A szubkultúrák hullámai magukkal sodorják nyelvüket, szókincsüket. Gettó-rapet kattog a szõke kamasz, Batman-stílusban beszél a kenyai gyerek.

Tök állat — vartyogja felváltva Beavis és Butthead a bunkóságot a zsenialitás határáig tupírozó gigagusztustalan rizsájuk vezérmotívumaként. „Tök sirály” - nyihogják a South Park pacapacákjai, és néha lazítanak egyet a stiláris monotónián, mondván: „tök ász”.
Legalábbis ez fut a sûrû szlengszósszal nyakon öntött animációs filmek magyar feliratszalagjain. Az angol szlengdömping megértése csak keveseknek adatik meg. De nem is szükséges. A magyar nyelv e tekintetben világszínvonalú választékkal szolgál. Beavis és Tsa. meg a South Park-lakók ha korábban érkeznek a honi képernyõre, azt mondták volna: klassz. Vagy kafa, klafa, kassa. Esetleg: menõ. Vagy csúcs, bika, fasza. Sõt: ócseny fasza. Továbbá: frankó, haláli, acélos, NBI-es, penge. És hogy ki ne maradjon: baba.
Mindez a filmszöveg-fordítók döntésétõl függ, és igencsak nehéz eldönteni, vajon létezõ csoportnyelvi fordulatokkal élnek-e, vagy (egymást túllicitáló) egyéni találmányaik válnak a képernyõ tömegbefolyása révén csoport- majd egyes esetekben köznyelvvé. A filmszöveg-fordítói lelemények terjedése, az egyes fordulatok fel- és eltûnése afféle sikerekkel és bukásokkal tarkított nyelvújítási folyamat. E folyamatban a kultuszfilmek és a nézõk nyelvezete ködös, alig-alig megragadható mechanizmusok révén oda-vissza hat egymásra.
Ugyan ki tudná megmondani — csak egy példát ragadván ki a fentebb említett tökök közül — vajon elõbb lett-e az azonosíthatatlan „nép” ajkán az „okés, klassz, menõ”jelentésû „király”-ból nyelvbotlás vagy ellenállhatatlan nyelvfacsaratkényszer révén „sirály”, és a kész panel röppent a képernyõre, avagy fordítói lelemény eresztett gyökeret a nézõkben, és így támadt a korábban nem létezett divat. Avagy mi volt elõbb, a tyúk (ha úgy vesszük, a sirály távoli rokona) vagy a tojás?  Azt mindenesetre tudjuk, hogy nem tudjuk, hogy tudjuk-e.
A szubkultúrák és a média ping-pongja a mozgókép világán kívül is jelentkezik. A Harry Potter-regények tömegsikere nemcsak hihetetlen példányszámokat hozott, hanem — Magyarországon is — egymást értõ olvasók hadát késztette arra, hogy „muglinak” nevezzék közönséges, varázslat nélkül vegetáló embertársaikat, és gyerekhadakat mozgósított arra, hogy kipróbálják a „kviddicset”, a regénybeli varázslótanoncok seprûnyélen vívott labdajátékát. Vagyis a regény csoportképzõ erõvel bír, sõt szubkultúrát teremt.
Az érzékeny oda-vissza játék leglátványosabb és hatásosabb variánsa természetesen az, amit a mozgókép — elsõsorban a televízió — gerjeszt. És persze nem csupán a nyelvi szinten (melynek honi kulcsfigurái a hihetetlenül leleményes, olykor nem a szövegekre, hanem egymás túllicitálására összpontosító fordítók).
Amikor egy-egy filmprodukció (Hollywood és nem más) vagy televíziós sorozat (komoly háttérrel rendelkezõ csatorna) esetleg lemezkiadó (a nagyok közül) valamelyik szubkultúrára koncentrál, azt nem tiszta altruizmusból teszi, hanem azzal a céllal, hogy a szubkultúrát beemelje a fõsodorba. Itt aztán a „beemelt” szubkultúra óhatatlanul megszelídül, radikalizmusa felhígul, a kommercializálható elemek megtalálják fogyasztóikat. Mindez természetes, sokszor lejátszott mérkõzés - a jelen századforduló fõsodra akár e tarka, egymással nem vegyülõ szubkulturális elemek halmazaként is leírható.
Mindennek lehetnek áldásos, az általános tolerancia irányába mutató hatásai is. Az Egyesült Államokban a fekete világ jelentkezése a „mainstream produkciókban” csak a hatvanas években vált érzékelhetõvé, s kezdetben hökkenetet váltott ki, hogy az eladdig csupán folklorisztikus színfoltként kezelt fekete kultúra és a hozzá tartozó dialektus — humoristák és parodisták kedvelt céltáblája (fehér embernek „négerül” megszólalni tuti siker, épp ahogyan „cigányul” beszélni egy magyar kabaréban) — szétfeszíti a  ketrecének rácsait, és valódi, olykor rémítõ és mindenképpen elgondolkodtató arcát mutatja. Ezen az arcon egyetlen vonás sem emlékeztet a korábban elfogadott, dalos kedvû, dolgos, derék — és persze kiskorúként kezelhetõ — négerekrõl kialakított képre. Hasonló folyamat zajlott le más etnikai csoportok, majd a homoszexuálisok kultúrájának „beemelésekor” is.
Késõbb — hogy csak néhány példát említsünk — kultuszzenévé vált a radikális gettó-életérzést megfogalmazó rap (a rapklip pedig filmes közhellyé), és divathullámot gerjesztett a hozzá tartozó viselet. Kultuszfilmmé lett a kábítószeres al- és belvilágban játszódó Trainspotting. Kötelezõ iskolai anyaggá lépett elõ a kilencvenes évek elejéig holtában is sátánként kezelt Malcolm X-rõl szóló Spike Lee-féle életrajz-vázlat. Mindezek a hullámok magukkal sodorták nyelvezetüket, szókincsüket, s ezek utat találtak a köznyelvbe, meg az értelmezõ szótárak lapjaira.
A megszokottól és elfogadottól radikálisan eltérõ stílusok, csoportok, életmódok követelnek és nyernek bebocsáttatást a valaha egyszínû, most pedig tiritarka patchworkre emlékeztetõ kultúregészbe. S ha már ott vannak, terjednek, szaporodnak, sokasodnak, és befogadóik révén, szubkultúrákat teremtenek. Batmanesdit játszó kenyai gyerekeket. A budai elitiskolákban gettó-rapet kattogó szõke kamaszokat. Rambo-jelmezben valódi mészárlásra induló délszláv zsoldosokat, akiknek tetteirõl azután film készül...
Mind reménytelenebb annak meghatározása, hogy kulturális értelemben mi a „fõ” és mi a „mellék”, mi a „magas” és mi a „mély”. Csak az biztos, hogy e rohamos relativizálódás során lassanként a korábban viszonyítási pontként kezelt magaskultúra is szubkulturális pozícióba kerül.
Tök sirály.