Mi valósult meg a 2001.Ûrodisszeia monumentális vízióiból? Galántai Zoltán informatikus, Székely László tudományfilozófus és Szilágyi Ákos esztéta beszélget a jövõbelátás nehézségeirõl, Clarke és Kubrick klasszikus mûve nyomán.

— Hogyan befolyásolja a sci-fi a technológiát? Mennyire szab irányokat a fejlõdésnek a fikció?

Székely László:  — Arthur C. Clarke könyvének folytatásában leírja,  milyen szellemi hatással volt a 2001. Ûrodisszeiából készült film azokra a körökre, akik az ûrmissziókat tervezik. Amikor egy amerikai ûrhajó elõször kerülte meg a Holdat – s az egy ideig leárnyékolta a rádiókapcsolatot —, az egyik ûrhajós komolyan fontolgatta, hogy beszól Houstonnak:  látja a monolitot! Tehát az amerikai ûrkutatásra Kubrick filmje nagyon erõsen hatott, befolyásolta a résztvevõket. Mindazonáltal számomra e film elsõsorban nem azért érdekes, mert bizonyos technikai találmányok szerepelnek benne, hanem mert egy életérzést fejez ki, az embernek a kozmoszhoz fûzõdõ viszonyát.

Szilágyi Ákos: — Azt hiszem, nem a fikcióval kezdõdik a történet, hanem a tudományos és technikai ötletekkel, találmányokkal és eszközökkel. A fikció ezeket legfeljebb továbbgondolja vagy deformálja ilyen-olyan irányban. Kubrick filmjében feltûnõ az, ahogyan hagyományos filmes eszközökkel, hagyományos operatõri munkával, hagyományos filmanyagra dolgozva az idõnek és a térnek olyan képét teremti meg — ez a film ebben, azt hiszem, egyedülálló —, amely az elképzelhetõ és a fizikailag átélt tér-idõ élményen túl van. Olyasmit csinál, amit mostanában virtuálisnak nevezünk. Ha a technológiára nem is, az építészetre biztos hatottak a Kubrick-féle fantasztikus belsõ terek.

— Állítólag Clarke találta fel a távközlési mûholdat is...

Székely László: — Igen, meg is írta késõbb, hogyan veszített egymillió dollárt emiatt; ugyanis nem szabadalmaztatta az ötletét.

Galántai Zoltán: — Ami a távközlési mûholdat illeti, Clarke elsõsége vitatható: a tudományos-fantasztikus irodalomban már 1870-ben szerepelt ilyesmi. A téglahold címû regényben egy téglából készült hold lebeg az Atlanti-óceán fölött, rajta harminchét tagú legénység ugrál, így továbbítják a morzejeleket. Ami a science-fiction jövõbe mutató szerepét illeti, az ötvenes években még egy irodát is létrehoztak a Pentagonban, ahol lehetséges új fegyverek után kutattak a tudományos-fantasztikus irodalomban, de nem találtak semmit. Ha az ember jobban megnézi a különbözõ sci-fiket, mondjuk, megnézi Vernét, kiderül hogy az író is egy könyvtárban ült és szépen kijegyzetelte a korabeli lapok megfelelõ cikkeit, és meglévõ technológiák továbbgondolásából merítette az ötleteit. Tehát létezik egy találmány, és ezt a sci-fi aztán felturbózza — vagy nem. A 2001.Ûrodisszeia, szerintem, ez utóbbira példa: ha az ember elolvassa a könyvet, kiderül, hogy amit Clarke leír, technikailag lehetséges, semmilyen újdonság nincs benne. Ez azért érdekes, mert az is következik belõle, hogy az ûrkutatás nem nagyon fejlõdött a könyv megírása óta.  A filmbéli számítógép pedig mágnesszalagra dolgozik — internetrõl, mobilkommunikációról szó sincs, tehát hiányoznak a 20. század végét meghatározó technikai fejlemények, azon egyszerû oknál fogva, hogy Clarke ezeket nem látta elõre. Az ûrkutatást illetõen azért jósolhatott, mert az szép egyenes vonalon fejlõdött, és lényegében semmi nem történt azóta, hogy az ember leszállt a Holdra.

