György Péter
A televízió nem pedagógiai eszköz többé. A televízió azoké, akik fogyasztani akarnak: szórakozni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket.
A televízió születésének
elsõ pillanatától fogva saját erejével
küzdött. E technológiai találmány társadalmi
valóságként mindig is túl erõs volt,
túl hatékony, megkerülhetetlen. A televíziózás
létrehozóinak elsõ nemzedéke hol rémülten,
hol meghökkenve vette észre, hogy mit is jelent az a túlerõ,
amely a mûsorszórásból ered: olyan készülékkel
állottak szemben, amelyben ha valamit elsuttogtak, azt milliók
üvöltésként hallották. A második
világháború utáni évek egyrészt
a nácizmus televíziózással kapcsolatos rövid
kalandjának elemzésével teltek el, mely azt mutatta,
hogy milyen hatékony is ez az eszköz egy tehetséges
önkényuralom kezében (azaz a rossz csábítása
mily vonzó, ha ilyen koncentrált kommunikációs
erõre akad a gonosz); másrészt meg kellett kezdeni
azoknak a társadalmi normáknak a kidolgozását,
amelyek a televíziót elfogadhatóvá tették
a demokratikus berendezkedésû társadalmak számára
is. Mindez annyit jelentett, hogy a televíziózást
domesztikálni kellett, némileg a rádiózás
példájára, ám az eltérõ körülményeknek
megfelelõen más politikai normák szerint. A világháború
utáni években az amerikai technológiai fölény
következtében a korai televíziózás globális
története az Egyesült Államokban kezdõdött
el, s annak belsõ erõviszonyai jelentõs mértékben
determinálták a médium történetét.
A vita fõ hangsúlyai az elsõ alkotmány-kiegészítés,
tehát a korlátozhatatlan szólásszabadság
normájának gyakorlati meghaladása, nyílt bevallása,
illetve a szólásszabadság korlátozott formában
való megõrzése voltak. A mccarthyzmus idején,
a hidegháború évei alatt a televízió
társadalmi és politikai jelentõségre tett szert:
amíg a szabadság képeit sugározta, addig eleget
kellett tennie annak a politikai hisztériának, amelynek eredményeként
az Egyesült Államok korai ötvenes évekbeli politikai
kultúrájában a kicsit rózsaszínt már
vörösnek látták. A szabályozás azért
tûnt elkerülhetetlennek – szemben az elsõ alkotmány-kiegészítés
hagyományával – , mert a televíziózás
esetében is fennállott a frekvenciák kiosztására
vonatkozó állami feladat, továbbá az új
eszköz minden egyes tapasztalata arra mutatott, hogy a politikusok
ezúttal az atombombához hasonló csodafegyvert kaptak
a kezükbe. S ennek amennyire örültek, olyannyira komolyan
is vették. Hamar kiderült, hogy a televíziózás
a demokrácia folyamatos mûködtetésének
egyik legfontosabb záloga: nyilvánvalóvá vált,
hogy hozzájárulhat a széjjelveréséhez
is, ezért aztán a politikai szélsõségeknek
ilyen hatásos kommunikációs csatornán semmi
keresnivalójuk nincs. Mindez a hatvanas évek Egyesült
Államok-béli kulturális térképén
nem annyira az azon a tájon nem igazán létezõ
szélsõjobboldal ignorálását jelentette,
hanem sokkal inkább a szélsõbaloldal, az alternatív
kultúra kiszorítását a médiumból.
Az európai televíziózás története
némiképp másként alakult, e tájt ugyanis
a hidegháború ugyancsak erõs befolyásoló
szerepe mellett számolni kellett még egy elvárásrendszerrel,
s ez a nemzetállami önreprezentáció volt, amely
a magas kultúra televízióba való beillesztését
követelte meg. Míg az Egyesült Államokban a magas
kultúra soha nem játszott az európai társadalomfejlõdésben
ismeretes politikai szerepet, addig az öreg kontinensen pusztán
politikai okoknál fogva is tekintettel kellett lenni a XIX. századi
kulturális kánon megjelenésére a televízió
tükrében; látni kellett, miként mutat a régi
világ az új világ visszfényei felõl
szemlélve.
