Nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a televízió irtózik a csendtõl.

Két ember beszélget, sok ember hallgatja, nem szólnak bele, csak belenevetnek, beletapsolnak. Mindezt egy egész ország vagy akár fél világ nézi. Pedig nincs a nyilvános párbeszédnél kevésbé vizuális jelenség. Hogyan válhat éppen ez a põre látvány egy világot átható média fõ attrakciójává? Miért a párbeszéddel köt házasságot a revü, hogy talkshow formájában világuralkodóként törjön be a háztartásokba. Kora reggel tévécsevegésre ébred az ország, a képernyõrõl egész délelõtt ömlik a szó, délután nemkülönben, lélegzetvétel egy-egy fikció, vagy a hírek, egy-egy vetélkedõ, majd fõmûsorban újra csevegés következik a kommunikáció sztárjainak vezényletével, a szellem embereit pedig éjszakai kerekasztal-beszélgetés várja. A nyilvános dialógus strukturálja a média-idõt. Maga a beszéd, a közönség elõtt beszélgetõ ember vált az elsõ számú látványossággá.
Pedig nyilvánvaló, hogy a nyilvános beszélgetés nem két ember közti dialógus. A közönség elõtt beszélgetõk nem egymásnak beszélnek, hanem egy harmadiknak, a közönségnek mondják egymás felé válaszaikat és kérdéseiket. Nem beszélgetés zajlik tehát, hanem a dialógus színjátéka.
„Az ember örök problémája, hogyan strukturálja az ébrenlét óráit — írja Eric Berne híres könyvében, az Emberi játszmákban.— Egzisztenciális értelemben minden társas létezésnek az a funkciója, hogy az emberek kölcsönösen segítsék egymást ebben a vállalkozásban.” Minél üresebb egy nyilvánosan folytatott beszélgetés, minél kevésbé van benne lényeges mondanivaló, minél érdektelenebb részletekre kíváncsi a kérdezõ, annál inkább magára a beszélgetésre, mint a kapcsolatteremtés általános igényének formájára terelõdik a figyelem, és nem a beszélgetés tartalmára. „A serdülõk örök problémája: «És aztán mit mondjak neki?» De nemcsak a serdülõ, hanem sok felnõtt is úgy érzi, nincs kényelmetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan idõtartam, amikor a jelenlevõk egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: «Ugye, milyen függõlegesek ma a falak?»”
A beszéd tehát idõtöltés, a beszélgetés-bemutató mûsor, az idõ strukturálásának kényszerességét bemutató drámai színjáték. Az unalom elûzésének kommunikációs variációi: ezek a beszélgetõs-mûsorok. „A hosszú ideig tartó unalom az érzelmi nélkülözés szinonimája, és ugyanazokkal a következményekkel járhat — írja még mindig Berne — ilyenformán az unalom elûzésének idõtöltés-formái a valódi átélt intimitás pótlékai. Az intimitás az egyetlen tökéletesen kielégítõ válasz az ingeréhségre, az elismeréséhségre és a struktúraéhségre. Prototípusa a szerelmi egyesülés.” A beszédrevük általában épp az intimitás feszegetésével képesek elérni azt, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy a beszélgetés a valódi, átélt intimitás pótléka. A Férfisztriptíz  címû talk-showban nem az az érdekes, amit a meghívott, pellengérre állított riportalany elmond, hanem az, ahogyan a mûsorvezetõ vetkõztetõ kérdéseire reagál. A riportalany válaszaiból kirajzolódó intimszféra az érdekes, a beszélgetésben a mûsorvezetõ, a közönség és a riportalany a bensõséges viszony-varációk színjátékát játssza el a tévénézõnek.
„A világ nem Isten-játék, hanem Iste+n-sors. Hogy van a világ, van az ember, van az emberi személy, vagy te és vagyok én, ennek isteni értelme van” — írja Martin Buber, aki a legtöbbet tette azért, hogy az ember megértse, a szeretet nem önálló, adott tény, hanem az Én és a Te közti viszony terében jön létre. „A szellem nem az Én-ben van, hanem Én és Te között. Nem olyan, mint a vér, mely benned kering, hanem  mint a levegõ, melyben lélegzel. Az ember a szellemben él, ha képes válaszolni a neki rendelt Te-nek. Képes rá, ha egész lényével belép a viszonyba. Csak viszonyt teremtõ ereje által képes az ember a szellemben élni.” A nyilvános beszélgetéseknek mint  mûsortípusnak a tétje valójában tehát ez: testet ölt-e a beszélgetésben mint drámában a szellem, belép-e láthatóan, tetten érhetõen, kifigyelhetõen a létezés isteni értelme az emberi kapcsolatok közti térbe?
