A magyar filmtörténet elsõ életrajzi esszéje Jancsó Miklósról szól: alkalmasabb fõhõst nem találhatott volna a könyv szerzõje.
Egy szabad alkotóról csak szabad könyvet
érdemes írni – erre gondolhatott Marx József, amikor
úgy döntött, életrajzi esszében tekinti
át Jancsó Miklós mûvészetét. A
mûfaj két szempontból is meglepõ: a hagyományos
mûvészeti ágak mûvelõirõl sem volt
szokás az utóbbi évtizedekben életrajzi esszét
írni (a monográfia mûfaja is csak néhány
éve támadt fel újult erõvel), a magyar film
történetében pedig úttörõ vállalkozásról
van szó, hiszen ez idáig még nem született hasonló
jellegû munka. Az újat akarás szándékát
azonban háttérbe szorítja a mû fõszereplõje,
aki szinte kihívja maga ellen a tudományos megközelítésû,
elvont fogalmi apparátussal dolgozó doktrinér mûelemzést
csakúgy, mint a csapongó, impresszionisztikus kritikát.
Az életrajzi esszé valahol e két véglet között
helyezkedik el: egyrészt kísérlet, amely az egyes
mûvek és a pálya egészének értelmezõ
leírására törekszik, miközben mindvégig
tudatában van a feladat lehetetlenségének; másrészt
az életút személyes mozzanatait, mû és
élet összefonódásait is igyekszik feltárni
– a források töredékességének, esetlegességének
bevallott korlátai között.
Jancsó pályája az elmúlt
ötven év társadalmi eseményeinek poétikai
lenyomata. A könyv e kissé provokatív rezüméje
arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelmi
körülmények, amelyek minduntalan kihívások
elé állították az alkotót, nem egyszerûen
témát szolgáltattak a mûvekhez, hanem – s nyilván
ebbõl a szempontból magasodik ki Jancsó az egyenlõk
közül – olyan mûvészi struktúrát,
poétikai elvet eredményeztek, amely a magyar filmmûvészetet
– rövid idõre – az európai filmnyelvi forradalmak barikádjára
emelte. Mennyiben haladja meg a közvetlen társadalmi, netán
politikai „üzenetet” a jancsói formavilág – s itt nem
pusztán a történelmi múltat a jelen nézõpontjából
modelláló parabolikus áthallásokra gondolok
–: ez a kérdés centire ugyanaz Jancsó esetében,
mint amikor (a könyv leggyakrabban használt szóképét
kölcsönkérve) „a dolgokat a bot ellenkezõ végérõl
nézzük”, s arra keressük a választ, mit köszönhet
e poétika a történelmi tapasztalatnak. Vagy másképpen:
a világkép a képek világának – és
fordítva. Marx József könyve ezt a végletesen
és bûnösen leegyszerûsített képletet
igyekszik kibontani az életút, a filmek, a korszak egymás
mellé rendelt, egymás mellett futó leírásával.
Ezért aztán – mondanom sem kell – a szerzõ legalább
annyit foglalkozik az elmúlt öt évtizeddel, mint Jancsóval,
a filmszakma egészével, mint annak egyik képviselõjével,
a korszak mûvészetével, mint egy-egy opusszal.
„Nem kétséges, Jancsó Miklóssal
szemben elfogult vagyok” – ezzel a mondattal kezdõdik a majd’ 500
oldal terjedelmû szöveg, majd néhány lappal késõbb
szerzõi – s nem személyes – magyarázatot is kapunk
az elfogultságra: „A Jancsó Miklós két és
több élete ugyanis – bár ez elsõ pillanatra triviálisan
hangzik – Jancsó Miklós nélkül nem tudott volna
elkészülni.” A megállapítás a könyv
fõszereplõjére nem pusztán mint legfõbb
informátorra, „tárgy” és „forrás” sajátos
egybeesésére vonatkozik, hanem példaképként
is maga elé idézi a rendezõ alakját: úgy
tekinteni Jancsó személyiségére és mûvészetére,
ahogy õ élte-éli az életét, alkotta-alkotja
a mûveit, pontosabban ahogy e két dolgot szétválaszthatatlanul
és feltartóztathatatlanul együtt gyakorolja. E példa
szerint nem kell mindenáron „simára” elemezni a mûveket,
magyarázatot keresni ott, ahol éppen a magyarázatnélküliség
hordozza a jelentést, ugyanakkor észre kell venni a motívumok
tudatos elrendezettségét. Együtt kell élni a
paradoxonokkal – egyfajta természetes nagyvonalúsággal.
