Ki menti meg a Mafilmet a teljes széthullástól? Az állam vagy egy magánbefektetõ? A kérdés hivatalosan még nem dõlt el, de a válasz egyre sürgetõbb. A július 1. óta hivatalban lévõ új vezérigazgató, Sipos Kornél több forgatókönyvvel is rendelkezik.

– Sikerült-e a kinevezése óta eltelt idõ alatt felmérni, hogy valójában milyen is a Mafilm gazdasági helyzete és milyen lépések szükségesek a talpra állításához?
– Kinevezésemkor a tulajdonosok azzal bíztak meg, hogy augusztus 31-ig készítsek átfogó helyzetképet a vállalat állapotáról, továbbá ennek alapján dolgozzak ki stratégiai tervet a válság megoldásának és a cég jövõbeni mûködésének lehetséges módjairól. Ez az anyag elkészült. Két egymástól alapvetõen különbözõ forgatókönyvvel számolunk. Az egyik szerint a Mafilm állami kézben maradna: ebben az esetben természetesen az államnak invesztálnia kell. A jelenlegi helyzet ugyanis minden szempontból tarthatatlan, akár az ingatlanok és az eszközök állagára, akár a szakma lelki, erkölcsi, morális állapotára gondolunk. Ez ugyanis egy minden szempontból megnyomorított cég és szakma. Ha viszont az a döntés születik, hogy az állam nem képes vagy nem akar jelentõs összeget a Mafilmre szánni, akkor – és ez a másik út – el kell adni a vállalatot, és a magántõkére kell bízni, hogy hozzákezdjen a szakma fejlesztéséhez. Bármelyik utat választjuk is, a cél az, hogy újra színvonalas körülmények között lehessen forgatni, s újra elindulhasson a szakképzés.
– Ezek szerint még korántsem eldöntött tény a kormányzat részérõl, hogy a Mafilm tartósan állami tulajdonban marad, ahogyan azt az Ön kinevezése kapcsán a sajtó írta?
– A kormányzati szándékot – miszerint a Mafilmnek állami tulajdonú intézménynek kell maradnia –Várhegyi Attila politikai államtitkár kommunikálta felém, viszont az ÁPV Rt. – amely a Magyar Mozgókép Közalapítvány mellett a cég közvetlen tulajdonosa – határozottan jelezte, hogy nem kíván a vállalatba több pénzt fektetni annál, mint amennyit eddig ráköltött, például azzal, hogy kivásárolta a TMA Kft. üzletrészeit, illetve a konszolidációhoz szükséges összeg felét rendelkezésre bocsátotta. Vagyis a kormányzati szándék tudomásom szerint létezik, azt viszont a cég közvetlen tulajdonosa nem igazolta vissza. Ezt a véleménykülönbséget azonban nem nekem kell feloldani, én csupán a lehetséges kiutakat próbálom felvázolni.
– Ha Mafilm tulajdonosa ezután is az állam marad, akkor a cég helyzetének rendezése, illetve a fejlesztés végig vitele vélhetõen a jelentõs állami beruházások közé fog emelkedni. Mégis, Ön szerint mekkora összegre volna szükség a cég talpra állításához és a majdani eredményes mûködtetéséhez?
– A Mafilm problémája csupán részprobléma az egész audiovizuális szektor problémájához képest, ami persze nem kisebbíti a Mafilm krízishelyzetének jelentõségét. A cég minden bajának orvoslása csak az egész audiovizuális szektor felkarolásával együtt képzelhetõ el, s csak egy komplex fejlesztési program keretében érdemes az államnak a vállalatba invesztálnia. Önmagában azzal, hogy új kameráink vagy nagyobb és hangszigetelt mûtermeink lesznek, a Mafilm problémáját nem oldottuk meg. Ettõl ugyanis a producerek még nem fognak több és jobb filmet készíteni, és Magyar Televízióban sem fog magától megindulni a játékfilm-gyártás. Vagyis a magyar televíziózás és rádiózás helyzete, a filmek és egyéb audiovizuális mûvek támogatási rendszere még mindig megoldásra vár. Tegyük föl, hogy az állam úgy dönt, ebbe a fába belevágja a fejszéjét. Ebben az esetben az az összeg, amelyre a Mafilmnek szüksége volna a talpra álláshoz, körülbelül 6,4 milliárd forint. Ez többek között magában foglalná az eszközállomány, az épületek fejlesztését és a cégcsoporton belüli cégek átalakítását.