Székely László: — A film mondanivalójának két rétege van. Az egyik valóban az ûrkutatás technikai fejlõdésének racionális meghosszabbítása, így számos elképzelése teljesült. Ugyanakkor van egy másik réteg is — a kozmikus mitológia megjelenésére gondolok —, amely a könyvben még erõteljesebben jelen van. A 2001. Ûrodisszeia sugallata szerint van egyfajta felsõbbrendû értelem, amelyet az ember igazából még nem ért, és amely képes meghaladni a fizika általunk ismert törvényeit — a film elképzelései ebben a vonatkozásban nem valósultak, nem is valósulhattak meg. Ez a fajta mitológia ugyanakkor minden tudományos-fantasztikus regényben — legalábbis a mûfaj legjobbjaiban — azóta is megjelenik.

— A megvalósult ûrállomások és ûrutazások mégis nagyságrendekkel szerényebb volumenûek, mint a filmbeliek — ez mennyiben technikai, és mennyiben gazdasági kérdés?

Galántai Zoltán: — Ez ma alapvetõen gazdasági kérdés. Egy ember Mars-utazása akár 22 milliárd dollárból összehozható volna — a koszovói háborúra 24 milliárd dollárt ütemeztek be az amerikaiak. A Nemzetközi Ûrállomás körülbelül 100 milliárd dollárba fog kerülni. A kérdés, hogy mire fordítják a pénzt, nem technikai, hanem ideológiai jellegû, amely megjelenik a filmben is: a hatvanas években úgy látszott, hogy az ûrverseny folytatódni fog az ûrben is.

— Ezzel szemben a hidegháború befejezõdésével nagyságrendekkel csökkentek az ilyen célokra fordítható összegek. Az ûrkutatás hõskora tehát elsõsorban nagyhatalmi szkander eredménye volt?

Galántai Zoltán: — Pontosan. A NASA költségvetése 1991 után kezdett el radikálisan csökkenni. Ami pedig a 2001. Ûrodisszeiában szereplõ földönkívülieket illeti, a hatvanas években úgy gondolták, hogy a Földön kívüli civilizációk keresése csodakeresés. Az intelligencia jeleit kutatták az ûrben, és azt remélték, hogy viszonylag rövid idõn belül találnak is valamit, de — mint arra késõbb többen rámutattak —, egy jelsorozatot a mögötte lévõ kultúra ismerete nélkül nem tudunk jelként értelmezni. Ez a korszak még nagyon a mi mintánkra képzeli el a földönkívülieket, Clarke a könyv végén írja is, hogy két irányzat létezik, és az egyik szerint a földönkívüliek is humanoidok. Ma már nem lehet komolyan  gondolni, hogy humanoidok volnának, amennyiben ugyanis nincs  genetikai kapcsolatunk velük, akkor olyan mértékû genetikai sodródás vezetett a mi emberi formánkig, hogy ez a hasonlóság teljesen kizárt.

Szilágyi Ákos: — Azt hiszem, hogy amit a filmben látunk, az elsõsorban mûvészi kérdés, és nem lenne jó, ha ettõl teljesen elvonatkoztatnánk. Ez nem egy szûk értelemben vett sci-fi — bár Tarkovszkij, aki történetesen majdnem ezzel egy idõben készítette a Solarist, agyontechnicizáltnak tartotta. A kozmikus tér-idõ mitológia tulajdonképpen a legszokványosabb emberi mitológia, archetipikus történettel, ami a keresés története. A majmok körültapogatják a monolitot, majd mindez megismétlõdik, amikor a szkafanderes alakok körülállják a Holdon kiásott rejtélyes objektumot — ebben Kubrick részérõl egy csöpp iróniát érzek a tudományos szemlélettel kapcsolatban. Minden ugyanaz, mint az emberré válás kezdetén — archetipikusan ugyanabban a helyzetben vagyunk, ugyanazt nem tudjuk, ugyanazt keressük. A mûvész Kubrick számára, és az ember, mint erkölcsi lény számára a kérdés nem tudományos értelemben vetõdik fel: mindig van egy kérdõjel, és ez a mi egész létezésünkre vonatkozik. Erre a kérdésre soha nem lesz tudományos válasz, és technikailag soha senki nem lesz képes megoldani.

