Az idei fesztivál a vad szem, az extrém kamera-tekintet terén volt a legerõsebb, tolerancia-szintünk tovább emelkedett.

Az eddigi legsikeresebb, nyolcadik esztendõt is lezárva most már bizonyosra vehetõ, hogy a Titanic jó fesztivál, mert a jó filmek fesztiválja. Nagy dolog ez. Kevés fesztivál-rendezõség mondhatja el magáról, hogy elhanyagolható hibaszázalékkal nyúl mellé, hogy nem megy bizonyos színvonal alá, hogy lelkes és egyre szaporodó közönségének csakis értéket mutat.
Törik-e a hullámot becsülettel a Hullámtörõk filmjei? Ez egy másik kérdés, amire a mozipénztár elõtt várakozó lelkes Titanic-utasok nyilván ugyancsak igennel válaszoltak volna.
Hiszen mi kell a hullámtöréshez? Újdonság és radikalizmus. Márpedig amit a Mozi óceánjáró 2000-ik évi portyáján összeszedett, azok kivétel nélkül kemény filmek. Mindegy, hogy fiatal avagy középkorú rendezõ csinálta; mindegy, hogy a kultuszfilm populárisabb regiszterébe vagy a hagyományos (?) mûvészfilm elit-zónájába tartozik: a keménység a maga sokértelmûségével pompásan használható gyûjtõfogalom a teljes kollekcióra. Ami kemény, az fiatalos, ami fiatalos, az valamilyen értelemben mégiscsak új. Ahogy a mai tizenévesek mondják: cool.
E sorok írója ismeri, de bizony már soha nem fogja megszeretni ezt a kifejezést. Ettõl még ide illõnek érezheti a jelzõt, a maga és mások közös értelmezése szerint. Különösen miután ráébred, hogy a dolog nézõi oldalról is megkíván egy jelzõt: ezeket a filmeket „laza” emberek élvezték, vagyis akik nem merevek sem poros morál, sem ósdi esztétikai normák dolgában. A Hullámtörõk kínálatában szereplõ darabokban új emberek szemével látunk. Kemények és lazák a filmek annyiban, hogy ez a sok új tekintet, megannyi tolerancia-gyakorlat, megannyi radikális kiáltvány: kölcsönözzünk világ-látó szemet olyan lelki és társadalmi meghatározottságú embertársainktól, akiket nézõi-rendezõi beleérzéseinkkel eddig azért jobbára elkerültünk.
Ennél otrombábban fogalmazva: nagy a világ állatkertje. És ez így cool. Közelebbrõl: a nézõ-közelivé tett marginalitásra rá lehet még licitálni ebben az új évezredben is. Mert hogy nemcsak a kurva szemével leselkedhetünk a filiszter-világ unalmas centruma felé, hanem a kurva stricije szemével is. Láthattunk eddig is leszbikusok és transzvesztiták látásával. Hát akkor lássunk most emlékezetkieséses transzvesztiták és gyermeklány leszbikusok látásával is! Esetleg lássunk a gyermeklány-leszbikus nemi identitásában még ingadozó leendõ leszbikus barátnõjének látásával. Bírjuk még? Mert lehet fokozni. Hiszen annyi tekintet meg volt nekünk már! Meg volt a megerõszakolt nõk tekintete, megvolt a megerõszakolóké, megvolt az ámokfutó gyilkosoké. Legyen akkor meg a megerõszakolt-erõszaktévõ ámokfutóké is.
Mi volna a világ hullámtörõ filmjeinek a tanulsága? Az alkotói tekintet tematikus glóbuszán kult-filmes expedíciókat szervezõ filmcsinálók találnak még fehér foltokat a maguk sajátszerû térképén. És tevékenységük ilyen értelemben tényleg meglehetõsen cool. A világ filmnyelvének megújítói viszont mintha lemaradtak volna…

Lukas Moodysson filmjében (Kurva Amal) Agnes, az édes és szeretetreméltó kiskorú leszbikus figyeli a világot. Persze hogy eredeti és provokatív, hogy éppen õ figyeli, figyelme tárgya azonban úgy van világítva, kitartva, komponálva, totálba és közelképbe tördelve, ahogy azt akármely tisztességgel megcsinált európai kamaszfilmben szokás, amilyenek után ókonzervatív nagymamák a szemüket szokták törölgetni.