– Az állami tulajdon azt jelentené, hogy a Mafilm – mint az állam kiemelt kulturális intézménye – a jövõben "a nemzet filmgyáraként” mûködne?
– Ha ezen az állami megbízásból készült filmek gyártását érti, akkor ebben az értelemben nem lenne a nemzet filmgyára. Ehelyett sokkal inkább a nemzeti filmgyártáshoz szükséges eszközök központja lenne, a filmek megvalósításhoz szükséges teljes infrastruktúrával fölszerelve, a konkrét gyártási folyamatokat pedig az egyes produkciós cégek végeznék. A célunk az, hogy megõrizzük mindazt a vagyont, ami az államé – a lámpákat, a kamerákat, a mûtermeket – továbbá megtartsuk és fejlesszük a filmes szürkeállományt is. Elképzeléseim szerint ugyanis a Mafilm berkein belül elkezdõdhetne egy magas színvonalú filmes szakképzés.
– Ez azt jelenti, hogy a Mafilm mintegy szellemi mûhelyévé, gyûjtõhelyévé válhatna azoknak a szakembereknek és elismert filmeseknek, akik alkalmasak arra, hogy a magyar filmet újra híressé tegyék? Vagy a vállalat sokkal inkább gyártóbázis lesz, a szakembereknek pedig az egyes önálló produceri cégeknél, stúdióknál lesz a helyük?
– Ha a szakembereken filmkészítõket – producereket, forgatókönyvírókat, operatõröket, világosítókat, berendezõket, maszkmestereket, kaszkadõröket – értünk, õk nem lesznek a Mafilm alkalmazottjai, vagyis ilyen értelemben a filmgyár nem gyûjtõhely lesz, hanem technikai gyártóbázis. A szakemberek együttese ugyanis mindig egy-egy produkcióra áll össze, aszerint, hogy a gyártó, a producer kikkel kíván együtt dolgozni a filmen.
– Ha a Mafilm fejlesztésére sor kerül, Ön szerint újra készülhetnek itt olyan nagyszabású produkciók, mint amilyen néhány évtizede A kõszívû ember fiai vagy Az egri csillagok volt? Törvényszerû lesz, hogy ha valaki ilyen filmet kíván készíteni, akkor azt a Mafilmben fogja forgatni?
– Nem feltétlenül. Piacgazdaság van, amelyben a produkciók gyártása, szervezése külsõ cégeknél történik, de remélhetõleg a Mafilm olyan technikai állományt, felszerelést fog tudni egy készülõ filmhez rendelkezésre bocsátani, hogy nem lesz érdemes megkerülni. De ha ebben a versenyhelyzetben a Mafilm technikai körülményeit rosszabbak és drágábbak lesznek, mint például Bécsben, akkor valószínûleg ott keresnek majd felszerelést.
– Tehát a Mafilm nem azért maradna állami kézben, hogy a jövõben is itt kelljen majd elkészíteni olyan nagyszabású, államilag finanszírozott filmeket, mint amilyen a most készülõ, Széchenyi életérõl szóló Hídember. Vagy ezért kell a vállalatot alkalmassá tenni ilyen munkák elvégzésére?