— Én pátoszt éreztem a filmben, nem iróniát...

Szilágyi Ákos: — Pedig szerintem Kubrick finoman gúnyolja a hatvanas évek progresszionista, patetikus „rohanás az ûrbe” attitûdjét. Ahogyan a hatvanas évek tárgyi rekvizitumai megjelennek az ûrállomáson — még abban is érzek egy kis iróniát.

Székely László: — A film sajátos módon, egyfajta szcientista megközelítésben saját ellenpontját, a szcientista világkép kritikáját vagy határait is megmutatja. A 20. századi embert az jellemzi, hogy megfosztotta magát mítoszaitól és a transzcendenciától, de a mítosz és a transzcendencia utáni vágy kielégítésére — többek között a sci-fi formájában — pszeudomitológiát teremt magának. A film elõtörténete a modern tudományos világkép, amely tagadja a transzcendenciát. Ugyanakkor a filmnek van egy másik rétege, a monolit megjelenése, ami arra utal hogy az emberi értelem eredete mindig titokzatos marad. A film kereséstörténete az emberi értelem titkának a keresésérõl szól, és Clarke pszeudomítosza szerint a titok nyitját az embernél értelmesebb lényeknél kell keresnünk. Ebbõl a szempontból nagy különbség van a regény és a film között, a film javára, amennyiben a filmben a végsõ kérdések megválaszolatlanul maradnak.

Szilágyi Ákos: — Mert a film mûvészet, az alapjául szolgáló könyv viszont egy tudós fantazmája. Kubricknál ugyanakkor a hõsök mintha szüntelenül valami áthatolhatatlan falba ütköznének — nem érthetõek a mesterséges intelligencia és az ember konfliktusai, a vége pedig egyáltalán nem érthetõ, nincs feloldás. Mindez tehát tulajdonképpen filozofikus traktátus a filmmûvészet nyelvén.

Székely László: — A film végét, amikor a hõs egyedül marad, én úgy értelmezem, hogy végsõ soron magányosan állunk szemben az örök titokkal, saját létezésünk titkával. A film által sugallt megoldás egyfajta álüdvözülés, mert a halál pillanatában a hõs értelme beolvad a kozmikus értelembe, ami már misztikus aktus — engem némileg Spinoza panteisztikus elméletére emlékeztetett, mely szerint az emberi értelemnek van egy halhatatlan összetevõje, mely Isten szeretete révén Isten végtelen és örök kozmikus értelmének részévé válik, s így a halál után is fönnmarad. Álüdvözülés ez, mert hiszen az üdvözülés keresztényi fogalma a lélek üdvözülése, nem egyszerûen a puszta intellektusé.

— Tudományos körökben is felvetõdött, hogy esetleg a földi élet is földön kívüli eredetû. Elsõsorban a Marsra gondolnak, amelyet a sci-fi mindig is benépesített.

Galántai Zoltán: — Egy francia gróf 1821-es elmélete szerint az élet úgy keletkezett, hogy holdbéli vulkánokból kõdarabok lökõdtek ki és leestek a Földre. Az elképzelést aztán Arrhenius pánspermia-elmélete tette népszerûvé a XX. század elején. Ám ha feltételezzük, hogy az élet a Földön kívülrõl érkezett, azzal nem magyarázunk meg semmit: akkor az lesz a kérdés, hogy ott hogyan jött létre. Ugyanez vonatkozik az értelemre is: az Ûrodisszeia szerint földön kívüliek hozták el nekünk. De õk hogyan lettek értelmesek? Egyébként Daniken elmélete szerint is földönkívüliek avatkoztak be — talán genetikai manipulációval is — az emberiség egy korai korszakában. Hadd ne minõsítsem.