Ezt a keretet örökölte meg valamennyire
a közép-európai, 1957-58-ban elkezdõdött
televíziózás is, amelynek megtervezõit nyilván
nem hagyhatta hidegen az az összefüggésrendszer, amelyben
ezzel a technológiai médiummal a kortárs nyugati kultúrákban
bántak. Ami azt illeti, a magas kultúra prioritásának
erõteljes képviselete a szocialista országok televízióiban
nem ment nehezen, hiszen ezek az országok ha valamitõl, hát
a populáris kultúrától féltek; attól
a kozmopolita normarendszertõl, amely a fogyasztás szép
új világát hirdette, s amely jelentõs mértékben
zavart okozott a szocialista megváltástudat ideológiai
gépezetében. Így aztán, ha részben más-más
megfontolásoknál fogva is, de a hatvanas-hetvenes években
az európai televíziózás különös
kompromisszumot mutatott a XIX. századi kulturális örökség
újrateremtése, képviselete, illetve a nagyobb nézettségi
indexekkel kecsegtetõ populáris mûfajok bevezetése
között. Ezek voltak azok az évtizedek, amikor a televíziózást
nem marketing szakemberek, hanem politikai tisztek és nagyszerû
intellektuelek irányították mind Nyugaton, mind Keleten,
s így adandó alkalommal hazánkban is.
Rossz közérzet a televíziózásban
Ebbe a történetbe illeszkedett bele a Magyar
Televízió története is, amelynek alapító
atyái között éppúgy megtalálunk az
Államvédelmi Hatóságtól átigazolt
politikai tiszteket, mint olyan értelmiségieket, akik boldogan
vetették rá magukat arra a médiumra, amelynek szörnyû
erejét nagyszerû eszköznek látták arra,
hogy az általuk mélységesen vallott kulturális
kánont újjáteremtsék. Igazi felvilágosító
jellegû televízió volt ez. Az MSZMP központi bizottsága,
illetve a különféle politikai „hisztérikusok” pont
úgy megkapták azt, ami szerintük nekik járt,
mint a konszolidációban egyre otthonosabban magára
találó magyar értelmiség.
A kompromisszumnak megfelelõen alakultak a televízió
nagy mûfajai is: a múlt századi kánon szellemében
éles határ húzódott a dokumentumok és
a fikciós alkotások között. Senki nem keverte össze
a hírek világát a tévéjátékok,
különféle sorozatok mûfajelméleti normáival.
Míg az egyiket a hatástól való páni
félelem igazgatta, addig a másikat a hatásért
való intenzív küzdelem. A szocializmus híradóit
éppenséggel nem a nézettségi indexért
való élénk harc jellemezte, hanem azon kompromisszumok
fellelése, melyet a pártbizottságnak való megfelelés
és valamelyes kulturális önazonosság megõrzése
közötti egyensúly kényszere váltott ki.
Ebben a kánonban – ahogyan múltak az évtizedek – egyre
különösebb szerep jutott a fogyasztással kapcsolatos
paranoiának. Az „áru-e a kultúra?” vita, amely a késõszocializmus
egyik máig elemzésre váró, meghökkentõen
éles érvek sorozatát tartalmazó nyilvános
értelmiségi diskurzusa volt, szó szerint megfelelt
a televíziózás önidentitásával
kapcsolatos vitáknak is. Az értelmiségi hagyomány
épp azt követelte a televíziótól, amit
a politikai diktatúra. Nevezetesen, a televíziózásnak
semmi köze nem lehetett a szabad piaci normákhoz – hol azért,
mert a vélemények szabadságától rettegtek
az MSZMP ideológiai munkatársai, hol azért, mert az
értelmiségiek undorodtak az „engedményektõl”,
amelyeket a rossz ízlés oltárán tettek, ha
mégiscsak azt akarták, hogy a televízió népszerûsége
tényleg sodró erejû legyen.