A Virginie Depentes és Coralie Thinh-Thi rendezõpáros Dugj meg! címû filmjében megerõszakolt és gyilkossá lett nõbarátok szemével értelmezi a világot, ahol hangsúlyos éppen a nem-leszbikusság volna, amit az amúgy is extrém kamera-tekintet még eredetibbé tesz. Úgy lát és láttat, ahogy azt hollywoodi pszicho-thrillerekbõl megtanulta. Gyors kis képváltásokban látja az autópálya-fényekkel jelzett civilizációs hálót, villanásnyi közelképben az ellenszenves, elidegenített férfiarcokat, nõi és baráti figuráknál valamivel hosszabban, de teljességgel konvencionális snittekkel idõzve. Mindezt meghinti a fröccsenõ vér és halálsikolyok tuti-biztos kép-sokkolásaival és hard-pornós makró-felvételekkel.
Adva van két barátnõ megerõszakolásának különösképpen durva képsora, adva van néhány kiegészítõ jelenet külön a családi, a baráti, szeretõi mácsó-sovinizmus szemléltetésére, adva van a radikális feminista teoretikus, Andrea Rifkin fõtételének egysoros kivonata, mellyel a hõsnõ elintézi a férfiakat, akik „ütnek, hogy érezzék, hogy élnek” – azután a két hölgy elindul ámokfutó túrájára, melynek fõprogramjaként férfiakra vadásznak, önjutalmazó szex és hím-bûntetõ mészárlások céljából, néhány nõi áldozatot színezõ elemként közbeiktatva. A film természetesen nem egyszerûen Született gyilkosok remake, nõi és euro-változatban, hiszen míg ott a nézõi beleérzés irányának kérdése legalábbis problémás, itt éppen az a radikális újdonság, hogy minden képsor, hozzá az egész jól felépített dramaturgia, ellentmondást nem tûrõen követeli az azonosulást. Mert az állítja a film – ebben és csak ebben a tekintetben igazán újszerûen –, hogy a világ igenis helyesen és pontosan látható sorozatgyilkos nõk szemével. Lehet okvetetlenkedni: ha azt a nagy-nagy bûnt rögtön az elején, rútul és látványosan nem férfiak követik el nõkön, hanem mondjuk feketék fehéreken, zsidók keresztényeken, homokosok heteroszexuálisokon, és utána, amint a nézõ keze már biztosan ökölbeszorult, indulna az empátiát kikövetelõ önbíráskodás – az bizony egy ordítóan fasiszta film volna; faj- vallás, vagy egyéb kisebbségek elleni izgatás és uszítás minõsített esete. Nemek nemek elleni uszítása és izgatása viszont már kimondva is frivolan hangzik, így aztán nõi és férfinézõk kaján mosollyal fogadták el a felkínált nõi-gyilkos tekintetet. A franciák nem ünnepelték a filmet, éppen csak mint trendbe-illõvel voltak elégedettek: egy poros morál-védte szemléleti akadállyal kevesebb, a még-megengedett filmes látás fehér foltjai közül sikerült már megint egyet berajzolni az alkotói pozíciók térképére.