Székely László: — Természettudományos szempontból a pánspermia-elmélet felesleges hipotézis, hiszen az élet keletkezésének a kérdésére nem ad választ, viszont felvet egy újat, nevezetesen azt, hogy hogyan maradtak életben ezek az organizmusok a világûr barátságtalan körülményei között. Másfelõl viszont nagyon érdekes, hogy a világegyetem porfelhõiben kémiailag már eléggé elõkészült állapotban van az anyag, amennyiben igen bonyolult, szerves jellegû szénhidrogén vegyületek is jelen vannak. Elképzelhetõ, hogy ha valahol egy Föld-típusú bolygó létrejön, azon szénhidrogének is találhatók. Tehát eddig a szintig van valami egyetemessége a szén alapú élet létrejötte felé mutató tendenciáknak. Ma az uralkodó nézet az, hogy az élet, ha nem is csak a Földön létezik,  semmiképpen sem általános és tipikus jelenség, és nagyon kicsi valószínûséggel van jelen a kozmoszban.

- Az Ûrodisszea mítosza szerint a 20. század végén megint beavatkoznak a földönkívüliek, hogy az emberiség az értelem egy új szintjére lépjen — ezzel szemben ma a biokibernetikus evolúció híveinek tábora hangosabb, amely szerint az emberiség a saját maga által teremtett, mesterségesen intelligens gépekkel szimbiózisban fejlõdik tovább.

Galántai Zoltán: — Ami HAL-t, a szuperszámítógépet illeti, Clarke nagyon egyszerûen képzelte el a mesterséges intelligenciát — akkoriban azt gondolták, hogy ha egy gép átmegy a Turing-teszten, akkor az értelmes is. Ez filozófiailag enyhén szólva vitatható, túlságosan antropomorf elképzelés. Ugyanakkor számomra a 2001. Ûrodisszeában az volt az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor Dave kikapcsolja HAL-t, és az elkezd butulni… A valóságban nagyon könnyû megtéveszteni az embereket: amikor Weizenbaum megírta az elsõ beszélgetõ-programot — az mindössze 16 kilobyte körüli, tehát elég kicsi volt — meglepõdve tapasztalta, hogy a titkárnõje kiküldte a szobából, mert kettesben akart maradni a számítógéppel. Késõbb írtak egy másik programot, a Parryt, amely a bomlott értelmet szimulálta, a kettõt összeengedték, és nagyon jól elbeszélgettek. Ha az a kérdés, hogy gondolkodhat-e egy gép egyáltalán, akkor én azt mondom, hogy az értelem egy epifenomén, amely megfelelõen komplex struktúrák esetén létre fog jönni — más magyarázat nincs rá.

Székely László: — Egy hibás program gyakran úgy viselkedik, ahogyan egy megzavarodott ember. Egy nagyon bonyolult rendszer, amelybe bekódolták az emberi viselkedés imitációját is, szerintem igenis viselkedhet oly módon, ahogyan HAL viselkedik a filmben. Annak idején sokat cikkeztek arról, hogy primitív sakkozógépek létezhetnek, de azt a fajta leleményességet, amelyre egy sakkvilágbajnok képes, a gépek soha nem érik el. Ma már azt látjuk, hogy igenis elérik.

— De nem kreatív módon, egyszerûen csak rengeteget számolnak...