Mindenesetre, ha majd a jövõ kultúrtörténészei
egyszer megírják a szocialista Magyarország televíziójának
történetét, akkor azt vélhetõen inkább
a szó, mint a kép televíziójaként írhatják
le. A hatásosságtól való rettegés ugyanis
egyet jelentett a képek korlátozásával, s míg
a cenzúra fogalma és esztétikai normái értelmesen
artikulálhatóak voltak egy-egy mondat esetében, addig
bizony csak nehezen lehetett belátni, hogy egy-egy kép pártszerû,
vagy épp ellenzéki álláspontot képvisel-e.
Mára mindez természetesen más fénytörésben
tûnik elénk, és a képek és csatornák
özönében ezt az érvelõ, a globális
tömegkultúrától nagy távolságot
tartó televíziózást nem egy szempontból
még a kompromisszumok ellenére is aranykorként idézi
vissza, aki egykor átélte.
A Kádár-korszakbeli televíziózás
esztétikai normái nem pusztán a politikai rendszerváltozás
miatt lettek tarthatatlanok. A demokratikus Magyarország megteremtése
mellett ugyancsak fontos a technológiai változások
sorozata. A televíziózás mára globális
értelemben kérlelhetetlenül üzleti vállalkozás
lett: a politikai keret, amelyben mind Keleten, mind Nyugaton a magas kulturális
normák fenntartásának bármi jelentõsége
volt, megszûnt; mindössze a politikai extrémitásokat
kell többé-kevésbé távol tartani a nagy
fogyasztási gépezettõl, amellyé a médium
mára alakult. A földi mûsorszórás mellett
megjelent a kábel-, illetve a mûholdas televíziózás,
többé nem három-négy-öt csatornáról,
hanem adandó alkalommal 3-400-ról beszélhetünk,
azaz nincs érelme fenntartanunk azt a fikciót, hogy a média
a hatvanas-hetvenes években bevált eszközökkel
féken tartható vagy kontrollálható. A csatornaszám
bõvülése, a kínálat drámai növekedése
egyébként különös módon visszavett
a politikai hatékonyság brutalitásából.
Mind Keleten, mind Nyugaton elmúltak azok az idõk, amikor
egy-egy kupadöntõ televíziós közvetítése
alatt kiürültek az utcák, okot adván különféle
nagyszerûen kitervelt bankrablásokra vagy államszocialista
emlékmûvek megrongálására. A televíziózás
a globális fogyasztási masinéria egyik láncszeme
lett, egyetlen elem csupán egy végtelenül bonyolult,
megannyi közgazdasági mozzanatot újraértelmezõ
hatalmas játékban, amelyben a tömegkultúrával
kapcsolatos értelmiségi félelmekbõl fakadó
aggodalmakat egészen egyszerûen egyik napról a másikra
lesöpörte a pénz iránti lelkesedés.
1989 nemcsak a szabad televíziózás
hajnalát, hanem az értelmiségi szerepvállalás
alkonyát is jelentette. Senkit nem érdekelnek többé
a jó vagy rossz ízlés elvont kérdései,
csupán a televízió-kritikusok egyre szûkebb
csapata kéri ki újra és újra magának
az általuk süllyedésnek tekintett folyamatot, amelyben
bizony az értelmiségi kánon többé nem
érvényes. S itt érkezünk el e tanulmány
tulajdonképpeni kérdéséhez, nevezetesen ahhoz,
hogy miként is kell értelmeznünk ezt az ironikusan tekintve
„kopernikuszi fordulatot”, amely nem más, mint a televízió
megszabadulása a rossz közérzettõl, globális
önfelszabadítása az értelmiségi normarendszer
alól. Igazi szaturnáliának vagyunk a tanúi,
Rabelais tollára illõ karneválnak, amelyben épp
azt tapasztalhatjuk, amit az antikvitástól napjainkig oly
sokszor: a test és az élvezet gyõzelmét a sápadt
morális megfontolások fölött. Tulajdonképpen
a viktoriánus értelem vált mára tarthatatlanná
a televíziózásban. Az a normarendszer, amelyben semmi
más nem történt, mint hogy az értelmiség
segítségével a polgárság, a középosztály
rákényszerítette ízlésdiktatúráját
az elnyomott rétegekre, elsõsorban a munkásosztályra.