A televíziózás nem kereskedelmi és nem globális korszakában a beszélgetés azért létezett a tévében, mert Én és Te között valami tartalmi érdeklõdés közös teret hozott létre. Úgy tûnt, hogy értelme van egymás faggatásának, mert a beszélgetés tartalma lényeges. A talk-showban maga a kommunikátor az érdekes, az õ emberi kapcsolatokat  esztrádmûsorrá szervezõ képessége, minden beszélgetõpartnert felülmúló kommunikációs zsenialitása, valamint az ebbõl eredõ narcisztikus viselkedése, sikerorientált megjelenése a fontos, mert ezek a kellékei annak, hogy a beszélgetés unalomûzõ funkciója váljon kézzelfoghatóvá. A régimódi beszélgetõs-mûsorban, a Csak ülök és mesélek, az Ötszemközt típusúakban a beszélgetés a kapcsolatteremtés eszköze, a tévéképernyõt ma uraló „tóksókban” maga a beszélgetés a lényeg, a kiürült beszéd helyébe a beszélgetés látványa lép. Valójában egymástól független mûsortípusok ezek, nem az egyik változott át másikká. Ilyenformán a mûsorfolyamban néha helyet kap a klasszikus beszélgetés is, például a Kepes András jóemlékezetû Desszertje és Vámos Mikós Lehetetlenje. Vitray Tamás és Friderikusz Sándor híres dialógusa a Friderikusz showban a tévés beszélgetés mûfajának eme két koncepcióját ütköztette, mintha ez konfliktushelyzetet vagy rivalizálást jelentene. Mintha egy letûnt kor bizonygatta volna elveszett értékeit, szembeszegülve a jelen feltörekvõ ürességével, miközben a jelen bizonygatta elismertségét és fontosságát, a közönség tömeges rokonszenvét, támogatását.
A Csak ülök... -típusú valódi beszélgetés és a látványos talkshow után mára megjelent az új, a harmadik fajta, a showder-szerû, amelyben már a látszata sincs meg a párbeszédnek. Mûsorvezetõ és vendég egymás mellett beszélnek a nézõnek. A Friderikusz-showban is egyértelmû volt a mûsorvezetõnek az a törekvése, hogy beszélgetés közben rávezesse a partnerét, hogy nem egymásnak beszélnek, hanem a közönségnek, vagyis közös színjáték és nem beszélgetés szereplõi õk, egymás sikerétõl függ saját sikerük, nem az egymással szót értésben, nem a beszélgetés tartalmasságában, hanem a nézõ elkápráztatásában érdekeltek. A Heti hetes, a Vitriol, a Férfisztriptíz, a Lányok angyalok típusú beszélgetõs-mûsorban a beszélgetõpartnerek, a meghívott riportalanyok közvetlenül a közönségnek beszélnek. A Heti hetesben egymásra reagálnak ugyan a szereplõk, de a közönségnek mondják poénjaikat. A Férfisztriptízben egy vallatásnak bemutatott szituációban úgynevezett kényes kérdéseket kap a nõközönség elé ültetett férfisztár, hogy minél frappánsabb és gyorsabb válaszokat adjon a közönségnek. Ezekben a csevegõ-mûsorokban a beszélgetés a vetélkedõ mûfajával alkot különös szimbiózist. Mert a beszélgetések által bemutatott közös és nyilvános „idõtöltés” sikere a minél gyorsabb és ötletesebb válaszon múlik. Nem attól lesz sztriptíz ez a beszélgetés, hogy kényes kérdések hatására a riportalanynak fel kell tárnia életének rejtett zugait, hanem attól, ha a riportalany fesztelen exhibicionistának bizonyul. Ezekben a beszélgetõs-mûsorokban nem az a sztár, akinek gondolatai vannak, hanem az, aki jól kommunikál. Aki azonnal szellemes, vicces, felháborító, meghökkentõ választ tud adni, az nyert. Minél gyorsabb a reakció, annál nagyobb a várható siker. A mûsorvezetõnek pedig úgy kell tenni, mintha minden megszólalás ilyen lenne, rögtönzött, frappáns és egyéni, ha a válaszok unalmasak, laposak, akkor is el kell hitetnie, hogy minden megszólalás mögött õszinte, ösztönös szókimondás rejlik, hiszen nincs gondolkodási idõ. A tóksó nézõje nem a gondolkodó, az életét mesélve újraélõ ember arcára kíváncsi; itt az a rokonszenves arc, amelyen nyoma sincs kétkedésnek.
