, Gut István, Bagdi István, Lengyel Sándor, Somlai János, Csiki Éva. Gyártó: Comphoto Bt., Duna Mûhely, 40 Labor. Forgalmazó: Budapest Film. 81 perc.