Nos, a könyv e magasra állított „jancsói” mércét
– ami ellen természetesen éppen Jancsó tiltakozna
a leghatározottabban – a paradoxonok többszörös exponálásával
még felül is múlja, a nagyvonalúságot
viszont indulatok, személyes elfogultságok árnyékolják
be.
A korszak és Jancsó mûvészetének
megértéséhez nélkülözhetetlen azoknak
az ellentmondásoknak az õszinte feltárása,
amelyekrõl manapság inkább elfelejtkeznénk,
s amely amnézia a jelenbeli éleslátásunkat
is elhomályosítja. Jancsó sohasem titkolta ideológiai
és
politikai érintettségét; azt a filmesek számára
különösen kiélezett helyzetet, amivel az ellenzékiség
és a hatalommal való kompromisszum libikókáján
kellett „aczélosan” egyensúlyozni, hogy a mûvek egyáltalán
létrejöhessenek. „A magyar filmmûvészet érdemei
– állítja tagadhatatlan tényként a könyv
szerzõje – csak a hatalom hátsó udvarában kötött
kompromisszum eredményeképpen születtek meg.” Morális
ítéletet e tény fölött kizárólag
a mûvek esztétikai színvonala szolgáltathat
– teszem hozzá, s ezzel az „érdemes volt-e” kérdése
– Jancsó esetében legalábbis bizonyosan – értelmetlen
és legfõképpen történelmietlen vádaskodás
marad. Marx nem élezi ki ennyire nyíltan ezt a problémát,
inkább egyfajta filmes létállapotként rezignáltan
nyugtázza: „A film – akárhogy is nézzük – csak
a leforgatott film” – írja, majd az egykori „megalkuvás”
és a mai „lobbizás” közé egyszerûen egyenlõségjelet
rak. A lelkizés helyett érzékenyen és okosan
hol a személyiségben (extravagancia és dzsentri nagyvonalúság),
hol a poétikában (szigorú térkonstrukció
és spontaneitás) hívja fel a figyelmet arra az alkati
vonásra, amely élni tudott a politikai beszorítottság
kényszerével – vagy talán éppen ezzel tudott
élni. S hogy nem egy bizonyos politikai rendszer kötötte
magához Jancsót, azt mi sem bizonyítja jobban, mint
a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján készült
filmek, valamint a legutóbbi két alkotás. Ahogy képes
volt aprólékosan megkonstruálni egy, a hatalom mûködését
leképezõ mûvészi világot, úgy
tudta radikálisan, saját formai „hagyományát”
sem kímélve lebontani a Szörnyek évadjával
kezdõdõ filmekben a korábbi építményt,
pontos, már-már profetikus helyzetelemzést adva a
talajvesztettség élményérõl. S ugyanezzel
a múltból magával hozott éleslátással,
formaérzékenységgel és – nem utolsó
sorban – önmagával szembeni kíméletlenséggel
röhögi szét napjaink tragikomikus bornírtságát
az újabb stilisztikai fordulatot hozó filmekben, a Lámpás…-ban,
az Anyád…-ban – és a hírek szerint hasonló,
most készülõ Utolsó vacsorában is. A könyv
fontos állítása, hogy ezt a korszakot és ezeket
a filmeket is ugyanazzal a hangsúllyal tárgyalja, mint a
mára már klasszicizálódott Jancsó-filmeket.
