Úgy fest, mintha Tornatore új filmjével egyszerre pályázna Benigni honfitárs újvilági sikereire és Fellini honfitárs elképesztõ hajóvállalkozásának ismétlésére.
Az 1900 legendája az Európa és Amerika között ingázó Virginia óceánjárón, annak is inkább a belsõ tereiben játszódó romantikus mese a talált gyermekrõl. 1900 onnan nyerte a nevét, hogy az 1900. évben született, a mondott hajó rakterében. A rosszéletû anya olasz lehetett, a jólelkû megtaláló és nevelõapa viszont oxfordi tanulmányok után állhatott be fûtõnek, mert hõsünk felcseperedvén hibátlan és választékos angolsággal fejezi ki magát; és ez nagyobb csoda a maga nemében, mint az, hogy zongoravirtuóz lett belõle, pedig nem folytatott zenei tanulmányokat és másmilyet sem, hiszen soha ki nem tette a lábát a hajóról, amelyen született. Pénz, siker, nõ külön és együtt is kevés volt ahhoz, hogy a kedvéért a szárazföldre lépjen.
Filmeseknek, kivált egy színes, szélesvásznú hollywoodi film rendezõjének nagy kihívás egy ilyen két és fél órás hajóút, apai-anyait beleadtak, hogy meglegyen a kellõ látvány, mozgalom, izgalom. Van itt elszabadult zongora – ez a film legjobb, Tornatoréhoz leginkább méltó jelenete –, fergeteges mulatság a fedélközben és fényes koncert az elsõ osztályon, plusz versenyzongorázás a jazz büszke feltalálójával.
Minden hiába. Ha Tornatore pályája (jelesül a Cinema Paradiso) azt példázza, hogy az olaszoknak nem feltétlenül áll rosszul a túláradó érzelmesség, akkor az 1900 legendájából az derül ki, hogy ezt csak a hazai filmmel együtt lehet Amerikába exportálni.
A legkínosabb mégis az, amit a zenérõl mond, gondol és mutat a film. Ilyen ordas közhelyekkel és lila elcsöppenésekkel a kereskedelmi televíziók tolksóiban szokták traktálni a nézõket. És tévedés volt Alessandro Bariccóval íratni forgatókönyvet csak azért, mert õ jókat írt már tengerekrõl, utazókról és csodabogarakról. Tévedés volt Tim Roth-ra bízni a fõszerepet, aki láthatóan feszeng e kiagyalt karakter bõrében. És tévedés volt Amerikába hajózni, mert az 1900 legendájából nem lett más, mint egy glancos, cukros és grandiózusan érdektelen film.
Rendezõnk mintha csak megirigyelte volna Benigni honfitársa újvilági sikereit: elindult hát õ is Amerikába a századforduló táján hajóra szállott sok-sok olasszal együtt, hogy egy amerikai ízlésû történettel Amerikában csinálja meg a szerencséjét.
Bori Erzsébet

Megint a régi recept: Woody Allen ezúttal is jól ismert témáit – sémáit –, motívumait veszi elõ és variálja. Ismét keveri a fiktív dokumentumfilm és a játékfilm elemeit, s töredezett történetét újra egyik kedvenc korszakába, a harmincas évekbe helyezi. Ezúttal is férfi és nõ kapcsolata, együttélése, a szexuális vonzalom természetrajza izgatja, de ez az alapprobléma kiegészül annak játékos vizsgálatával, hogy összeegyeztethetõ-e polgár és mûvész életformája, gondolkodásmódja, mik a mûvész önmegvalósításának lehetõségei és korlátai, s mindennek mi az ára.