Székely László: — Lehet, hogy az emberi agy is csak számol. A valódi kérdés az, hogy csak ennyi volna-e az emberi értelem, a kalkulativitás, ami például a sakkhoz vagy a technikai problémák megoldásához szükségeltetik, vagy van egy olyan többlet-tartalma, amely valahogy a reflexivitáshoz, az önreflexióhoz, a csodálkozáshoz kapcsolódik. Az egyik irányzat szerint, ha elég komplex, az emberi értelemhez hasonlóan funkcionáló struktúrákat tudunk létrehozni, akkor azok már az emberhez hasonlóan érzõ s önmagukról reflexív módon tudó értelmes lények lehetnek, de én ezt nem fogadom el. Bár úgy vélem, az értelmi – és általában a lelki folyamatok – szigorúan anyaghoz kötöttek s testi-fiziológiai folyamatokként is nyomon követhetõek, az emberi személyiség mint a testi, lelki és értelmi folyamatok egysége mégiscsak több, mint puszta fizika és fiziológia. Szigorú anyaghoz kötöttsége ellenére is van valami olyan specifikuma, amely fizikailag és fiziológiailag megragadhatatlan. Tehát nem föltételezem azt, hogy van bennünk valami, ami az anyagtól független volna, s mintegy kormányozná testünket, ám mégis, a lelki és értelmi folyamatoknak pusztán az „anyagtudományok” – a fizika, kémia, biológia, fiziológia, neurológia stb. – által nyújtott leírása éppen ezek lényegét, „mibenlétét” nem tudják megragadni.
Az ember nemcsak kalkulál, számolgat, hanem megéli a világot, s ez áthatja értelmi tevékenységét is. A nagy hatékonyságú sakkozógépek vagy más mesterséges intelligenciák a kalkulációban lehagyhatják ugyan, ám azzal a teljességében sohasem megragadó többlettel, amitõl értelmünk emberi, e gépek nem fognak rendelkezni. A puszta, hideg, kalkulatív értelem és a reflexív emberi értelem közötti feszültség ott húzódik Kubrick filmjében és Clarke regényében.

Szilágyi Ákos: — A modern pszichológia egyik irányzata, a behaviorizmus szerint az emberi viselkedés — beleértve az értelmi viselkedést is — panelekre szedhetõ, mint egy számítógépprogram. Kérdés, hogy az emberi intelligencia természetesnek tekinthetõ-e egyáltalán — mert ugye az ember nem más, mint a természetbõl és minden természet adta állapotból való folytonos kivetkõzés. A bibliai Ádám-történet arról szól, hogy az ember rájön arra, hogy pucér, és elszégyelli magát — ez különbözteti meg az összes többi lénytõl. A kérdés az, hogy a mesterséges intelligencia esetében bekövetkezhet-e ez az öntudatra ébredés. A filmben különbség van a mesterséges intelligencia pusztulása és a fõhõs halála között: kiderül hogy a gépnek nincs halálélménye, kikapcsolható. Ezen lehet még egyet csavarni: ahogyan Dave az ember által teremtett mesterséges intelligenciát kikapcsolja, ugyanúgy kapcsolja ki (vagy be?) õt is valami, amit mi nem érthetünk.

— Ezzel szemben egy 2000-es kultmoziban, a Mátrixban már a gépek kapcsolgatják ki-be az embereket. Szerintetek lesz akkora ereje ennek a mítosznak, mint az Ûrodisszeiának volt?

Galántai Zoltán: — A Mátrix-szal az a baj, hogy logikailag nem áll meg a talpán: ha feltételezzük, hogy a gépek tökéletesen szimulálni tudják a valóságot, miért gondoljuk, hogy ebbõl a szimulációból kiszabadulva nem egy másikba kerülünk? Abban a pillanatban, amikor az egyik szinten kétségbe vonjuk a minket körülvevõ valóságot, a másik szinten sem fogadhatjuk el azt.

Szilágyi Ákos: — Nem láttam a Mátrixot, de a mai sci-fik már egész másfajta kérdéseket feszegetnek, mint az Ûrodisszeia. Az identitás kérdése foglalkoztatja õket. Az E.T.-vel kezdõdött ez a tendencia, de ilyen a Szárnyas fejvadász és a Terminátor is. Az ezredvégi társadalomban ez az új erkölcsi kérdés, a kisebbségek helyzete, a másságnak nevezett problémacsomag. Hirtelen mintha belül fedeznénk fel a marslakót.

Székely László: — A fantasztikus regények világában gyakran felfedezhetjük a földi problémák projekcióját. A Hold elérése után a világûr felé való terjeszkedés transzcendens motivációja mintha csökkent volna — helyette itt a kibernetikus tér. A virtuális valóság megjelenése óhatatlanul felveti  a régi filozófiai kérdést:  honnan tudhatom, hogy a valóság nem képzelõdés vagy álom. Honnan tudhatom, hogy amit érzékelek, nem káprázat-e csupán? A következõ század emberének feltehetõen nem az lesz a fõ problémája, hogy ilyen HAL-típusú gépeket hoz létre, és azon gondolkodik, hogy akkor most ez a gép igazán érez-e, vagy csak imitálja, hanem a kibertér és a genetikai manipuláció által felvetett kérdések tömkelege. Ötven-száz éven belül a megszületendõ ember elvben ugyanúgy manipulálható lesz, mint ahogyan a virtuális valóságban manipulálhatunk — gondoljunk Huxley Szép új világára.