A nagy félelem, amelynek a XIX. század a tanúja volt
– a szegények kultúrájától való
nagy félelem –, szülte meg a viktoriánus normarendszert,
melyet egyébként megfelelõ átszabások
és átalakítások után jelentõs
mértékben a kritikai értelmiség is felhasznált,
segítségül hívott. Mindez annyit jelentett, hogy
az elfojtás kultúrája kötelezõ társadalmi
norma lett. A test volt a bûnök forrása, a magára
maradt, sóvár kukkolással figyelt test, a szexualitás,
a szadizmus, az erõszak, megannyi buja és korlátozhatatlan
„rémség”, mindaz, amit odáig betiltottak, s amely
most, az elmúlt mintegy tíz évben nem csak elöntötte
a televíziózás mindennapjait, hanem meghatározó
erõvé is vált. Szó sincs többé
rossz közérzetrõl a kultúrában, szó
sincs értelmiségi kontrollról az „elnyomottak” fölött.
Aminek tanúi vagyunk, az nem más, mint a rossz ízlés
rehabilitációja; annak a tudatnak a kihunyása, amely
a mûalkotások nemességét összekötötte
az emberi jellem fejlõdésével. A televízió
nem pedagógiai eszköz többé az emberi nem megjobbításán
fáradozó politikusok és értelmiségiek
kezében; a televízió a tömegkultúra nagy
eszköze: azoké, akik fogyasztani kívánnak, szórakozni,
mulatni, dáridózni, kukkolni, hajszolni az élvezeteket
– mindezt biztonságos körülmények között,
az otthonuk védettségében.
Az esztétikai kultúra vége
Van, aki ezt válságnak látja, van,
aki nem. E tekintetben tagadhatatlanul úgy érzem magam, mint
gyermekkorom trafikjaiban a pszeudo perpetuum mobile-ként bólogató
kacsa. Hiszen kit ne nyomasztana, ha azt látja, hogy kulturális
normái egész egyszerûen érvénytelenek.
Az a szokásrend és az az antropológia, amelyben felnevelték,
és amelyet õ maga is vall, egyik napról a másikra
eloszlik a légben. Ez az antropológia arra a feltevésre
épül, hogy az esztétikai kultúrának pozitív
küldetése van. Arra a feltételezésre épül,
hogy van lélek, amelyet ápolni érdemes, s amelyért
tennünk a mûvészetek ápolásával
adatott. Schiller esztétikai levelei bevallatlanul is kötelezõ
olvasmányként hevertek ott a filmgyárak és
televíziók íróasztalfiókjaiban, s ha
mást nem, legalább annyit tudtak, hogy már nem követik
a kánont, hogy már rossz úton járnak. Aminek
vége semmi egyéb, mint a rossz közérzet. Azok
az új mûfajok, az a forradalom, aminek ma tanúi vagyunk,
azt mutatják, hogy a televíziózás új
tudatmérnökei a rájuk bízott eszközt csak
marketingstratégiának tekintik a fogyasztás értékláncolatában,
semmi egyébnek, s nem is igazán értik, miért
kellene bármi hagyomány adekvát vagy inadekvát
képviseletére szót vesztegetni. Ám roppant
könnyû lenne azt mondanunk, hogy a nagy, globális kukkolás,
a testi erõszak szórakoztatássá változtatása,
illetve a szexualitás eddig e médiumban nem ismert módon
való reprezentációja nem más, mint a cinikus
profithajsza eszköze. Mert lehet, hogy ez igaz, ám ha elkötelezzük
magunkat emellett a modell mellett, akkor nem teszünk mást,
mint a fogyasztók tömegei iránti mélységes
megvetésünknek adunk hangot, mely megvetés egyébként
nem idegen sem a viktoriánus értelemtõl, sem – a felvilágosodás
katasztrófája ellenére – az amellett elkötelezett
kritikai észtõl sem. Mert ha igaz is, hogy az új televíziózás
a fogyasztás öngerjesztõ folyamatainak egyik állomása
csupán, attól még az is igaz, hogy mindazok a milliók,
akik gerjednek, nem nevezhetõek sem barbárnak, sem antropológiailag
elhibázottnak. A rossz ízlés emancipációja,
ez az esztétikai katasztrófa nem a rossz antropológiai
gyõzelmét jelenti. A szaturnália, az erõszak
képeinek szemlélete, a testiséggel való eddig
nem ismert mediális együttlét nem azt jelenti, hogy
valójában felbomlott a társadalom, nem azt jelenti,
hogy a gonosz gyõzedelmeskedett a jóra törõ akarat
felett.