E gesztus egyik jelentõsége az, hogy végre méltó
értékén kezeli a rendezõ e sokszor félreértett
vagy értetlenül fogadott filmjeit; a másik, ennél
is fontosabb üzenete azonban így szól: Jancsó
a kortársunk. Nem pusztán arról van szó, hogy
rendezõnktõl mi sem áll távolabb, mint a klasszicizálódás,
hanem arról a nagy jelentõségû tényrõl,
hogy Jancsó jószerivel egyedüliként a pályatársai
közül képes volt valóban kortársként
elmondani, mi történt velünk azóta, amióta
életünk kétségtelenül szánalmas formáló
edénye darabokra hullott. Mindezen túl a könyv e fejezetei
egyben hiánypótlóak, hiszen áttekintést
nyújtanak a rendezõ utóbbi két évtizedben
forgatott mûveirõl is, beleértve az egyre szaporodó
egyéb mûfajú munkákat (dokumentumfilmeket, mozgóképes
jegyzetlapokat, zenei etûdöket), továbbá felhívják
a figyelmet Jancsó mûvészetének új vonására,
az iróniára.
A nagyvonalúság hiányáról
pedig – amely néhány sommás, alkalmanként gunyoros
kommentár kapcsán merül fel az olvasóban – annyit
mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a könyv szerzõje
– csakúgy, mint fõszereplõje – elfogult és
szenvedélyes résztvevõje a korszaknak. Marx József
nem az esztéta vagy a kritikus – egyébként hiábavaló
– tárgyilagosságával fogott hozzá a munkához.
Mint láttuk, elfogult Jancsóval – de ugyanennyire elfogult
a magyar filmgyártással szemben is, hiszen dramaturgként,
producerként, filmgyári vezetõként tevékeny
résztvevõje volt az elmúlt évtizedek szakmai
történéseinek, s a magyar filmmel kapcsolatos véleményét,
indulatait e könyvben sem titkolja. A szubjektivitás talán
csak akkor lép túl a vállalható mértéken,
amikor a korszak hangulatának, légkörének felidézéséhez
a személyes emlékeken, a szakmabeliek és mindenekelõtt
Jancsó Miklós közlésein kívül két
olyan naplóhoz (Fodor András és Karinthy Ferenc feljegyzéseihez)
fordul, amelyek „külsõ körrõl” is tágítják
az életrajzi esszé belülrõl már egyébként
is meglehetõsen tágas szubjektivitását. Az
ezekbõl vett ítélkezések bizonyára érdekesek,
meglepõek s persze vitathatóak – önmagukban, pontosabban
a szerzõjükre vetítve; itt azonban, mintegy a korszak
hangulatát reprezentáló „irodalomként”, nem
teszik hitelesebbé a korképet, legjobb esetben is csak mint
anekdotikus epizódok épülnek a szövegbe. Ezzel
szemben a szerzõ levetkõzhetetlen elfogultságai elfogadható
módon következnek a könyv mûfajából:
a Jancsóról szóló életrajzi és
a Jancsó koráról szóló politikatörténeti
esszé mögött egy (rejtõzködõ) önéletrajz
körvonalai is felsejlenek.
Aki Jancsóról ír, az szükségképpen
filmtörténetet és korrajzot is papírra vet. Az
utóbbiba valamennyiünk életrajza beletartozik, akár
akarjuk, akár nem. Ahogyan õ jött, úgy jöttünk
mi is – szerzõ, olvasó, nézõ, öreg vagy
fiatal egyaránt –, ám a szabadsággal még adósai
vagyunk. „Jancsó Miklós fiatalsága ugyanis maga a
szabadság – fejezi be könyvét a szerzõ. – Ritka
kincs. Õrizze sokáig! De az sem rossz, ha megosztja velünk.”
Ránk fér.
Vince Kiadó, 2000.