A szexuális beállítottság eredetisége, és ami ebbõl következik – ez az egyik divatos irány. A másik a köztörvényes, közönséges, minden tekintetben fapados bûn felõl való világba-kukucskálás. Tudjuk, legalább Tarantino óta: „A gengszterek figyelnek bennünket.” Na de hogy ennyire? Ennyire komolyan, ennyire idézõjelek nélkül? Kérdezhetnénk: ennyi sajnálattal és tapintattal, mint ahogy ezt a kínai rendezõ, Johnnie To sugallja, az Egy jó ember útjában? Vagy ennyi balos ifjúságvédelmi fontoskodással, mint ahogy Eric Zonca kínálja ezt a bizonyos „gengszter-gaze-t” A kis tolvajban? Esetleg egyszerûen csak annyi szeretettel, ahogy a Coen-fivérek filmje kínálja a világra vethetõ legrokonszenvesebb és nyilván leghitelesebb köztörvényes tekintetet az Ó testvér, merre visz az utad? címû road-movie-fantáziában? Igaz, ez utóbbi mégiscsak kivétel. Itt azért nemcsak a kiválasztott szem pozicionálása a bátor és eredeti, de az is, ahogy a szem lát és láttat. Mintha bizony Amerikában kellene mennünk a filmnyelvi kísérletekért. Esetleg svéd rendezõk amerikai érdekeltségeit látogatni, ahol mondjuk Jonas Akerlund legfrissebb klipjei készültek. Aki például ezeknek örült a Titanicon, az nyilván nem érezhette, hogy a forma unalmasabb volna a tartalomnál. Extrém mûfajban extrém figurák extrém optikájú szemmel mutatták neki a világot. Ezzel együtt, még ezekben az apró filmecskékben is a társadalmon kívüli, tekintet-kölcsönzõ hõs avagy hõsnõ kiválasztása az igazán erõs; ez az, ami azután a lelkes és türelmes fesztivál-rajongók fejében megmarad. Hogy gyermekét egyedül nevelõ bártáncosnõ-prostituált szemével látunk, és megbocsátunk neki. Hogy halálba autózó, duhajkedvû gyilkos-öngyilkoslány szemével látunk, és neki is megbocsátunk. Hogy hajléktalan fiú szemével látunk, aki maga küldi strichelni várandós szerelmét, majd túladagolja neki az aznapi heroint – de megbocsátunk neki.
Megbocsátunk valamennyi alvilági révkalauzunknak, lubickolunk saját toleranciánkban, azután – és ez már megint közös a klipekben és az egész estés filmekben – egy pillanatra arra fordítjuk szemünket, amerre a sok-sok extrém kölcsön-tekintet ha nem is néz, de legalábbis kacsint. A marginalitásból a középosztályos centrum felé. Abba az irányba, ahol, mi tagadás, többé-kevésbé magunk is csücsülünk a Titanic szerencsés art-mozijainak párnás nézõterén.

De hát miért mindig kívülrõl befelé nézünk, és sosem fordítva? Ha már Svédországból törik az idén legtöbben a hullámot, hol vannak Bergman örökösei? Mert Vilgot Sjöman örökösei köztünk vannak, az nem kérdés. De hol vannak az entellektüel-rezonõrök? Mindegy is volna, ki által ihletve – Bresson-félék, Antonioni-félék, Tarkovszkij-félék, Wenders-félék, akárki-félék. Egyetlen valaki, egyetlen kivétel a felhozatalban, aki nyakkendõsen jár, de legalábbis nem lopott autón, felnõtt korú – és lát. Lát annyit, nem többet, hogy általa mi is láthassunk.
A 2000-ik év úgy tûnik megint nem kedvez ennek a tekintetnek. Azok világát – a mi világunkat – nézni lehet, onnan kinézni lehetetlen. Ha látni-láttatni akarsz, kövesd például Christopher Doyle filmjének hõsét. Költözz Hongkongba, mert az mégiscsak egy új világ közepe. De eszedbe ne jusson onnan középrõl kifelé nézni. Hiszen kukucskálhatnál mondjuk egy felhõkarcoló panorámaablaka mögül. Ha az tényleg egy hongkongi felhõkarcoló, képletesen kiláthatnál belõle Tokióig, Londonig, Pekingig, hogy csak a legfõbb, egymást éppen itt metszõ civilizációs köröket említsük. De te csak azért is szabotáld el a magad panoráma-látását. Ehelyett bújj el egy lebujban, azon belül is egy kopott plüssel, lila fénnyel kibélelt szeparéban, és itt add kölcsön a szemed a nézõnek. Feletted a magasban a világ legzsúfoltabb, valószínûleg legõrültebb metropolisza. Ám azt kell látni benne, hogy már nem kell látni. Emlékezni sem kell rá, beszélni sem kell róla. „Izgalmas hely”, ismételgesd, ami csak annyit jelentsen, hogy nyilván izgalmasabb tõle elszeparálódni, mint más világvárosoktól. Amúgy pedig ontja az élet és civilizáció bizarr törmelékét, ami idõrõl elárasztja a bárt, látó hõseink menedékhelyét. Magasles a mélyben. Zárt és sötét. Ott bent az igazság. Messze-messze emlékek, rendõrök és nyakkendõsök. A Félre a szavakkal volna az extrém tekintet-keresés elegáns, lírai példája. Ez után a film után végre mégsem a polgárpukkasztó radikalizmus emléke marad, hanem csak a leheletfinom sugallat: ebben a világban csak kintrõl befelé, lentrõl felfelé látni érdemes – ám hogy a kint és lent mit jelent, ezt otrombaság szociográfusi pontossággal meghatározni.