Allen olyan hõst választ Emmet Ray, a világ második legjobb – valójában sohasem élt – gitármûvésze személyében, aki legtöbb eddigi teretményétõl eltérõen nem szorongó, különféle komplexusokban szendvedõ figura, hanem meglehetõsen gátlástalan lény, túlfejlett egóval, "nekem mindent szabad"-attitûddel. A jellemében, gátlástalanságában kicsit Agyament Harryre, külsõleg Nyikita Mihalkovra, beszédkészségét illetõen Fábry Sándorra hajazó nyalka, nõfaló, kedves link sorsát Allen meglepõ módon még erkölcsi tanulsággal is megfejeli. Hõsünk rádöbben drámai vétségére: csúnyán otthagyott kedvese, a némaságában, együgyû mosolyával sokban Fellini Gelsominájára emlékeztetõ Hattie volt az igazi. Sean Penn hiába alakítja parádésan Emmetet, s hiába ruházza fel õt Allen különös tulajdonságokkal – kedvenc foglalatossága a patkányokra lövöldözés, illetve a vonatok bámulása –, személyisége érdektelen marad. Mindazt, ami vele és körülötte történik, a hullámzó színvonalú, jobb, rosszabb epizódokat, anekdotákat, az ál-dokumentumfilmes interjúkat fokozódó unalommal nézzük. Allen – korábbi mûveihez képest, de önmagában is – nem tudott újat, eredetit mondani.
Gervai András

Az Éjfél a Jó és Rossz kertjében címû filmje kivételével Clint Eastwood legutóbbi rendezései – legyen a mûfaj thriller, western vagy romantikus szerelmi história – ugyanazon a talajon, hasonló alapállásból születtek: gerontomozi valamennyi, mind témájukban, mind pedig a megformáltság erejét tekintve. A nem is olyan rég még elnyûhetetlennek látszó, hetvenes éveit taposó sztár nem egy, a közelmúltban forgott opusának (Államérdek, Az igazság útja) nehézkességét elnézve, úgy festett, Eastwood végérvényesen lemarad az ifjabbak mögött a közönség kegyeiért folyó versenyfutásban.
Ám mindezt most cáfolni látszik: az Ûrcowboyok lendületes, ötletes, már-már fiatalos hevületû mozi. A cím félreérthetetlenül utal rá, egyszerre rendhagyó és tradicionális buddy-movie-t, sci-fi köntösbe öltöztetett westernt látunk; elhanyagolható apróság, hogy ezúttal nem gengsztereket vagy vadlovakat, hanem egy elkószált mûholdat kell befogniuk hõseinknek. Az 50-es években ûrsétára kiképzett Deadalus csoport négy tagja végül nem juthatott el a kozmoszba. Évtizedekkel késõbb azonban lehetõségük adódik erre: amikor elszabadul egy mûhold, melynek vezérlõrendszere a Deadalus vezetõjének tervei alapján készült, a NASA a veteránokat küldi a hiba kijavítására.
A film bõ elsõ fele az akció megszervezését tárgyalja, sziporkázó gegek és szellemes, a helyzetkomikum számos formáját kiaknázó elõadásban – Eastwood egész eddigi életmûvében nem robbant annyi poén, mint itt, e rövidke órában. A remek szereplõgárdának oroszlánrész jut ebben: noha Eastwood színészként õrzi mord tekintetû sztalker-imidzsét, a többiek – különösen a csoport Casanováját adó Donald Sutherland – örömmel csinálnak paprikajancsit magukból.
A második részben új vágányra áll a film, a sztori Az igazak és az Apollo 13 nyomvonalán halad tovább, a humor lassan elpárolog a történetbõl, s a speciális effektek veszik át szerepét. Az ötletes vonalvezetésû, életteli forgatókönyv itt veszít erejébõl, de a papírízû fordulatokért kárpótolnak a míves digitális effektusok. A stílustörést ugyan megsínyli a film, az Ûrcowboyok mégis delikátum: Eastwood a nyugdíjas-korhatáron túl is bírja szuflával, sõt köröket ver olyan kollégáira, akik az unokái lehetnének.
