Miért és hogyan fognak fegyvert emberek eszmei zûrzavar idején.

Három földrészen forgatta második játékfilmjét Fekete Ibolya. Akárcsak az itthon és a nemzetközi fesztiválokon elismeréssel fogadott Bolse Vita, a magyar-horvát-ARTE-chilei koprodukcióban készülõ Chico is a közelmúlt és napjaink emberi kataklizmái közé vezet.

— A Chico, magyarul fiú vagy kölyök, egyelõre csak munkacím. Kire utal?

— A film egy fiatalember útját követi a Latin-Amerikában töltött gyerekkortól kezdve, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójának forrongó, politikai küzdelmekkel és forradalmakkal feszült légkörében zajlik: Che Guevara még ott menetel a halálba a szomszédos hegyek között, Salvador Allendének lehet integetni a mindennapos, lelkes tüntetéseken... Ebbõl az átfûtött gyerekkorból érkezik hõsünk a hetvenes-nyolcvanas évek — legalábbis langyosnak nevezhetõ — Magyarországára, ahol semmilyen harc nem folyik semmilyen eszméért, és ha valamit, hát a konfrontációt mindenki igyekszik nagy ívben elkerülni. Aztán egyszer csak, néhány évtized, mondjuk így, „nyomott” békéje után minden felbolydul és kitör a harc, nevezetesen a délszláv háború. Hõsünk útja egyenesen vezet oda, a horvát oldalra.

— A Bolse Vita elõzménye Az apokalipszis gyermekei címû dokumentumfilm volt. Ezúttal is valóságos történetbõl született az ötlet?

— Hogyne, az alaptörténet Eduardo Rózsa Floresé — eléggé ismert is a médiából —, az õ életútjának fõbb állomásaira és helyszíneire épül. Annyira ritka képlet ez, hogy ilyet kitalálni nem is lehet. Ami azonban létrejön, az fikció, ahogyan ez már játékfilmeknél lenni szokott, nem azonos az õ élettörténetével. Eduardo nagyvonalúan bocsátotta rendelkezésemre a történeteit.
Tovább cifrázza a képet, hogy a film fõszerepét is õ játssza —  színészként, azt a figurát, azt a személyiséget alakítja, akit én megírtam. Remek színészi képességekkel rendelkezik, és végül is sokkal jobban oldotta meg a feladatot, mint ahogy amatõr szereplõtõl remélné az ember. Egyébként kerestem én hosszasan színészt a szerepre, és voltak is kitûnõek, de ezt a különös kombinációt, a „latinság” és a közép-kelet-európaiság keverékét valaki vagy hordozza magában, vagy hiába minden igyekezet. Amúgy sem nagyon hiszek abban, hogy például a mégoly zseniális amerikai színészek hihetõen játszanának, mondjuk, oroszokat. És még valami, ami egy ilyen jellegû filmnél nagyon sokat számít: Eduardo hallatlanul otthonosan  mozog a legkülönfélébb terepeken és közegekben.

— Hol készültek a felvételek?

— Horvátországban, Chilében, Albániában, Izraelben és itthon — valamiképpen a végeken. Ezt így elõre végig sem gondoltam, menet közben csapott meg mindnyájunkat, hogy mennyire elképesztõ világokban járunk — kicsit tudálékosabban fogalmazva: mennyire furcsa fénytörésû változatai annak a kultúrának, amelyet ismerni vélünk.  Nagyon intenzív élmény volt, amellett hihetetlenül nehéz feladat is, mert rendkívül kevés pénzbõl gazdálkodtunk. Az impozáns koprodukciós lista ellenére is csak egy erõsen „low budget” költségvetést sikerült összekaparni, különösen a vállalkozás nagyságához képest. Jószerivel gyalog mentünk Albániába és úszva Chilébe. De hát ezek fantasztikus helyek, úgyhogy az anyag meglehetõsen látványosnak ígérkezik, nem kis mértékben Jancsó Nyikának és a második — olykor BETA — kameránál dolgozó Erdély Mátyásnak, valamint egy kivételesen eltökélt és leleményes stáb tehetségének köszönhetõen. Mint általában, itt is rengeteg emberi energiával és találékonysággal kellett ellensúlyozni a pénzhiányt, mégpedig oly mértékig, hogy végig az volt az érzésem: utoljára lehetett így leforgatni egy filmet. Nem lenne szabad pusztán a stáb áldozatkészségére alapozni a produkciót egy olyan világban, ahol egyébként minden marhasággal egy rakás pénzt lehet keresni. Másfelõl rendkívül inspiratív, ha rákényszerül az ember, hogy — a szokásos elõkészítés híján — annyit próbáljon az adott világból belelapátolni a filmbe, amennyit csak bír. Ez mindenesetre igényel bizonyos dokumentarista elszántságot.

— Forgatókönyvbõl dolgozott?