Valójában mindazok az emberek, akik szerte
a világon örömmel szemlélik a Dáridóhoz
hasonló mûsorokat, lelkesen belevetik magukat a docu-soap
újabb fejezeteibe, látni kívánják, hogy
miként képzelik a Golan testvérek az emberi test szétszerelhetõségének
vizuális lenyomatait, nos mindezek az emberek semmi egyebet nem
tettek, mint felszabadultak. Felszabadultak az értelmiségi
kontroll alól, hogy aztán beleessenek a fogyasztás
designereinek csapdájába. Nem kell többé számolniuk
a nagy hagyomány történeti tudatával, ott száguldozhatnak
a fogyasztás új országútjain. Nem áldozatok,
ám azt azért mégsem gondolhatnám, hogy azon
szükségletük, mely most kielégítést
nyer, "természetes" szükséglet. S épp ez az ambivalencia
az én bizonytalanságomnak is az oka. Nem szeretném
elkötelezni magam amellett az antropológia mellett, amely a
szórakoztatás vallásának hódoló
milliókat valamely alacsonyabb rendû tevékenységet
ûzõ törzsek látványaként írja
le. Mélységesen igazságtalannak érzem azt az
értelmiségi kritikát, amely a középosztálytól
eltérõ normák megjelenése láttán
azonnal romlást kiált és gondolatrendõrért
üvölt. Ám nem hiszem el, hogy ez a felszabadulás
egyben a pozitív üdvtörténet egy újabb állomása
lenne, nevezetesen az emberi nem önmagára találásának
egyik epizódja. A fogyasztás kultúrája épp
azt eredményezte, hogy a mondatok, amiket írok, ez a fajta
retorika teljesen marginalizálódik. Az olyan mondatok, mint
"az emberi nem története", gyakorlatilag mondhatatlanok és
értelmetlenek azzal a látvánnyal szemben, amelynek
tanúi vagyunk.
Szabadság, egyenlõség, televízió
A materiális kultúra szép új
világában vagyunk. Az anyagi javak birtoklása, a fogyasztás
nem egy a kulturális identitás konstrukcióihoz szükséges
eszközök közül, hanem a Nyugat mára szinte kizárólagos
elképzelése az Én megteremtésének lehetséges
útjairól. A globális televíziózás
semmi egyéb, mint a materiális kultúrában élõ
Nyugat folyamatos hirdetési kampánya. Mindez tökéletesen
megfelel azoknak, akik a részesedés révén valamiként
megváltották a jegyüket erre az utazásra, s abban
a helyzetben vannak, hogy az illékony kulturális identitások
próteuszi változékonyságú halmazából
nekik tetszõ ritmussal válasszák ki a számukra
egy-egy pillanatra kedves szokást. A fogyasztás kultúrája
azonban, miközben globális kultúra lett, nem univerzális.