Pápai Zsolt

Az Eisenhower-éra kifulladását hozó 1958-as év az amerikai gótika kísértetház-szubzsánerének tündöklõ esztendeje volt, amelynek egét egy ikercsillag fénye ragyogta be: Shirley Jackson San Francisco-i írónõ papírra vetette Haunting of te Hill House címû kitûnõ horror-regényét, William Castle peremhollywoodi rémrendezõ-producer pedig a matiné-közönség nagy örömére bemutatta a kétes értékû pályafutásának egyik csúcspontját jelentõ House on the Haunted Hillt. A két alapmûvet nemcsak a mûfaj, a téma és gyanúsan összecsengõ címük rokonítja egymással: negyven évvel késõbb gyakorlatilag egyszerre porolták le õket a stúdiórendszer anyagbeszerzõi, hogy a digitális effekt-virtuózok egy újabb játszótéren is kipróbálhassák tudásukat. Jan de Bont CGI-bolhacirkusza, az Átok csupán tûnõ árnyéka lett Jackson klausztrofób klasszikusának, amelybõl Robert Wise pixeldémonok nélkül is szokatlanul nyomasztó, eredeti filmverziót forgatott még 1964-ben, szóval duplán kár volt a visszatapsolásért. A zsáner iránt sokkal fogékonyabb William Malone, aki inaséveit a Mesék a kriptából tévésorozatnál töltötte, eddigi mozifilm-pályaképét pedig fõként az Alien-sztori változatos verziói alkotják (Scared to Death, Creature), szerencsére több invencióval és háttérismerettel vágott neki a Castle-remake-nek, és a hajmeresztõ kompjutertrükkökkel szemben inkább az ódivatú borzongatás módszereit részesítette elõnyben.
Az új változat kontúrjaiban híven követi az eredeti forgatókönyvet, csupán a méretek változnak: Castle elhagyatott szellemtanyájából Malone-nál zord kõszirten magasodó kihalt elmegyógyintézet lesz, ahol néhány legyilkolt rokon-lélek helyett kegyetlen emberkísérletek áldozatainak bosszúszomjas kísértetei lesnek az egyéjszakás túlélõtúra résztvevõire, akik jutalma tízezer dollárról kerek egymillióra gyarapodott. Bár a szereplõk többsége a tinihorror-szabványt követi, a két fõhõs bõven kárpótolja a nézõt: Geoffrey Rush könnyed, szellemes Vincent Price-játéka láttán még Tim Burton is sírva fakadna a meghatottságtól ("Ez a ház ÉL!"), Famke Janssen pedig biztos éremesélyes lenne a filmtörténet Fekete Özvegy-figurái közt megrendezett karizma-versenyen. Az érdemek tetemes része azonban mindenképp a rendezõé: míg Castle annak idején a közönségét lelkiismeretlenül manipuláló házigazdával azonosult (a vetítéseken például adott jelre egy foszforeszkáló óriáscsontváz repült át a nézõk felett), Malone az alanyaiból szakavatott kézzel részeket kimetszõ Wannacut ("Vágnivágy") doktor szerepét osztotta magára. A gátlástalan mennyiségben leforgatott jelenetek közül utólag remek érzékkel vágta ki a felesleges hajszákat, erõltetett humoros közjátékokat, sõt a drága digitális effektek jelentõs hányadát is. A boncasztalon maradt végeredmény egy önfeledt videoklip-gore hibrid, ideális éjszakai kikapcsolódás így Halloween idején.
Amelynek végén új nap virrad az óceánból Hollywoodra.
Varró Attila

Kérdezz, felelek. Brazília? Pelé. Rió? Karnevál. Helyben vagyunk. A tótumfaktum pózába beleöregedett futball-ikon és a flitteres-konfettis, rezgõ húsú hastáncosnõk – Postcards from Brazil. A Terítéken a nõ ilyen képeslap: egyik sarkában a naplementével, a másikban a hajnal derengõ fényeivel, a harmadikban tábortüzes tengerparti rituálékkal, a negyedikben a helyi konyha csodáival. Színekbõl, dallamokból, illatokból építkezik a film. Hogy mégis több, mint az országimázs-központ megrendelésére készített promo, az a két fõszereplõ – az Almodóvar-üdvöske, Penelope Cruz és a számunkra ismeretlen sorozat-színész, Murilo Benicio –, illetve a színészeire koncentráló dramaturgia és rendezés érdeme.