— Hogyne, ez egy megírt történet, megírt jelenetekkel. De  sokszor tényleg mintha dokumentumfilmet forgattunk volna. Részben a helyszínek miatt — példának okáért egy horvát háborús terepet létrehozni csak csillagászati összegekért lehetne, de nem is érdemes. Gyorsan forgattunk, amíg még lehetett, az utolsó megmaradt romok között, a helyszínekhez igazítva a jeleneteket. Gyakran igazodtunk amatõr szereplõkhöz, sõt, valóságos személyekhez. Skodrában például rekonstruálni szerettük volna azt a misét, amelyet tíz évvel ezelõtt a katolikus temetõben tartottak, mert a katedrális még sportcsarnokként üzemelt. És azzal a legendás öreg pappal, Don Simon Jubanival, aki akkor szabadult huszonöt év börtön után. Mármost ezt, nem lehet úgy, hogy „úrfelmutatástól tessék szíves lenni még egyszer”, tehát  valóságos misét forgattunk le dokumentumfilmes módra. Chilében szerettem volna egy muralt valamelyik jelenethez, ez a fajta politikai „falfestészet” az Allende-korszakban volt a csúcson. És a magyarnál nem kevésbé elszánt chilei stáb, isten tudja, honnan, elõhalászta azt a férfit, aki annak idején, 18 évesen a legzseniálisabb mural-festõ volt Santiagóban. És eljött, és huszonhét év után még egyszer odafestett a falra egy gyönyörû szép politikai plakátot, egy igazit, annak minden érzelmi erejével. Ilyenkor az embernek fogalma sincs, hogy játék- vagy dokumentumfilmet csinál-e. Késõbb megtaláltuk azt az archív felvételt, amelyen 18 évesen fest. Szeretnék sok archív anyagot használni, ezekhez ugyancsak igazodni kellett.

— A Bolse Vitában a történelem és a történet különbözõ technikával rögzített felvételeken jelent meg. Milyen szerepet szán a „kevert módszernek” új filmjében?

— Még jobban keveredik benne minden, mert nagyobb korszakot fog át a történet. A chilei évekrõl fekete-fehér nyersanyagra készültek a dokumentumfilmek, a kilencvenes évekrõl BETÁ-ra, de megpróbálunk magunk is belecsalni az anyagba Super 8-ra forgatott úgynevezett „családi amatõrfilmeket”. Annyira eklektikus és egyenetlen az a képanyag, ami ma ránk zúdul a világból, hogy azt remélem, megint csak elfogadtatja magát egy filmben a különbözõ anyagok efféle keveredése, nincs szükség valamiféle irodalmi logikára, mely megindokolná. Az összegyûjtött archív anyag különös tanulsággal szolgál. Sok szó esett már a televíziós dokumentum- és még inkább a híradó-snittek kiüresedésérõl — ahogyan látszatra egyre célratörõbbek és dramatikusabbak, úgy egyre inkább kilúgozódik a valóság- és igazságtartalmuk, önmagukban még csak nem is informatívak. Szembeszökõ a különbség, mondjuk a hetvenes évekbõl származó chilei és a kilencvenes évekbeli háborús anyagok jelentésgazdagsága között. Utóbbiak jószerivel bárhogyan értelmezhetõek, ritkán van kényszerítõ erejû, saját belsõ tartalmuk.

— Ha címkézni akarnánk, nevezhetnénk közép-kelet-európai kalandfilmnek a Chicót?

— Hát, elég kalandos a történet, de legalább ennyire szól eszmei kalandozásokról. Ez a térség telítve volt ideologizával, és hallatlan zavarodottság támadt, amikor ez az ideológia kipukkant. Támadt helyébe indulat és düh. Hogy a düh mikor indokolt és mikor pusztító, errõl csak érzeteink vannak, mércénk nincs rá. Ezekben a kérdésekben nagyon izgalmasan méri meg egymást ez a közép-kelet-európai közeg és egy azonos dilemmával küzdõ, de merõben más rugókra járó „latin” mentalitás. Nem valami nõies dolog, de engem nagyon erõsen foglalkoztatott a délszláv háború, Szarajevó ostroma óta sokat járkáltam háborús helyszíneken, mindig úgy éreztem, hogy oda kell mennem, ha meg akarom tudni, hogy milyen világban élek. Ma sem tartom ezt a háborút pusztán egy szörnyû, ámde lezárult epizódnak. Minden egyes szakasza folytatólagosan demonstrálja, mekkora tévesztésekkel reagált az az európai értékrend, amelybe minden reményünket vetettük. Nem a háborúról akartam filmet csinálni. Az érdekel, miért és hogyan fognak fegyvert emberek eszmei vákuum vagy éppen zûrzavar idején, amikor már csak a „terepen” érzékelhetõ valami percenként változó, ide-oda mozgó igazságféle. És egyáltalán: most akkor van háború, vagy nincs?