Globális abban az értelemben, hogy mára szinte semmilyen,
a nyugatitól eltérõ társadalom nincs abban
a helyzetben, hogy a médiatérben reprezentálhassa
önnön értékkészletét. Ugyanakkor
ez az értékvilág messze túlnyúlik a
Nyugat által egyébként közgazdaságilag
teljes mélységig áthatott területeken is. A globális
kultúra, a materiális szaturnália folyamatos örömünnepe
nem pusztán Nyugaton szokás, hanem a világnak azon
tájain is, ahol egyébként a szimbólumok fogyasztásán
kívül nincs mit fogyasztani.
És épp ez a globalizáció
és az univerzalizmus ismert nagy csapdája. A globalizáció
ellenfelei ezt kérhetik számon újra és újra,
s tegyük hozzá, teljes joggal. Miféle világ az,
amely a konkvisztádorokat meghazudtoló agresszióval
terjeszti tanait az élet egyedül érvényes leélésének
útjáról, miközben jelentõs része
azoknak a társadalmaknak, melyek ezen üdvtant megismerték,
a szegénységnek a Nyugat számára ismeretlen
mélységeiben élnek. A kultúrkritika megannyiszor
kiváló példákat hozott fel erre a kínos
önellentmondásra, a szerb és horvát Rambo-hõsöktõl
kezdve a haldokló ugandai gyerekek Coca Cola dobozáig bezárólag.
Ez tehát a mérleg egyik oldala, e feloldhatatlan önellentmondás,
amelyre válaszként az elmúlt hónapokban ott
láthattuk a kritikai értelmiség csõdjét
bevalló kritikai avantgárdot Seattle-ben, majd Prágában
is. Ám az igazi probléma mégsem ez. A kérdés
ugyanis az, hogy a globalizáció nagy kulturális normarendszere,
a fogyasztás révén való önfelszabadítás
ígéretes kalandja mögött nem húzódik-e
meg egy régebbi kudarc, nevezetesen az univerzalizmus kudarca, s
nem mondhatjuk-e azt, hogy amit látunk, az nem más, mint
e nemes eszmerendszer legújabb multimediális változata.
Az univerzalizmus ugyanis nem ígért mást, mint ember
és ember egyenlõségét e bolygón, függetlenül
attól, hogy ki hova tartozik, milyen a bõrszíne és
milyen az osztályhelyzete. Az univerzalizmus nem volt más,
mint a történelem történeteinek kiterjesztése
öt kontinensre. A hegeli világtörténelem eszméje
nem csupán a szellemtõl áthatott régiók
kivételezettjeire érvényes, hanem a szó szoros
értelmében az egész világra. A goethe-i világirodalom
annyit jelentett, hogy az univerzális értelem képes
lesz áthatni és meggyõzõ erõvel befolyásolni
azokat is, akik a nyugati világot még nem ismerték,
s értékeit a gyarmatosítás nagy és tragikus
kommunikációjában sajátították
el. A probléma az, hogy éppen az univerzalizmus mondott csõdöt.
Ez a baloldal nagy veresége, a kritikai ész csõdje.
Kiderült, hogy a tétel, miszerint minden ember egyenlõnek
és szabadnak született, kétségbevonhatatlan,
csak épp nincs mögötte társadalmi realitás.
Az az egalitáriánus normarendszer, amelyet a második
világháború utáni Európa evidenciaként
kezelt, mára etikai norma és nem társadalmi valóság.
Sierra Leone valóban a Föld legrosszabb helye, s a gonosz,
amely egykor Auschwitzban gyõzedelmeskedett, s mely gyõzelem
a világbotrány volt maga, nos a gonosz ma a közönség
figyelmétõl már nem kísérten azt tesz
az Európán kívüli világban, amit akar.
Ezt a csõdöt természetesen nem varrhatjuk a televíziózás
nyakába, hiszen az nem tesz mást, mint közvetít.