Azért akadt a kínálatban egy nem akármilyen nyakkendõs film is. Egy film, amelyben mindenki keresztbe-kasul leselkedett. A középosztály is. Leselkedtek, és szerettük õket. A filmben újra és újra elhangzott egy versidézet, mely áldást osztott. Ha nem is a polgárokra általában, de mindenkire, aki él valahogy, bûnöz és bûnhõdik, elfáradt, feladta, avagy nem adta fel, de kívülrõl látszik, hogy már fel kellett volna adnia. A beleérzést provokáló hõsök közül egy feszületekkel házaló kegyszer-bolt tulajdonos szerepelt a legtöbbet, éppen az õ félbolond fia volt a rezonõr, és másik fia csillantott meg valamit, amiben akár reménykedni is lehet. A Dalok a második emeletrõl komplikált, sokszálú történet születésrõl, halálról, mindenféle változatos emberi élet-tervek befuccsolásáról. Ezenkívül a vallásos hitrõl – ez utóbbiról néha kelleténél kicsit konkrétabban. Ez utóbbi volna Roy Andersson filmjének bocsánatos fogyatékossága. Ez a mozidarab nemcsak azért más, mint a többi, mert mintha megbocsátana a szürke embernek, kicsinek és nagynak (hagyjuk a középosztályt), hanem azért is, mert itt mégiscsak van filmnyelvi hullámtörés. Vannak szavakkal leírhatatlan színek, a fakóság és fénytelenség minden változatában, operatõri – Borbás István – és rendezõi lelemények vegyesen. Vannak teljességgel képtelen világítású és kompozíciójú képek, megannyi halál-szagú beállítás, lassú, szomorú, egymáshoz nagyon hasonlító emberekrõl. Vannak ezenkívül tablószerû képi szimbólumok és játékos látomások. Jelen van Bunuel és Fellini. Õk randevúznak az õs-expresszionizmussal és filmi, képzõmûvészeti folyamodványaival. Tömegjelenet-élõkép Fritz Langtól, egy képernyõt betöltõ felsõtest, rosszindulatú puffadt arccal, mondjuk Derkovits Gyulától. Így, egymás után. A Dalok a másik emeletrõl izgalmas film. A többi inkább csak jó film és korszerû. Vagyis kemény és laza és új. Cool.
Ettõl persze még rendben van az egész. A fesztivál is, a trend is. Csak az utóbbiról tudni kell, hogy ilyen már volt. Volt már botránkoztatása a szemnek. Amikor felebaráti tekintetként kellett elfogadnunk a korábban elfogadhatatlant. Mikor kukucskáltunk elõször kifelé nyomornegyedbõl? 1920-ban? Mikor szerettünk meg elõször bûnözõt és prostituáltat? Talán 1940-ben? Mikor néztünk elõször néger-szemmel, kínai szemmel, homokos szemmel, elmebeteg szemmel? Mikor bocsátottunk meg elõször gyilkosnak, és mikor gyûlöltünk burzsoát balos-terrorista beleérzéssel? Ez már mind megvolt. És mintha most megint egy nagy tematikus cenzúra és öncenzúra-gátszakadás után lennénk. Mondjuk az ötvenes évek végén.
Nem baj, túlvagyunk ezen is. Egy tolerancia-szinttel persze megint magasabban.
Tiszteljük akkor a gyereklány-leszbikusok szabadságát, lássuk és méltányoljuk (ha muszáj) a nõi ámokfutók és szerelmes heroin-dealer stricik aprócska igazságát a civilizációs középszerrel szemben. Tartalmi oldalról meg vagyunk gyõzve.
Jöjjön akkor a kép és a nyelv. Hullámtörõk után jöhet az Új Hullám.