Galántai Zoltán: — 2001-bõl visszanézve a 2001. Ûrodisszeia is arról szól, hogy a lehetséges nem azonos a megvalósulóval. Ha csak az utolsó harminc évet nézzük, hogy hányféle és milyen alapvetõ szemléletbeli változás játszódott le, azt gondolom, hogy mire tényleg létrejöhetne az élethû virtuális valóság, és genetikailag tervezett emberek szaladgálhatnának benne, addigra úgysem ezek lesznek a fontos kérdések.

Székely László: A film végét - amikor a hõs egyedül marad - én úgy értelmezem, hogy végsõ soron magányosan állunk szemben az örök titokkal, saját létezésünk titkával. A film által sugallt megoldás egyfajta álüdvözülés, mert a halál pillanatában a hõs értelme beolvad a kozmikus értelembe, ami már egy misztikus aktus - engem némileg Spinoza panteisztikus elméletére emlékeztetett, mely szerint az emberi értelemnek van egy  hallhatatlan összetevõje, mely Isten intellektuális szeretete révén Isten végtelen és örök kozmikus értelmének részévé válik, s így a halál után is fönnmarad. Álüdvözülés ez az üdvözülés, mert hiszen az üdvözülés keresztényi fogalma a lélek s nem egyszerûen a puszta intellektus üdvözülése.
- Tudományos körökben komolyan felvetõdött hogy esetleg a földi élet is földön kívüli eredetû - elsõsorban a Marsra gondolnak, amit a sci-fi mindig is benépesített.

Galántai Zoltán: Egy francia gróf 1821-es elmélete szerint az élet úgy keletkezett hogy holdbéli vulkánokból kõdarabok lökõdtek ki és leestek a Földre. Az elképzelést aztán a pánspermia-elmélet tette népszerûvé a 20. század elején. Ezzel egyetlen nagy gond van, hogy ha feltételezzük hogy az élet a Földön kívülrõl érkezett, azzal nem magyarázunk meg semmit: akkor az lesz a kérdés, hogy ott hogyan jött létre. Ugyanez vonatkozik az értelemre is: a film szerint földönkívüliek hozták nekünk. De õk hogyan lettek értelmesek? Egyébként Daniken elmélete szerint is földönkívüliek avatkoztak be - talán genetikai manipulációval is - az emberiség egy korai korszakában. Hagy ne minõsítsem.

Székely László: Természettudományos szempontból a pánspermia-elmélet felesleges plusz hipotézis, hiszen az élet keletkezésének a kérdésére nem ad választ, viszont felvet egy újat, nevezetesen azt, hogy hogyan maradtak életben ezek az organizmusok a világûr barátságtalan körülményei között. Másfelõl viszont nagyon érdekes hogy a világegyetem porfelhõiben kémiailag már eléggé elõkészült állapotban van az anyag, amennyiben igen bonyolult, szerves jellegû szénhidrogénvegyületek is jelen vannak. Elképzelhetõ, hogy ha valahol egy Föld-típusú bolygó létrejön, azon szénhidrogének is vannak. Tehát eddig a szintig van valami egyetemessége a szén alapú élet létrejötte irányába mutató tendenciáknak. Ma az uralkodó nézet az, hogy az élet, ha nem is csak a Földön létezik, de semmiképpen sem általános és tipikus jelenség, és nagyon kicsi valószínûséggel van jelen a kozmoszban.

- Az Ûrodisszea mítosza szerint a 20. század végén megint beavatkoznak a földönkívüliek hogy az emberiség az értelem egy új szintjére lépjen - ezzel szemben ma a biokibernetikus evolúció híveinek tábora hangosabb, akik szerint az emberiség a saját maga által teremtett, mesterségesen intelligens gépekkel szimbiózisban fejlõdik tovább.