Ezt a csõdöt nem varrhatjuk a globalizáció nyakába
sem, hiszen a fogyasztás kultúrájának képviselete
nem minõsíthetõ etikailag. S ha odanézünk
arra a képre, amely Seattle-bõl, Prágából
a televíziók csatornáin keresztül felénk
árad, akkor bizony senkinek sincsen oka a jókedvre. A világot
uraló nagy intézményekkel, a kritikai érveléssel
szemben csak az érvek hiányát elleplezni született
képek állanak. A Seattle-i illetve a prágai utcai
harcosok nem tesznek mást, mint ugyanazt a globális médiát
használják politikai céljaikra, amely egyébként
megfelel az õ legfõbb ellenségeik, a Világbank
és hasonló intézmények kiszolgálóinak.
Ezek a fiatalemberek épp azért mennek Seattle-be és
Prágába, hogy a média tükrében találkozzanak
a globalizáció fõ gonoszaival. Magyarán, a
rossz közérzeten kívül nemigen van más érvük,
mint bekerülni a hírekbe, kétségbeesetten beverni
néhány McDonalds'-t, lelkesebben bepofozni egynémely
ismeretlenebb áruház kirakatát. Álarcot venni,
s éppúgy kinézni, mint ama bizonyos '68-as lázadók.
Csakhogy a különbség óriási. 1968 párizsi
és prágai harcosai valami olyat tettek, ami elégségesnek
bizonyult a média figyelmének kiváltására.
Õk harcolni mentek az utcára, szétverni a kapitalizmust,
illetve fenntartani a humanizmus szavát Brezsnyev tankjaival szemben,
s a televíziók igyekeztek oda, ahol õk voltak. Ma
a forradalmárok sietnek a televíziók felé.
S ez ugyan csak formai különbség, de valójában
igencsak esszenciális. Szomorúnak és leverõnek
tartom annak a felismerését, hogy ezek a fiatalemberek semmi
mást nem tesznek, mint egy globális docu-soap-ban szerepelnek,
éppúgy, mint a Big Brother ártatlan és civil
szereplõi. Úgy tûnik, a csapda reteszre zár:
ami a globális médiumok arany háromszögében
nem lesz látható, arról soha nem is fogunk tudni.
S ez, különös módon, épp azok tetteire érvényes,
akik nem csináltak mást, mint fölemelték szavukat
ezen uralmi rend ellen.
Amikor esténként megannyi európai
ország állampolgárai nézik egy-egy polgártársukat,
miszerint lesz-e az is milliomos, akkor a nagy babilóniai sorsjáték
elektronikus metaforáját szemlélhetik. A párkák
immáron a televízió stúdióban szövik
fonalukat. Az a tény, hogy e mûsor reklámfüzeteiben
újra és újra a „sorsközelben” kifejezést
használják némely pénzösszegek elnyerésére,
pontosan megmutatja, mit is jelent a materiális kultúra gyõzelme.
A nyelvet itt szaván lehet fogni, ez nem puszta elvétés,
ez már szükségszerûség. Egy olyan világban
élünk, amely ha valamit gondol magáról, akkor
azt a pénzen keresztül gondolja el. S én ugyan ezt személyesen
elkedvetlenítõnek, illetve idegennek látom, de azt
nem lehet nem tudomásul venni, hogy az a nagy médium, amely
megszabja életünket, mindezzel nincsen így. A televízió
nem pusztán annak a tudomásulvételére épül,
miszerint a pénz a sors legaktívabb formálója,
hanem ezen nemtelen vagy nemes eszme intenzív terjesztésére.
Karl Marxnak sok mindenben nem volt igaza; vélhetõen az a
társadalom, amit õ emberinek képzelt el, javarészt
mûködésképtelennek bizonyult. Ám mindez
nem jelenti azt, hogy a Gazdasági-filozófiai kéziratok
Marxát ne lenne érdemes újraolvasni… Be kell vallanom,
máig sem tudok jobb esztétikai kulcsot a kortárs televíziózás
rémtetteinek és dicsõséges szagáinak
interpretálásához, mint ezen korai Marx-mûvet.