– Nem tudok olyan kormányzati filmtervekrõl, amelyeket az elkövetkezõ években meg kellene valósítanunk. A Széchenyi-film egy speciális, a millenniumra készülõ alkotás, amelyet a Mafilm fog gyártani. Ha a Mafilmet pusztán mint gyártó céget tekintjük, amely megszervezi a gyártást, szerzõdteti a szakembereket, akkor már ma is alkalmas is ilyen feladatok ellátására. Mivel a Hídember esetében a gyártáshoz szükséges pénz száz százalékban az államtól jön, úgy döntöttek, hogy egy állami cégen keresztül kívánják ezt a pénzt elkölteni, és így egy állami céget kívánnak vele segíteni. Ennek során a mi feladatunk az, hogy összetoborozzuk a stábot, szerzõdést kössünk annak tagjaival, és legyártsuk a filmet a Mafilm mûtermeit, lámpáit, kameráit felhasználva, feltéve, hogy azok alkalmasak erre. A cél ugyanis mindig az, hogy a film tökéletes legyen.
– A Mafilm legértékesebb ingatlana a fóti gyártóbázis, amelyet a vállalat korábbi igazgatója magánbefektetõ bevonásával – lényegében privatizáció útján – kívánt felújítani. Az ön tervei között milyen helyet foglal el Fót?
– A most elkészült stratégiai terv mindenképpel számol a fóti gyártóbázissal, sõt egyenesen arra épül, hogy Fótot felújítani és korszerûsíteni kell. Az ugyanis jelenleg a Mafilm legfontosabb ingatlana, tekintettel arra, hogy a Róna utcai telepen az ingatlanok 39 százaléka maradt a mienk, azok közül is a legrosszabb állapotban lévõ épületek. Abban az esetben, ha az állam úgy dönt, nem áldoz a Mafilmre, természetesen a fóti telephelyet is privatizálni kell. Addig azonban nem gondolkodunk magánbefektetõ bevonásában.
– A Róna utcai telep nagy része éppen az egyik kereskedelmi televízió, a TV2 tulajdonosának kezébe került. Korábban említette, hogy a televíziózásnak újra össze kell kapcsolódnia a filmgyártással. Ilyen kapcsolat csak a Magyar Televízióval és a Duna Televízióval képzelhetõ el, vagy a magántévék is szóba jöhetnek?
– Természetesen megvan az elvi lehetõsége annak, hogy minden televíziónak gyártsunk filmeket, gyakorlatilag azonban erre nem látok esélyt. A magántelevíziók soha nem fogják a Mafilmet megbízni, mert nem érdekük, mindegyiknek megvan ugyanis a saját gyártóbázisa. Az MTV és a Duna Televízió lehetnek a természetes szövetségeseink, az is igaz viszont, hogy egyelõre nemhogy a magántévékkel, de még a Magyar Televízióval sincs szerzõdésünk egyetlen filmre, mûsorra sem. Márpedig ez alapvetõ lenne a Mafilm fejlesztése szempontjából. Ha nem sikerül elérni, hogy rendszeres megbízásokat kapjunk, akkor csak hosszú távon fog megtérülni a cégbe fektetett pénz.
 – A privatizációval szemben olyan aggodalmak is elhangzottak a sajtóban, melyek szerint a filmes infrastruktúra külföldi kézbe adása esetén a hazai filmgyártás kikerül az ellenõrzésünk alól.
– Ezzel az aggodalommal nem tudok mit kezdeni. A hazai filmgyártásnak elsõsorban a piac ellenõrzése alatt kellene mûködnie, és ha ezt elfogadjuk, akkor fölösleges az aggodalom, hiszen minden józan befektetõnek az a célja, hogy sikeres filmeket készítsen. És ez a mûvészi igényû filmek esetében is igaz, ahol a fesztiválokon való megmérettetés lehet a siker fokmérõje. Azt kell tehát mondanom, hogy pontosan az lenne a jó, ha végre kikerülne a filmgyártás az ellenõrzésünk alól, és a piac venné át az irányítást. Aki ezt az aggodalmat kifejezte, feltehetõleg arra gondolt, hogy ha külföldi tulajdonosé lesz az infrastruktúra, akkor a magyar filmalkotók csak nagyon magas áron tudnak majd hozzájutni a gyártáshoz szükséges eszközökhöz. Ez természetesen olyan kérdés, amelyet majd a befektetõ dönt el, ha mégis a Mafilm értékesítése mellett döntenek, bár remélhetõleg erre nem fog sor kerülni.