Cruz Isabella, az egyensúlyzavarral megvert és csodás konyhamûvészettel megáldott mesebeli királylány, akit csúnyán megcsal hitvese, Toninho a trubadúr-királyfi. A lány összetört szívvel egy messzi királyságba (San Francisco) bujdosik, s hogy felejtse szerelmét, bánatát fõztjeibe fojtja. Az eredmény nem is marad el, Isabella mesebeli gyorsasággal a helyi "Fõzõcske, de exotikusan" sztárjává válik. A bûnbánó királyfi persze asszonya nyomába ered, de az "így éltek, míg meg nem haltak"-ig, mint minden valamirevaló mesében, sok a leküzdendõ akadály. Az ízléssel megfestett képeslapon lassan feltûnnek az emberi arcok is. Senkit sem érhet váratlanul, hogy közülük is a legmaradandóbbak a törékenységet a latinos vitalitással ötvözõ Cruz kisasszony arcai. Legyen éppen durcás, vigasztalásra váró, széles mosolyú vagy lebiggyedt ajkú – a Cruz-pofival nehéz betelni. Végül is a Terítéken a nõ – konyhai hasonlattal élve – jóízû film. Nagyon édes, de szacharinmentes szórakozás.
Köves Gábor

A film alapötlete bárgyú, csak arra jó, hogy az alkotók igazoltan megvalósíthassák dédelgetett látványterveiket. Nem baj, így a nézõ legalább több energiát tud szánni a fantáziavilág különleges részleteinek befogadására, mint a történet hihetõségének kibogozására. A film középpontjában egy olyan berendezés áll, amely lehetõvé teszi az avatott szakember számára, hogy a másik ember tudatában, képzeletében barangoljon. A kómába zuhant paciensek álomvilága pedig gyönyörûségében félelmetes: így kapcsolódhat össze a mûfaji követelmény az attól elkanyarodó alkotó vággyal. Az utazó-pszichológus (lélekbúvár!) Catherine nem csak megfigyelõje a beteg elme képeinek, hanem abba behatolva, meg is reparálja a zabolátlan képzeletet. A filmben tesztelt pszichopata sorozatgyilkos álomvilága Buñuel, Dalí, vagyis a szürrealisták képeinek és ötleteinek idézetétõl hemzseg, Lynch és Tarkovszkij világát keveri: tiszta õrület! Mindez pedig meg van fejelve a határtalan kegyetlenkedés és undor habzsolásával dolby-sztereóban. Nevetésre csak a túlzások túlzása láttán fakad a nézõ: képzõmûvészeti alkotások ihlette béltekerésbe fog a sorozatgyilkos – persze csak az álom álmában. Valószínûleg senki sem a történetre emlékszik majd a film után, hanem a leírhatatlan képhalmazra, ami bár nagyon színes, mégis az alkotók végleteket sugalló (fekete-fehér) gondolkodását tükrözi. Igaz, a lelket filmre vinni nehéz, fõleg ha inkább a korszerû kivitelezés kényszere dominál, mint a mélyre hatolás szabadsága. Mindezek ellenére nézni és hallgatni jó a filmet: butítóan üdítõ kikapcsolódás a való világból, szórakoztató látni sokkal szebb õrületet a sajátunkénál. Az ember szinte kedvet kap rá!
Vidovszky György

Noha John Travolta, a gonosz fõszereplõ (és az egyik producer) cáfolja, hogy a filmnek bármi köze lenne a szcientológiához, az irodalmi alapanyagot mégiscsak az elhíresült vallás alapítója, Ron L. Hubbard jegyzi. Igaz, jegyez õ más, talán sikeresebb sci-fiket is…
“A film egy olyan Földön játszódik, amilyet még senki sem látott” – ezt meg Roger Christian, a rendezõ nyilatkozta. Aztán így folytatta: “Bár a történet ezer év múlva zajlik, nem a hagyományos jövõt ábrázolja.”
A “nem hagyományos jövõ”: bolygónkat (immáron több száz éve) egy ellenséges planéta sátáni lakói, a psziklók kerítették hatalmukba. Elpusztult az emberi civilizáció, a maradék túlélõk törzsi szinten, kies völgyekben kései Tarzanként, Apokalipszis utáni, de leginkább õsidõk elõtti Vörös Szonjaként vegetálnak. Mindenütt a hajdani dicsõség-kapzsiság halódó jelei. A nem vadonélõ homo sapiensek pedig a Star Trek klingonjaira kísértetiesen hasonlító psziklonok rabszolgái. És (természetesen) ekkor jõ az ifjú megváltó, a rettenthetetlen harcos, az eposzok hõse… Csodák csodája (sõt, ilyet se látott még senki): õ gyõz!