A gyerek a játékához beszél. Gondolkodik, és rögtön ki is mondja, ami eszébe jut. Hangosan gondolkodik, nincs határvonal a kimondás és az észbe jutás között. A Heti hetes  nyilvános regresszió. Annak az illúzióját adja, mintha az észbe jutás és a kimondás között nem lenne határ, hiszen nem telik el idõ. A szuperkommunikátorok arra készülnek föl, hogy képesek legyenek úgy csinálni, mintha azonnal reagálnának, mintha ott jutna eszükbe az, amit azonnal kimondanak.  Ennek a regressziónak a drámáját játsszák, ennek a színjátéknak a színészei. Egy boldog gyerekkor világát idézik, ahol a gyerekszájért mosoly járt és nem megtorlás. Amikor még nem bolond az, aki magában beszél, aki rögtön és hangosan kimondja amit gondol. Ezért nem rádiós mûfaj ez a beszélgetés, ezért nem egyszerû rádiókabaré-mûfaj. Mert látni kell, hogy tényleg azonnali a reakció, hogy gondolat és szókimondás között tényleg nem telik el idõ, hogy tényleg nem telik el idõ gondolat és tett között. Ezt kell láthatóvá téve hitelesíteni.
A Friderikusz-féle beszédrevü és a kabaré-vetélkedõ-beszélgetõs mûsor között áll a Fábry Sándor-féle szövegelés. Õ fogalmazta meg talán legjobban egy vele készült interjúban a tévé nyilvánossága elõtti beszéd lényegét abból kiindulva, hogy mi a különbség egy klasszikus kabaréest, egy Hofi Géza-mûsor és egy beszélgetõs tévés talkshow között: „Hofinál minden «kiesztergályozott», nála a frenetikus humor színészeten keresztül jön. Egy poént három percig tud görgetni. Én pedig, ha egy percen belül nem volt legalább négy poén, kétségbeestem. Zimre Péter forgatókönyvíró barátom mondta, hogy minden estem egy kétségbeesett sikoly. Ebben volt valami, mert pánikba estem. Ha csönd volt, megijedtem.” (Magyar Hírlap. 2000. május 20.) Fábry tökéletes választ ad Eric Berne-nek, mintha vele beszélgetne. A folyamatos szövegelés valóban a csendtõl való rettegést leplezi. Nem az a lényeg, hogy mondanivalónk legyen, hanem hogy beszélni tudjunk, mert a csendet az ûzi el. A lélegzet egy a beszédhanggal. Ahogy kilégzünk, úgy már meg is kell, hogy szólaljunk, hogy a csendnek egyetlen pillanatra se legyen esélye az unalom által elragadni tõlünk az életet. A csevegõ fej sámánarc, a halál elûzésének rituáléját végzi, valójában fekete mágiát ûz, mert nem természetfeletti világokba utaztat, hanem a hétköznapi életnek azt a téveszméjét erõsíti meg, hogy az intimitás, a valódi élet folyamatosan helyettesíthetõ életfogytiglan tartó beszélgetõs-mûsorokkal, vagyis az igazi kapcsolatteremtés pótolható a beszélgetés látszatával. Ez által azt sugallja, hogy az életet nem meg- és átélni kell, hanem helyettesíteni, mert csak így szabadulhatunk meg a halálfélelemtõl. A beszéd ilyenformán többé nem a két ember között testet öltõ isteni értelem tere, hanem a halál maszkja. Az életet a strukturálatlan idõ öli meg, attól megy el a semmibe, az értelmetlen csevegés, legalább még mindig az élet látszata, mert enélkül már élet sem lenne. Erre a téveszmére vagy még inkább félelemre épül a mûsoridõ egésze. Abban a globális televíziózásban, amelyben a vég nélküli beszélgetésekben rejlõ csendtõl való rettegés strukturálja az idõt, szünet nélkül, a halálfélelem sugárzása zajlik.