Galántai Zoltán: Ami HAL-t, a szuperszámítógépet illeti, Clarke nagyon primitíven képzelte el a mesterséges intelligenciát - akkoriban azt gondolták hogy ha egy gép átmegy a Turing-teszten, akkor az értelmes. Ez filozófiailag enyhén szólva vitatható, túlságosan antropomorf elképzelés. Számomra a 2001 Ûrodisszeában az volt az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor Dave kikapcsolja HAL-t, és az elkezd butulni - mindazonáltal a jelenet azt tükrözi, hogy Clarke azt gondolta, amennyiben egy gép átmegy a Turing-teszten, akkor értelmes, tehát tudata és érzelmei is vannak. A valóságban nagyon könnyû megtéveszteni az embereket: amikor Weizenbaum megírta az elsõ beszélgetõprogramot - az mindössze 16 kilobyte körüli, tehát elég kicsi volt - meglepõdve tapasztalta hogy a titkárnõje kiküldte a szobából, mert kettesben akart maradni a számítógéppel. Késõbb írtak egy másik programot, ami a bomlott értelmet szimulálta, a kettõt összeengedték, és nagyon jól elbeszélgettek. Ha az a kérdés hogy gondolkodhat e egy gép egyáltalán, akkor én azt mondom hogy az értelem egy epifenomén, ami megfelelõen komplex struktúrák esetén létre fog jönni - más magyarázat nincs rá.

Székely László: Egy hibás program gyakran úgy viselkedik, ahogyan egy megzavarodott ember. Egy nagyon bonyolult rendszer, amelybe bekódolták az emberi viselkedés imitációját is, szerintem igenis viselkedhet oly módon, ahogyan HAL viselkedik a filmben. Annak idején sokat cikkeztek arról, hogy primitív sakkozógépek létezhetnek, de azt a fajta leleményességet amire egy sakkvilágbajnok képes, a gépek soha nem érik el. Ma már azt látjuk hogy igenis elérik.

- De nem kreatív módon, egyszerûen csak rengeteget számolnak...

Székely László: Lehet hogy az emberi agy is csak számol. A valódi kérdés az, hogy csak ennyi lenne-e az emberi értelem, a kalkulativitás, ami pl. a sakkhoz vagy a technikai problémák megoldásához szükségeltetik - vagy van egy olyan plusz tartalma, ami valahogy a reflexivitáshoz, az önreflexióhoz, a csodálkozáshoz kapcsolódik. Van egy olyan irányzat az értelemfelfogásban, hogy ha elég komplex, az emberi értelemhez hasonlóan funkciónáló struktúrákat tudunk létrehozni, akkor azok már az emberhez hasonlóan érzõ, s önmagáról reflexív módon tudó értelmes lények lehetnek, de én ezt nem fogadom el. Bár úgy vélem, az értelmi - és általában a lelki folyamatok - szigorúan anyaghoz kötöttek, s testi-fiziológiai folyamatokként is nyomon követhetõek, , az emberi személyiség mint a testi, lelki és értelmi mozzanatok egysége mégiscsak több mint puszta fizika és fiziológia. Szigorú anyaghoz kötöttsége ellenére is van valami olyan specifikuma, ami fizikailag és fiziológiailag megragadhatatlan. Tehát nem föltételezem azt, hogy van bennünk valami, ami az anyagtól független volna, s mintegy kormányozná testünket.  Ám mégis, a lelki és értelmi folyamatoknak pusztán az „anyagtudományok” –a fizika, kémia, biológia, fiziológia, neurológia, stb,  - által nyújtott lerása éppen ezek lényegét, „mibenlétét” nem tudják megragadni. Bár lelkünk és értelmünk anyagi folyamatok révén létezik és funkciónál, mégsem redukálható a puszta anyagra, sem azok funkcióira vagy folyamataira.  Hiába is állapítaná meg egy fiziológus valakinek a testi folyamatait figyelve, hogy az illetõt örömérzet tölti el, hiába is lenne képes fiziológiailag maradéktalanul érteni és visszadni, hogy mit is jelent ez az örömérzet, valójában fogalma sem lenne róla, hogy mi is ez az érzés, ha õ maga, mint szubjektum, mint személyiség nem részesült még benne.
 Továbbá az ember nem csak kalkulál, számolgat, hanem megéli a világot, s ez áthatja értelmi tevékenységét is. A nagy hatékonyságú sakkozógépek vagy más meterséges intellegenciák a kalkulációban lehagyhatják ugyan, ám azzal a teljességében talán sohasem megragadó plusszal, amitõl értelmünk emberi, e gépek nem fognak rendelkezni.  A puszta hideg, kalkulatív értelem és a reflexív emberi értelem közötti ezen feszültség is ott húzódik valahol mélyen, kimondva-kimondatlanul Kubrick filméjében és Clark regényében.
 