Máskülönben a történetbonyolítás bosszantóan lineáris, a képi világ még a sablonos sci-fikét is alulmúlja. Egyedüli pozitívum Travolta és Forest Whitaker színészi játéka.
Na meg az elképesztõ ostobaság. Amikor egy mû(alkotás) már annyira rossz, hogy attól jó.
Kömlõdi Ferenc

Jellegzetes amerikai kisvárosi környezet, középosztálybeli, finoman konzervatív család és annak renitens lánygyermeke, aki – kellõ mennyiségû alkohol és kisebb mennyiségû "dopping" hatása alatt – éppen születésnapi zsúrját fullasztja botrányba. Ezzel indul az egyik legújabb amerikai szuperprodukció, a 28 nap. Lopott limuzinnal landolás egy ház oldalában, bírósági tárgyalás pillanatképe és egy hónap kényszerpihenõ, aztán elvonókúra egy intézetben. Na itt kezd a meglehetõsen lapos és közhelyes film kissé izgalmassá válni. Furcsa figurák, csodabogarak, narkósok közé csöppenhet a légkondicionált helységben karszékén hátradõlve popcornt ropogtató feltehetõen teenager-korú nézõtábor. Persze csak úgy módjával. Kisebb hisztérikus jelenet a magány miatt, öngyilkossági kísérlet, aktusok látványa éppen bezáródó liftajtók mögött – merthogy mindkét nem képviselõi jelen vannak. És természetesen egy kezdõdõ románc, szemek játéka a lány és az intézet jó kiállású vezetõje között, kisebb verekedési jelenet az éppen látogatóba érkezõ régi – egyébként szintén drogos – pasi és a vezetõ között, szóval kisebb izgalmak a láthatáron, de összességében középszerû alakítások egy jellegzetesen középszerû tucatfilmben.
Pál Melinda

Nincs új a nap alatt – lehetne filmünk jelmondata, mely követve az ezredvég környezetbarát elveit, a recycle elvét tûzte zászlajára. Zemeckis rendezõ legújabb alkotásában nem bajlódott holmi eredeti forgatókönyvek megfilmesítésével, hanem a régi klasszikusokra hagyatkozott.
Hõseink, a középkorú álompár, a tehetségét még ebben az opusban is megcsillantani képes Michel Pfeiffer és a jobb napokat megélt Harrison Ford, kettesben maradnak, miután egyetemista korú lányuk másik városban folytatja tanulmányait. Újra induló közös életük akár idilli is lehetne, ha az asszony nyugalmát nem kezdenék ki túlvilági hangok, valamint a fürdõszobatükörben és a vízzel teli kádban rendszeresen felbukkanó húszas fehérnép. Filmünk elsõ rétege ezen misztikus, szupernaturális vonulat, amelyben nem nehéz felfedezni a közelmúltból a Hatodik érzéket, filmtörténeti vonatkozásban pedig a gótikus horrorok alapmotívumát: a kísértetházat.
Érthetõ, hogy hõsnõnk megtépázott idegrendszerének köszönhetõen minden zugban szellemet lát, a szomszédban pedig gyilkosságot; Hitchcock mester Hátsó ablak címû klasszikusának modorában Pfeiffer távcsõvel kukkolja a szomszédságot, majd tanúja lesz egy gyilkosságnak, amirõl aztán kiderül, hogy mégsem az.
A többi filmtörténeti vonatkozás inkább képekben, mint a történetvezetésben köszön vissza – igaz ebben mód felett. A játékidõ alatt felfedeztem a Coppola- klasszikust, a Dementiát, Hitchcocktól a Psychót és A Manderley ház asszonyát, Adrian Lyne Végzetes vonzerõjét – sõt mivel az alkotásba még egy víz alatti zombie-támadás is belefér, Lucio Fulci horrormester Zombie-ját is.
Zemeckis védelmében egyetlen dolog hozható fel: a suspensnek valódi tudora; igaz, ezen izgatott várakozás végül is nem abban nyilvánul meg, hogy kicsoda a kísértetlány, s hogy mi köze hozzá a jó öreg Harrisonnak, hanem inkább abban, hogy hány film bukkan még fel a vásznon.