Szilágyi Ákos: A modern pszichológia egyik irányzata, a behaviorizmus szerint az emberi viselkedés - beleértve az értelmi viselkedést is - panelekre szedhetõ, mint egy számítógépprogram. Kérdés hogy az emberi intelligencia természetesnek tekinthetõ e egyáltalán - mert ugye az ember nem más, mint a természetbõl, és minden természetadtából való folytonos kivetkõzés. A bibliai Ádám-történet arról szól hogy az ember rájön arra hogy pucér, és elszégyelli magát - ez különbözteti meg az összes többi lénytõl. A kérdés az, hogy a mesterséges intelligencia esetében bekövetkezhet e ez az öntudatra ébredés. A filmben különbség van a mesterséges intelligencia, és a fõhõs halála között: kiderül hogy a gépnek nincs halálélménye, kikapcsolható. Ezen lehet még egyet csavarni: ahogyan Dave az ember által teremtett mesterséges intellienciát kikapcsolja, ugyanúgy kapcsolja ki (vagy be?) õt is valami, amit mi nem érthetünk.

- Ezzel szemben egy 2000-es kultmoziban, a Mátrixban már a gépek kapcsolgatják ki-be az embereket. Szerintetek lesz akkora ereje ennek a mítosznak, mint az Ûrodisszeának volt?

Galántai Zoltán: A Mátrixxal az a baj, hogy logikailag nem áll meg a talpán: ha feltételezzük hogy a gépek tökéletesen szimulálni tudják a valóságot, miért gondoljuk hogy ebbõl a szimulációból kiszabadulva nem egy másikba kerülünk? Abban a pillanatban amikor az egyik szinten kétségbe vonjuk a minket körülvevõ valóságot, a másik szinten sem fogadhatjuk el azt.

Szilágyi Ákos: Nem láttam a Mátrixot, de a mai sci-fik már egész másfajta kérdéseket feszegetnek mint az Ûrodisszea. Az identitás kérdése foglalkoztatja õket. Az ET-vel kezdõdött ez a tendencia, de ilyen a Szárnyas Fejvadász és a Terminátor is. Az ezredvégi társadalomban ez az új erkölcsi kérdés, a kisebbségek helyzete, a másságnak nevezett problémacsomag. Hirtelen mintha belül fedeznénk fel a marslakót.

Székely László: A fantasztikus regények világában gyakran felfedezhetjük a földi problémák projekcióját. A Hold elérése után a világûr felé való terjeszkedés transzcendens motivációja mintha csökkent volna - helyette itt a kibernetikus tér. A virtuális valóság megjelenése óhatatlanul felveti azt a régi filozófiai kérdést, hogy honnan tudhatom hogy a valóság nem képzelõdés vagy álom. Honnan tudhatom hogy amit érzékelek, nem csalódás csupán? A következõ század emberének feltehetõen nem az lesz a fõ problémája, hogy ilyen HAL-típusú gépeket hoz létre, és azon gondolkodik hogy akkor most ez a gép igazán érez e, vagy csak imitálja, hanem a kibertér és a genetikai manipuláció által felvetett kérdések tömkelege. Ötven-száz éven belül a megszületendõ ember elvben ugyanúgy manipulálható lesz, mint ahogyan a virtuális valóságban manipulálhatunk - gondoljunk Huxley Szép új világára.