Hungler Tímea

Mi felel meg legjobban egy átlagos amerikai filmproducer gigantomániájának? A dinoszauruszok.
Mi felel meg legjobban egy átlagos látványtervezõ vágyálmainak és a digitális technika lehetõségeinek? A dinoszauruszok.
És mi felel meg legjobban egy átlagos amerikai a demokráciáról alkotott nézeteinek? Ne habozzunk, mondjuk ki bátran: a dinoszauruszok.
Adott egy átlagos, szimpatikusan tapasztalatlan kezdõ (jelen esetben egy Aladár nevû dinoszaurusz), aki sanyarú sorsával (egyedül van) és a másság feltétel nélküli elfogadásával (családjának tekinti az õt felnevelõ lemúrokat), máris kivívja rokonszenvünket. Különféle, a Walt Disney-dramaturgiát és a látványközpontú tizenéves célközönséget egyaránt kielégítõ fordulat után (kisebbfajta világvége) rátalálnak a kietlen valóságra (húsevõ szörnyetegek), valamint a vándorló dínócsordára. Itt hõsünk megismerkedik a szerelemmel, egy rossz politikai vezetõvel és a neki kiszolgáltatott gyengék és öregek kicsiny, de reprezentatív csoportjával. Mint minden rendes fejlõdésregényben, innen kezdve a szeretett lény meghódítása, a gyengék védelme és a rossz vezetõ kritizálása párhuzamosan történik a hõs felnõtté válásával. És minõ meglepetés! Aladár megtalálja a paradicsomi völgyet, a csorda szembefordul diktatórikus vezetõjével, és a hõsnõ a hõsnek nyújtja a kezét. Vagyis a nyakát. A közön/sség pedig egy életre megtanulja, hogy a gyengék védelme minden felelõs vezetõ legfõbb feladata.
A demokráciára nevelést nem lehet elég korán kezdeni. Ez a látványvilág és hangtechnika ismét maga mögé utasítja az egykori osztályfõnöki órák döglesztõ unalmát, bár a Mondanivaló ugyanaz.
Az olyan apróság pedig, hogy állandó testhõmérséklettel nem rendelkezõ óriáshüllõk pajkosan ugrándoznak az éjszakában, úgyis a biológiaórákra tartozik.
Kézai Krisztina

Film egy Mesterrõl: Egerszegi Krisztináról. Portréfilm arról, hogyan lehet megszüntetve megõrizni a személyiséget, megtartani a manipulálhatatlan Ént, és – ötszörös egyéni nõi úszó olimpiai bajnokként – belesimulni az élet természetes rendjébe.
A dokumentumfilm rendezõi, ötletgazdái – nem mellékesen úszó és öttusázó sportemberek – Egerszegi tizenhárom esztendõs pályafutásának hét évét, eddigi életmûvét, példaszerû szeretetreméltóságát és csorbítatlan nagylelkûségét térképezik fel. Ahogy tisztán tartja az érzelmeit, ahogy aszerint cselekszik – egy külsõ hatalomra épülõ világban –, amit az intuíciója sugall. Ahogy bebizonyítja, hogy a lélek több, mint a "felsõbb Én". Ahogy a szívére és az elméjére hagyatkozik döntései meghozatalakor, ahogy arra törekszik, hogy a teste összhangba kerüljön a lelkével. Ahogy tudatosan kéri és elfogadja segítõi útmutatását, ahogy nem tud beléköltözni a negativitás. Ahogy bebizonyítja, a szándék nem pusztán vágy, hanem sokkal inkább az akarat felhasználásának módja: mi döntjük el, hogy önzõek vagy adakozóak legyünk, kegyetlenséggel vagy együttérzéssel tekintsünk magunkra és másokra, magunkat vagy a többieket szolgáljuk.
Egerszegi elkötelezettsége valójában önmaga számára tett ígéret. Megfelelt, megfelel a kihívásnak, hogy teremtsen. Alkotó.
A dokumentumfilm Egerszegi Krisztina "függõleges útját" követi nyomon, annak tisztánlátását erõsíti, hogy "ami a szándékunk, azzá leszünk".
Tamás Amaryllis